A végén csak a lányok maradnak - Marlen Haushofer: A fal

 

„Sarkamban lohol a félelem, és nem akarom megvárni, amíg utolér és leteper.” olvashatjuk mottóként a könyv borítóján. Kicsit félve kezdtem neki a regénynek, úgy éreztem nem hiányzik egy depressziós könyv. Kellemesen csalódtam. Hálát éreztem, meghatott ennek a nőnek ebben a szélsőséges helyzetben tanúsított kitartása, küzdelme, munkabírása, etikus gondolkodása.
A regény szerint az Alpokban egy középkorú, középosztálybeli nő egyedül marad egy vadászházban, csak unokatestvére kutyája van vele, a többiek lemennek a faluba. Másnap reggel arra ébred, hogy egy fal elzárja a külvilágtól, látja mi van a fal mögött, de átmenni nem tud. A fal mögött minden halott, az őt elzáró fal tehát menedék és börtön is egyszerre.
Számomra ez a könyv arról szól mihez kezd az ember, ha megszűnik a civilizáció és egyedül marad. Először is társakat keres és talál, majd dolgozni kezd, hogy életben maradhasson. Nem haszontalan, hogy rengeteg praktikus ismerettel rendelkezik, mert gyerekként a nyarakat a nagymamájánál töltötte itt az Alpokban, ezt a tudást eleveníti fel és bővíti tapasztalás által. Ez az új élet rendkívül fárasztó és energia igényes. Gyötrő robotolás nap mint nap, hiszen el kell látnia önmagát és az állatait. Tulajdonképpen a regény szerkezetét is a munka ciklikussága és szezonalitása határozza meg. A hősnő alkalmazkodik a természethez. A regény nyelve, stílusa egyszerű, letisztult, a legnagyobb tragédiát is szinte tárgyilagosan, tényszerűen meséli el. Sokszor előreugrik, szűkszavúan utal a jövő történéseire. Ez, ha jól emlékszem ez jellemző a 18. századi angol regényekre, Daniel Defoe-ra is, aki biztosan eszünkbe jut majd. De a hajótörött Robinson Crusoe-val ellentétben A fal hősnője nem felfedezni és uralni akarja a területet, nem akarja birtokba venni, hanem megpróbálja biztonságos otthonná alakítani maga és állatai számára. A legnagyobb tragédia is éppen abból fakad, hogy távolabbi területekre merészkedik. Sokféle olvasata lehet ennek a történetnek. Lehet egy feminista olvasata a női emancipációról. Arról, hogy a nők képesek önállóan megállni a lábukon. Benne van a háború utáni évek fenyegetettség érzete is, a főszereplő úgy gondolja valaki megtámadta őket. Szinte hihetetlen, hogy a regény már több mint 60 éves - Haushofer az ötvenes évek végén írta, első kiadása 1963-ban jelent meg - hiszen fő témái a lassulás, a szemlélődés, a természettel összhangban élés, az egyszerű élet dicsérete, a jelenben élés a ma legdivatosabb mantrák közé tartoznak. Az egész történet azt sugallja, a valósággal kell foglalkoznunk, azzal, ami van és nem azzal, aminek lennie kellene. A főszereplő szinte kizárólag húsmentesen táplálkozik, vadat csak Hiúz kedvéért lő, és nagyon sajnálja, ha megöl egy állatot. A regény felfogható úgy is, mint az önmagunkra találás és az ebből fakadó önbizalom és magabiztosság története, egy olyan nőről olvashatunk, aki saját kezébe vette a sorsát. De épp így szól az egyedüllétről és a magányról is. Összefoglalja mi marad, ha már mindenünket elvesztettük, mi marad velünk egy ilyen végletesen határhelyzetben. Marad a szeretet, a törődés, az emlékek, a gyász, a félelem. A végkifejlet olvasása közben nem tudtam arra gondolni, hogy nem véletlen az, hogy a lányok a túlélők. A nők építenek, a férfiak rombolnak. Az egyetlen kis szépséghibája dolognak az, hogy a hősnő életben maradása kizárólag annak köszönhető, hogy vendéglátója az óvatos Hugó valószínűleg a hidegháborús viszonyok miatt is, nagyon sok minden felhalmozott a vadászházban, ami a túléléshez szükséges.  A hősnő legalábbis kezdetben az ő ételeit eszi, az ő gyufájával gyújt tüzet, az ő puskájával lő, az ő ruháiban jár. Tiszteletet Hugonak is! Úgy érzem nagyon jól kapcsolódnak a történethez Viktor Frankl, a neves zsidó neurológus és pszichiáter gondolatai. Frankl túlélte a náci koncentrációs táborokat, de a holokauszt során elveszítette édesanyját, édesapját, testvérét, valamint feleségét is. A Mégis mondj igent az életre! - című könyvében  kijelenti, hogy legmélyebb emberi vágyunk az élet értelmének megtalálása - és hogy ha értelmet találunk, akkor szinte bármit túlélhetünk. Frankl számára a jelentés három forrásból származik: a céltudatos munkából, abból, hogy valakit teljes szívből szeretünk, és a bátorság megtalálásából a nehézségek, szenvedések során. Frankl azt állítja, hogy az ember megválaszthatja az élethez való hozzáállását, szemléletmódját a külső körülményektől függetlenül. Még akkor is, ha mindent elvettek tőle, még akkor is, ha a lehető legrosszabb helyzetben van, akkor is, ha úgy érzi, az abszolút pokolban él. Választhatja a reménytelenséget, a tehetetlenséget, a pesszimizmust, a megrekedtséget vagy a kétségbeesést - vagy bármi mást. Frankl ezt „tragikus optimizmusnak” nevezi, amely a pozitivitás kifejezésének másik módja. Azt takarja, hogy az ember egyszerre ismerheti fel valódi fájdalmát - és tapasztalhat olyan pozitív érzelmeket, mint a remény. Eszerint van lehetőség arra, hogy egyidejűleg megtapasztaljuk a jót és a rosszat, és mindkettő átélése személyes növekedéshez vezethet.

Egyszer egy királyfi...? - Beregi Tamás: Egyszer egy kutya

 

Egy bohém, tehetséges, jó lelkű, biztos anyagi hátérrel, támogató szülőkkel és tudós felmenőkkel rendelkező fiatalemberről szól a történet, akinek csodás gyermekkora volt, akinek van sok jó ismerőse és néhány igaz barátja, és aki egy könyv megírásának tervét dédelgeti magában. Mégis úgy érzi, hiányzik valami az életéből, úgy gondolja kellene neki egy kutya.  Egy menhely hirdetésében meglátja a későbbi Lulut, akibe beleszeret és örökbe fogadja. A könyv kettőjük kapcsolatának története, amely során kiderül, hogy a fiatalember önző és gyenge. Lulu a stabilitás, az erő kettőjük kapcsolatában, Lulu jobb kutya, mint amilyen ember ő.
Gyönyörűen megírt, érzelmekkel teli történet, a mesék stílusában elbeszélve, már-már balladai hangvétellel. Olvasás közben többször nem bírtam ellenállni és könnyek gyűltek a szemembe, megérintettek a történések és a szöveg líraisága. Ugyanakkor sokat lehet nevetni is a sok vicces, kedves vagy viccesen kedves szituáción.
Irodalom lett olyan egyszerű, mindennapi eseményekből, mint a séta, a kutyás lét különböző aspektusai: az állatorvos, a kirándulások, kisállat bolt, az állatmenhely, az örökbefogadás, a kutya szülőkhöz telepítése egy hosszabb külföldi út miatt, a környék kutyásainak egymáshoz való viszonya, etikettje. 
Remek, ahogy semmilyen földrajzi név nincs néven nevezve, mégis pontosan ráismerünk a helyszínekre. Tele van utalásokkal mostani világunkról a romkocsmákról, arról hogy lesz valamiből sikerkönyv, a kis kiadók világáról, arról hogy lehet ösztöndíjakat szerezni, mit csinál egy ösztöndíjas külföldön. Közben kirajzolódik egy nagyon tartalmas és szép élet egy barátnővel kiegészülve immár hármasban. Amit akár az idők végezetéig lehetne folytatni, ám az élet mulandó, az elmúlás véget vet az idillnek.
Azt hiszem ez a regény a kutyatörténet ürügyén életről és halálról szól. Az élet véges és ez az, amit főhősünk nem tud elfogadni.  Szembe kell tudnunk nézni a halállal, saját halálunkkal és szeretteink elmúlásával. Annak, hogy erre képtelen, talán gyermekkorától meglévő szívbetegsége is oka lehet. Ő az örök visszatérésben, az örök körforgásban szeretne hinni. Úgy gondolja vezekléssel visszahozhatja a visszahozhatatlant, nyugalmat azonban nem lel és élete sem úgy alakul, ahogy szerette volna.
Talányos a befejezés, ugyanakkor szép és felemelő is. Nehéz felnőttnek lenni, van, aki soha nem nő fel függetlenül attól hány éves. De egy kutya megérti ezt is, megbocsát mindent és mindig ott van, örök szeretettel.
A befejezés után van még két oldal, amelyben megismerjük Lulu életét azelőttről, hogy hősünkkel találkozott. Talán egyszer újra kezdődhet ez a történet?
Imádtam Kumi Obata különleges illusztrációit. Olyanok mintha ausztrál őslakosok készítették volna. Jelzik, hogy a kutyák ösztönös lények, a természet részei de már nagyon hosszú ideje az emberhez csapódtak így az emberi világ részeivé is váltak. 

Rokonaink a fák... - Richard Powers: Égig érő történet

Gondoljunk úgy a fákra, mint élőlényekre! Egyáltalán gondolkodjunk a fákról! Megjelennek a festményeinkben, irodalmi alkotásainkban, a hétköznapi szóhasználatunkban, a meséinkben, a különböző népek hiedelemvilágában, eredetmítoszaiban. Praktikus eszközeinket, használati tárgyainkat, bútorainkat, házainkat, ezt a könyvet is nekik köszönhetjük. Mindig a háttérben, soha nem főszereplőként, soha nem velünk egyenrangúként, soha nem élőlényként. Vegyük a fákat „emberszámba”, hiszen sok közös van bennünk. Számomra erről szól ez regény. Először is a történet egyik szereplője, Patricia Westerford (alakját Suzanne Simard kanadai erdőbiológus tudósról mintázta a szerző) így kezdi regénybéli könyvét az erdőről: „Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárdévvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.” Másodszor: „Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább annyira csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt.” A fákkal való foglalkozás kezd divattá válni, sok-sok elkötelezett ember kemény munkája nyomán született előadások, és persze könyvek, filmek ébresztenek rá bennünket arra, mire is mennénk a fák nélkül. A probléma az emberi társadalom haszonelvűsége és mohósága. Elveszünk, felhasználunk, és sajnos felélünk. Szeretünk kényelemben és biztonságban élni és nem vesszük figyelembe más fajok, az ökoszisztéma igényeit. Nem törekszünk egyensúlyra, pedig ez talán megoldás lehetne. Ezt sugallja a könyv mely a fák történetét és a fákhoz valóviszonyunkat járja körül, nagyon alaposan, mindenre kiterjedő részletességgel, többféle szempontból, kilenc ember, a családjaik, az egymást követő  generációk változatos, fordulatos és érdekes élettörténetén keresztül. Megismerkedünk rengeteg különböző fával, sétálunk az USA erdeiben, a vadonban. Látjuk mi minden aljasságra képes az ipari lobby a haszon érdekében. Látjuk milyen az ökoterrorizmus, hogy lesz valakiből aktivista. Az erdőben a jót akaró, de elvakult favédő a csupán családját fenntartani akaró erdei munkással is farkasszemet néz, nemcsak a rendőrökkel. Látjuk, hogyan tesz tönkre a tudományos világ egy ragyogó fiatal tudóst, mert nem illeszkedik kánonba. A szerző felvázolja azt a csodálatos hálózatot, amelyet a fák hoztak létre. Ha olvastuk a fák titkos életét (Peter Wohlleben: A fák titkos élete Park kiadó, 2021) nem ér bennünket meglepetésként hogy a fák, közösségeket alkotnak és kommunikálnak egymással.  Csodálatos világ és hálózat tárul fel előttünk. Hatalmas ősi erdőségek, egymást segítő, egymással beszélgető fák és gombafonalak finom hálózata. Dicséretes az is, ha a szomszéd parkban ültetünk két fácskát, pláne ha már van néhány idősebb is a közelben, de az összefüggő erdőségek azok, amelyekre vigyáznunk kellene. Oda vágyódik az egyik szereplő is, Neelay Mehta. Az ő történetének segítségével mutatja be a szerző a fák hálózatával ellentétes inorganikus, ember által létrehozott lélektelen hálózatot, az internetes világot - amely üressé és boldogtalanná tesz, mintegy feltéve a kérdést tessék választani. Úgy hiszem, hogy nem lehet választani, mindkettőre szükségünk van. Nem szabad lebecsülnünk a technikai vívmányainkat. Komolyan felmerül a jog kérdése is, a fáknak nem lehetnek jogaik? Panamában például nemrég jogot kaptak a tengeri teknősök arra, hogy emberi hatás nélküli területen éljenek Egy új törvény jogi védelmet biztosít a számukra: lehetővé teszi, hogy felelősségre lehessen vonni kormányokat, vállalatokat vagy személyeket az állatok jogainak megsértéséért. Ideje lenne elgondolkodni a fák jogairól is.
A regény gyönyörűen érzékelteti, hogy fel sem tudjuk mérni azt az erőfeszítést, amit a természet egy fa felnövelése érdekében tesz. Arányaiban 10 magból 1 lesz olyan szerencsés, hogy fává nőhet. Ugyanakkor az idő a fák oldalán áll. Egyéni életünk és az emberiség léte is rövidnek tűnik az évszázados faóriások és erdőségek mellett. Ők már léteztek, amikor mi nem voltunk és feltehetően lesznek, ha mi már nem leszünk. Nem tudnak nem eszembe jutni Cormac McCarthy Az út című regényének záró sorai arról, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. A regényben ezt így fogalmazza meg Powers: „Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” És még nem is említettem a könyvnek az a remek két oldalát amelyben az emberiség történetét vázolja fel, amely szinte nyúlfarknyi a fák történetéhez képest.
Nagyon szép a szöveg, különleges, a szerző azon törekvése, hogy bármiről mesél is legyen fa egy jelzőben, egy hasonlatban egy szófordultban.  Az is különleges, hogy rengeteg szakkifejezést használ, alaposan megismerte és olvasmányosan tudja közvetíteni a történet mögötti tudományos hátteret. Olvasás közben rengeteg mindent megtanulunk a fákról.
A regény szerkezete olyan, mint egy fa, a fejezetcímek is a fa részeire utalnak: gyökerek,  törzs, korona  magvak. A történet során hőseink összetalálkoznak, természetvédők lesznek, részei lesznek egy radikális erdővédelmi mozgalomnak, majd egy szörnyű baleset után elmenekülnek, szétszóródnak. De talán az áldozatuk nem volt hiába, erről szól a Magvak című zárófejezet. meg kell próbálni kikényszeríteni egy olyan világot ahol a békésen létezhetnénk egymás mellett  fák és emberek használva de nem kihasználva. „Legyetek türelemmel. Tíz vagy húsz évtized az egész. Nektek igazán gyerekjáték. Annyi kell csak, hogy túléljetek bennünket. Akkor aztán nem marad senki, aki kibasszon veletek” mondja Douglas Pavlicek a vietnámi veterán. Szeretném remélni, hogy nem így lesz. Szeretném azt hinni, hogy megérdemeljük rokonainkat, a fákat, ezeket a csodálatos élőlényeket.

Eberhofer és a többiek - Rita Falk: Télikrumpligombóc

Franz Eberhofert, a nagyvárosi zsarut büntetésből száműzik szülőfalujába körzeti megbízottnak. Itt éldegél a süket, bolti akciófüggő Nagyival, Baetles rajongó apjával és Ludwiggal, a rendőrkutyával teljes unalomban, hiszen Niederkaltenkirchenben emberemlékezet óta nem történt semmiféle bűntény. Ám Franz nyomozóösztöne feltámad, mikor az egyik helybéli család tagjai egymás után halnak meg fura balesetekben. Bár a dupladoktor (fül-orr gégész és rendőrségi pszichiáter) Spechtl és a bíró szerint is csak Franz bolondériája a bűntények feltételezése, régi társával, Rudival nyomozni kezd.
Kiknek nem ajánlom? Akik féktelen izgalmakra, váratlan fordulatokra, véres krimire vágynak. És kiknek ajánlom? Akik szeretnek remekül szórakozni egy nagyon jó humorú történeten. Hamish Macbeth rajongóknak. Azoknak, akiket érdekel a kis bajor falvak hangulata, ahol mintha megállt volna az idő, és azoknak, akik szeretik a jó, zsíros, nehéz bajor ételeket, amelyeket Nagyi receptgyűjteménye alapján meg is főzhetnek.
A regényben olyan karakterekkel találkozunk, akikkel okvetlenül összefutottunk már, ha éltünk vagy vendégeskedtünk falun. Wolfi, a kocsmáros, Simmerl a hentes és a többiek, no meg maga Franz, aki  igazi bajor nyárspolgár (nem szeret nyaralni, mert Törökországban túl sok volt a török, Mallorcán meg drága a bajor sör)
Egy kis ízelítő:
– Friss a hurka? – kérdezem szelíden.
– Frissebb már nem is lehetne. Ma hajnalban döglött bele a disznó a vérmérgezésbe, amit a májráktól kapott.
– Ma hajnalban? Akkor tényleg nem lehetne frissebb. Három szálat, mint mindig.

Üdvözlégy Mária - Andy Weir: A Hail Mary küldetés

Ryland Grace a Föld utolsó reménysége. Tizenkét fényévnyire a Földtől egy űrhajón úgy ébred fel, hogy nem emlékszik a nevére, kilétére vagy arra, hogy miért van ott. Két társa meghalt, az emlékezete lassan visszatér és arra a felismerésre jut, hogy meg kell akadályoznia, hogy egy titokzatos intergalaktikus űrmikroba elhomályosítsa a Napot, és elpusztítsa az emberiséget. Nem nagy ügy igaz?
Miért érdemes elolvasni ezt a könyvet? A töretlen optimizmusáért, a humoráért és azért mert felmagasztalja a feladat iránti elkötelezettséget. Arról beszél, hogy alapvetően a szeretet és kedvesség teremtményei vagyunk mi emberek. Nem születtünk eleve gonosznak, és össze tudunk fogni ha nagyon muszáj. Mert szerethetők karakterek és mert Andy Weir emészthető teszi a tudományt a nem tudományos műveltségű emberek számára is.
És mert nagyon szórakoztató...

Klara a robot - Kazuo Ishiguro: Klara és a nap

Ismét egy nagyon szép, mélyen megindító disztópia, amely két témát feszeget. Hogyan fogunk viszonyulni a humanoid robotokhoz, mire lesz képes a mesterséges intelligencia? A kérdés súlyát még nem érezzük, de ha nem pusztítjuk el az elkövetkezendő években magunkat, minden bizonnyal az emberiség legfontosabb etikai kérdése ez lesz. Filmrajongók emlékezhetnek például a Szárnyas fejvadászra Ridley Scott filmjére, melynek alapjául a nálunk kevésbé ismert Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elekktonikus bárányokkal című regénye szolgált, valamint Stephen Spielberg A.I. Mesterséges Intelligencia című alkotására. Mindkét mű talán hatással volt Ishiguro-ra is vagy ugyanazokat a kérdéseket fogalmazta meg ebben a különös regényben: mitől vagyunk emberek, hol a határ, mi az alapvető különbség köztünk és egy nagyon okosra programozott, mélyen empatikus, tanulékony és elemző, szeretetre méltó, mindig szolgálatkész robot között? Mi vajon mire vagyunk programozva és ki, mi a mi programozónk, életünk középpontja, ha van ilyenünk?

Állatok és emberek - Híres állattörténetek (A világirodalom remekei)

Gyerekoromtól imádom az állatos történeteket, saját állatom nem lehetett, nem engedték a szüleim, mert féltek, hogy elkapok valamit…beteges kisgyerek voltam. Óvodás koromban anyukám olvasott fel nekem állatosat és mást is és én mindig megkérdeztem, hogy ugye nem fog meghalni a végén. Az első nagy könyvélményem állatos kategóriában a Dzsungel könyve volt, ezt már önállóan olvastam. Amikor befejeztem kis idő múlva kezdtem elölről, mert mindig voltak részek, amikre nem emlékeztem. A „farkad hátul lelóg fiam”-at olyan viccesnek találtam, hogy szállóigét csináltam belőle a családban. Az állattörténeteket azóta is szívesen olvasom, úgy is mint volt „cicamama” illetve gyakorló kutyás gazdi. A vidámakat szeretem, ahol nem hal meg senki, nem szenved senki. A James Herriot regényeket például, de végigolvastam Fekete István összes állatregényét is. Persze az állatregények mindig az emberekről szólnak, gondoljunk Déry Tibor Niki-jére, amely a magyar irodalom egyik csúcsa, de talán a világirodalomé is. Nemrég került a kezembe A flandriai kutya, Marie Louise de la Ramée szép és szomorú kisregénye, minden idők első kutyaregénye, amely 1872-ben jelent meg először. Ez a válogatás a világ és a magyar irodalom klasszikus állattörténeteiből mutat be néhányat, szám szerint 20 történetet. Vannak ismertebbek, de többségük kevésbé ismert, mint például Csáth Géza zseniális novellája A kutya vagy Kaffka Margit A madarunk-ja, amin talán sírhatnánk először, ha nem lenne olyan szép, hogy inkább mégis mosolyognánk a végén. Egy-egy történettel képviseltetve van Krúdy Gyula, Maugham, Móra és Mikszáth, Örkény és Kipling. És persze Edgar Allan Poe is, akit nem lehet kihagyni egy ilyen válogatásból még akkor sem, ha most nem arról a madárról van szó, amelyik egyszer egy bús éjféltájon megjelent, és a kitárt ablakon keresztül belépdelt a szobába állandósítva a reménytelen és kétségbeesett hangulatot, ami nem múlhat el „soha már”. Érdekes válogatás, bár nem tudjuk ki szerkesztette, nincs feltüntetve a kötetben, amely a Kossuth Kiadónál jelent meg. A történetek szereplői mellett mi, emberek, gazdák vagy szemlélők vagyunk a főszereplők. A kedveskedő, aranyos és cuki állatos történetek kizárólagos kedvelőnek nem fog tetszeni ez a válogatás, de mások néhány igazi csemegére lelhetnek.

Franciaország önéletrajza - Annie Ernaux: Évek

 

Egy hivatásos forradalmár, örök elégedetlen, lázadó útkereső, balos értelmiségi, elvált, két fiú édesanyja, aki a regény végén szakít 40 évvel fiatalabb szeretőjével és tűpontosan összefoglalja és megmagyarázza mi volt a célja a könyv megírásával és ezt a célt milyen módon szándékozta elérni.
Hihetetlen ez a regény, amit egyesek szerint nem is nevezhetünk regénynek, hiszen nincs benne történet, nem más, mint annak a felsorolása, hogy saját életének 80 éve alatt mi történt Franciaországban, hogyan változott az élet, hogyan változtak az emberek, a közgondolkodás és hogyan változott ő ebben a világban.
Önmagáról egyes szám 3. személyben ír, hosszabb időközökben készített fotók adják a regény szerkezetét, ezek segítségével tagolja az időt és tart rövid értékelést épp aktuális önmagáról és a fotót körülvevő világról. Ernaux elmondja mit gondol az egyházról, a közoktatásról, a szexualitásról, a fogyasztói társadalomról, az AIDS-ről, a feminizmusról, a bevándorlásról, a terrortámadásokról, a technikai változásokról, családról, anyaságról, nyugdíjazásról, politikáról, 68-ról. De Gaulle-t nem kedvelte, Sarkozyt gyűlöli, de Miterrandról sincs nagy véleménye. Van egy álma, mint Martin Luther King-nek, híres beszédében, de míg M.L.K. álma konkrét, Ernaux-é homályos. Ő úton szeret lenni, magát a küzdelmet szereti, a lázadást valami ellen és homályos marad az, amiért küzd. Talán a legpontosabban akkor fogalmaz, amikor erkölcsi alapon álló kormányzást sürget, jelentsen ez bármit is. Mert nem tudjuk mit jelent…Ahogy azt sem tudjuk mennyi az önéletrajz és mennyi a fikció, a abban, amit saját történetéből felvázol. Nekem sérült, boldogságra képtelen embernek tűnik.
Miért tetszett mégis az Évek? Mert különleges összefoglalása egy korszaknak, egy történelmi korszak egyéni hangú megjelenítése, ahogy a Nobel-díj bizottság értékelésében olvashattuk. Mert saját magunkra ismerünk a sorokban. Ez nálunk is így volt, kis fáziskéséssel, de mi is átéltünk valamilyen módon mindent, amiről ír. Hogy csak Brigitte Bardot színésznőt említsem, akiről én gyerekként nem tudtam ki is ő, kezdetben csak a B.B. monogramot ismertem, mint a romlottság, szabadosság, valami kimondhatatlan eltévelyedés, titkos bűn szimbólumát. Visszatekintve ez a viszolygás és gyűlölet érthetetlen és nevetséges. Nagyot változott a világ….Mert gyönyörűen és érdekesen ír egy száraz témáról, néha egészen költőiek a sorai. Mert számomra megkapó, ahogy az emlékezetről ír. Hová lesznek az emlékeink, ha mi már nem leszünk…talán benne lesznek mindannyiunk kollektív emlékezetében?

 

 

De hát mit keresne ő Reykjavíkban? – Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Nevezhetnénk levélregénynek is, bár egyetlen levélről van szó, Bjarni gazda leveléről, amelyet szerelmének Helgának írt. A másik levél, amire válaszként ez a levél megíródik csak érintőlegesen jelenik meg a regény végén, amelyben Helga leír egy szót, „szeretlek”, amely talán elindította ezt a hosszú számvetést életről, szerelemről, hovatartozásról, munkáról, kötelességről.

Egyetlen hosszú monológ, válasz nincs hiszen Helga már nem él. Bjarni olvasott, ügyes, bölcs ember, olyan döntést hoz, amely hatással lesz egész életére.  El kell hagynia egyetlen szerelmét és nem nevelheti fel egyetlen lányát. Mégis úgy érezzük nem dönthetett másképp.

Sok témát érint ez a nagyon rövid 90 oldalas kis regény. Stílusa egyszerre költői és vulgáris, fennkölt és földhözragadt, ugyanakkor hihetetlenül vicces is. 

Többek között arról beszél, hogy döntéseket kell hoznunk és együtt kell élnünk azok következményeivel, beszél a pletyka természetéről, a halálról, az önazonosságról, a saját útról, a korlátoltságunkról és ennek felismeréséről, az áldozathozatalról.

Ez számomra egy globalizmus ellenes regény, meg is lepődtem rajta. Az izlandi táj kegyetlen szépsége, a természet közeli vidéki életforma, a munkakultúra, a kétkezi munka öröme, a közösség, az összetartozás, a józan ész, az északi mitológia áll szemben a fogyasztás kultúrájával, a hagyománytagadással, idegen érdekek kiszolgálásával.

Bjarni marad, nem megy Helgával Reykjavíkba, eltemeti meddő és keserűségbe merevült feleségét, és elgondolkodik a sorsáról. Amikor befejeztem a regényt azt éreztem, hogy egész életében ott volt, ahol lennie kellett és azt az utat járta be, amit be kellett járnia.

Bjarni a Hörgárhreppur járás jószágfelügyelője, a Kolkustaðir tanya vezetője nem tud változtatni az életén, nem lenne helye a fővárosban. Elgondolkodhatunk persze, mennyire kell együtt élnünk a változásokkal, minden változást el kell -e foganunk, fel kell-e teljesen adni addigi életünket. Számomra ez a regény azt mondja, hogy próbáljunk meg együtt élni illetve élni a változások adta lehetőségekkel, de ne feledkezzünk el a múltunkról, és semmit ne adjunk fel, ami számunkra fontos. De azt is mondja, hogy nem kaphatunk meg mindent, áldozatot hozunk, és nem ússzuk meg veszteségek nélkül. A veszteségekkel pedig együtt kell élnünk. Talán ez a boldogság egyik titka. És benne van ebben a szövegben a divatos mindfulness, a tudatos jelenlétnek, a pillanat megélésének felemlegetése is, mint olyan hozzáállás az élethez, ami átsegíthet minket a veszteségeken.

Részlet a regényből:

„Itt, a vidékünkön fontos voltam. És ha nem is lettem volna, legalább úgy éreztem, hogy az vagyok. Óriási különbség. Itt láttam a kétkezi munkám eredményét. Még nem voltam ötven, amikor elmentem az öreg Jón Eysteinssonhoz, a Földművelési Bank igazgatójához, és minden kölcsönömet visszafizettem.

Azon siránkoznak a városiak, hogy nincs helyük a világban, hogy céltalanok és tompák, ezért drogokkal és szeretőkkel próbálnak kielégülni, nem? Aztán már csak az a kérdésük, hogy megöljék-e magukat. Vagy inkább várjanak még egy kicsit. Van szörnyűbb annál, mint arra várni, hogy elteljen az élet? Ahelyett, hogy összeszednék magukat és munkához látnának. És aztán verseket meg novellák írnak a város hidegéről és magányáról. De minek is mentek el vidékről? Ki kérte őket? Mert ha minden élet költészet, ahogy mondják, nincs-e több növekedés és jóság a mezőkön, több fény és szabadság itt a levegőben? 

….Megtanultam olvasni a bika orra taknyából. Éreztem, ahogy körülvesz és éltet a jószágok természetadta akarata. Láttam kékbe öltözött álfokat, és hallottam őrszellemeket kopogtatni az ajtómon. Éreztem rejtett erőket áradni dombokból és elvarázsolt helyeken, és üldöztem el földszellemeket, amikor megbokrosodott a lovam. Láttam régi fényt. Senki sem érti, hogyan lehet régi fényt látni, de ez nem zavar különösebben. Megtanultam olvasni a felhőket és a madarakat és a kutya viselkedését. Felfogtam a honfoglalás csodáját, és hogy milyen nagyszerűek voltak az első izlandiak. Éreztem a levelek félelmét holdfogyatkozáskor, és a lankákra felnézve éreztem felszállni magamból a lelket, amikor a Farmallomon ültem. hallottam a hasamat mennydörgésre visszamorogni, kis ember a nagy ég alatt; hallottam, ahogy a patak azt súgja örök. Szerelmemmé tettem a földet. Fogtam két kezem közt erős lazacot. Eltanultam a rókától a ravaszságot. Sajnáltam meg célkeresztben lévő fókát, amikor a szemébe néztem, és hagytam útjára menni. éreztem a gyilkosbálna vadságát és az anyai szeretet lágyságát, és találtam menedéket a világtól ott, ahol a hattyúk alszanak….”

Óvatosan a szavakkal - egy mágikus realista Japánból - Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Különleges ez a regény, úgy indul, mintha a ma divatos olcsó és sokszor betarthatatlan féligazságokat megfogalmazó életvezetési könyvek számát gyarapítaná. Az ember elgondolkodik, hogy folytassa-e az olvasást, töltse-e ezzel az idejét és meg sem fordul a fejében, hogy a végén majd kicsordul egy könnycsepp a szeméből. A regény eredetileg sikeres színdarab volt… Ennek megfelelően a szerkezete is olyan, mintha jelenetekre oszlana, szinte látjuk, ahogy felgördül a függöny, a néhány jelen lévő szereplő életre kel például elkezd poharakat törölni, majd belépnek az új szereplők elkezdődik a jelenet, taps, jelenet vége, lemegy a függöny. Giling-galang -olvassuk a regényben, de nem igazán értjük mit is jelenthet. Talán a színpadias megoldásra utal, változás a színpadon. Vagy arra, hogy életünk hullámvasútja éppen lefelé vagy felfelé tart? Erre utal a kávézó elnevezése is, a Funiculi Funicula egy híres nápolyi dal, amely a Vezúvra felvezető siklóvasút (funikulare) átadása alkalmából született. Tokió egy kis sikátorában van egy kávézó, amely az Edo-korszak óta áll ott, ahol gondosan főzött kávét lehet inni. A helyi legenda szerint az ajtótól legtávolabbi ponton van egy szék, ez a szék tud utazni az időben. Négy látogató keresi fel a kávézót abban a reményben, hogy megtehetik ezt az utat. De az időutazás nem olyan egyszerű, szigorú szabályok vannak, amelyeket be kell tartani. Az utazókra veszély leselkedik, nem jól határozzák meg az időpillanatot, amelybe vissza szeretnének térni, kihűl a kávé és ők az időn kívül rekednek, hiszen a legfontosabb szabály az, hogy az utazás csak addig tarthat, amíg a kávé kihűl. A Funiculi Funicula kávézó egy bizonyos székében ülve tehát utazhatunk az időben, hogy újra átéljük a pillanatot, hogy jóvá tegyünk valamit, hogy megtudjuk mi lesz a döntésünk következménye. A szabály szerint nem változik semmi, az élet ugyanúgy halad tovább, mintha mi sem történt volna. A történelmet nem lehet újra írni, nincs második esély, de talán megnyugodhat háborgó lelkünk. Ennek ellenére az a négy ember, akikkel megismerkedünk vállalja a veszélyt és visszatér élete döntő jelentőségű vagy annak gondolt beszélgetéséhez, pillanatához. A bizonyos széken, hogy az utazás még bonyolultabb legyen, egy kísértet ül, aki nem itta meg időben a kávéját. Egy nap csak egyszer áll föl a székből, hogy kimenjen a mosdóba. Olvasással mulatja az időt, mosdóba jár inkább vicces, mint félelmetes. Kiszámíthatatlan, hogy mikor áll fel, megfenyegetni, kérlelni nem lehet. Egy racionalitáson túli szereplő ő, vagy nevezzük sorsnak, ugyanis kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan. Ez a harmadik olyan japán regény, amelyet mostanában olvastam és amelyben a transzcendencia, értsünk alatta bármit is megjelenik, mint a történések fontos szereplője. A sors, a véletlen nagyon fontos része az életünknek, ha nem is határozza meg teljesen, de nagy hatással van a saját történetünkre. A regény számomra az empátiáról szól, arról mennyire vagyunk képesek rá, és mennyire merjük kifejezni azt, amit érzünk. És arról is mennyire vagyunk képesek fogadni, a másik ember felénk irányuló érzelmeit, megérezzük-e, hogy mit vár tőlünk, minek örülne, mi tenné boldoggá. Tudunk-e őszinték, megértők lenni, tudunk-e áldozatot hozni. A másik érzés, ami olvasás közben felmerül, a bizonytalanság. Bizonytalanok vagyunk a saját és mások érzelmeiben, bizonyosságot szeretnénk, mert akkor érezzük magunkat biztonságban. Bizonyosságot szeretnénk a sorsunk alakulásáról is, néha úgy szeretnénk a jövőbe látni, hogy megtudjuk mi lesz a döntéseink következménye. De talán nem kell meginni azt a bizonyos csésze kávét, talán elég visszaidézni egy szituációt, mélyen elgondolkodni rajta, tenni egy belső utazást a múltba, agyunk egy rejtett zugából fogódzót kaphatunk a múltra és a jövőre is. És az sem biztos, hogy semmi sem változik és talán a sors is befolyásolható. Az utazók ugyan nem a megváltozott jelenbe térnek vissza, a jelen ugyanolyan, de ők maguk változtak, és ez az, ami életük történetét is megváltoztatja. „Kadzu … a mai napig hisz abban, hogy bármilyen nehézségekkel szembesülnek is az emberek a jelenben, mindig lesz elég erejük legyőzni azokat. Ha tehát a szék megváltoztathatja valakinek a szívét, a dolog máris elérte a célját.”

A 194 éves feltaláló - a mi Verne Gyulánk

1828. február 8-án született Jules Gabriel Verne. [zsülvern] mondja így valaki? Nekünk magyaroknak ugyanis Verne Gyula marad, nem is mondhatnánk másképpen. Nem lehet tudni miért, de egy időszakban divat volt a nevek magyarra fordítása. A fordítók műve volt, valamilyen kultúrpolitikai baklövés, vagy a korabeli újságírási gyakorlat magyarított, hogy közelebb hozza az embereket, a történéseket az olvasóhoz, nem tudom. De a sok furcsán keletkezett magyar név közül kettő megmaradt nekünk May Károly és Verne Gyula. Én sokáig azt hittem, hogy ezek ketten magyarok. Nagyon korán megtanultam olvasni, elsős korom óta vagyok rendszeres olvasó és könyvtártag. Úgy emlékszem, a hetvenes évek elején lehetett, amikor Egerben a Gyermekkönyvtár ideiglenesen a Művelődési Házba költözött, és úgy emlékszem innen került át a Forrásba, a mostani helyére. Gondolom az egyik teremben működhettek és volt egy pici szobányi raktára is, gyakorlatilag egy plafonig érő stelázsi és a stelázsi legtetején kb másfél sor „vernegyula” amit én szisztematikusan végigolvastam. Előre féltem, mi lesz majd, ha elfogy. Zárójelben jegyzem meg, hogy rátaláltam Winnetou-ra. Jágerné Ildikó gyermekkönyvtáros, későbbi kollégám, akkor talán még Borhy Ildi néni szedegette le nekem a könyveket egy hatalmas létra segítségével.
Vernét ma a sci-fi irodalom egyik megteremtőjeként tartják számon. Regényeiben kiválóan sikerült ötvöznie a természettudományt, a műszaki ismerteket a fantasztikummal. A könyveiben leírt száznyolc terv és találmány döntő többségét mára már megvalósították.
De én nem ezért szerettem. A kalandok vonzottak, a különleges helyszínek és ismeretlen világok. A sivatagok, a tengerek, a Föld mélye. A titkok, amik lassan kiderültek, ahogy haladtam előre a történettel. Közben persze találgattam, izgultam, de soha nem lapoztam előre, mert tönkretette volna az élményt, az utat amit én is bejártam a szereplőkkel együtt. A regényhősök vonzottak, akik a legképtelenebb helyzetekben is feltalálták magukat, akik lovagiasak voltak és talpig úriemberek, akikben én is megbíztam volna. Mikor már-már veszve volt minden, eszükbe jutott valamilyen apróság valahogy úgy mint a mai sorozatokban MacGyvernek. Természettudományos ismeret, egy technikai ötlet ami tovább lendítette főhőseinket az útjukon. Az ész, az intelligencia, a zsenialtás vonzott. És az is, hogy mindig volt valami apró csavar a történetben, mint amikor kiderült, hogy Phileas Fogg a föld körüli utazás során, átlépett egy időzónát és nyert egy napot, így percre pontosan tudott belépni a Reform Klubba.
Érdekes cikkre bukkantam az interneten, amely szerint csak kilencven évvel Verne halála után jelent meg egy 1863-ban írt regénye, Párizs a XX. században címmel. A könyv egy fiatalemberről szól, aki felhőkarcolók között él, nagy sebességű vonatokon és gázüzemű autókon utazik, számológépeket és egy világméretű kommunikációs hálózatot használ, mégsem találja a boldogságát, és élete tragikus véget ér. Mivel kiadója úgy vélte, hogy a regény pesszimizmusa lerombolná Verne bimbózó karrierjét, azt tanácsolta neki, hogy húsz évvel halassza el a megjelentetését. Így is történt, Verne a kéziratot elzárta, ám teljesen megfeledkezett róla. Az ükunokája találta meg 1989-ben. Először 1994-ben adták ki. A regény óriási szenzáció volt, hisz felfoghatatlanul pontos jóslatot ad a modern időkről: részletesen leírja a légkondicionálást, az autókat, az internetet, a televíziót és más, később rendkívül hasonló módon megvalósult eszközöket. Egyértelműen kiderül belőle, hogy a francia zseni nemcsak íróként volt lángész, hanem a tudomány szinte minden területén fantasztikus dolgokra lett volna képes. (https://www.borsonline.hu/aktualis/2012/06/verne-1863-ban-megalmodta-az-internetet)

Paul Auster: Timbuktu

A Timbuktu egy ostoba fiatalemberről szól, aki elherdálja az életét, áttételesen egy Gurevitch nevű Lengyelországból menekült zsidó házaspárról, akik Brooklynba érkezve már nem tudtak be- és visszailleszkedni egy másik életbe, egy érzelmileg magára hagyott kínai kisfiúról és zsarnoki apjáról, néhány nemtörődöm, önző kölyökről, egy kedves kislányról, akinek a szülei egy elsietett házasság kalitkájában ragadtak. És egy öreg, keverék kutyáról Csonti úrról, aki igazi társ, mondhatnám társállat, aki az egyetlen igaz, a végletekig alkalmazkodó, mindig mindent megbocsátó önzetlen jó „ember” ebben a történetben.
A cselekmény egyszerű, mégis magával ragadja az embert, a mese stílusa személytelen, tárgyilagos. A világot a kutya naiv szemszögéből látjuk. Pedig Csonti úr nem buta, érti a helyzetét, van magához való esze, mégis nagyon kiszolgáltatott lesz mentora és barátja Willy nélkül még akkor is, ha vele együtt is csak a társadalom legalsó szintjét tudta elfoglalni.
A legmeglepőbb az egészben, hogy befejeztem az olvasást majd egy idő után éreztem, hogy növekszik bennem a düh. Régen éreztem magam ennyire dühösnek és arra, hogy bármilyen regény ehhez hasonló dühöt váltott volna ki belőlem még nem volt példa. Auster az egyszer szöveg mögött, csalárdul olyan alapvető emberi igényről ír, mint a szabadság és annak lehetetlensége. Ránk telepszik a múlt, az értetlenség, a szívtelenség, az unalom, a közöny, saját ostobaságunk, nem választhatunk.
Kivételt talán csak Csonti úr képez, aki megpróbálja a lehetetlent, átmenni a forgalmas országút túloldalára, és éppen úton van, amikor elköszönünk tőle… A Timbuktu nem állatregény, de  olvashatjuk úgy is, hogy nagyon szépen megírt történet a barátságról, a szeretetről, amit a kutyánk iránt érezhetünk és amit a kutyánk érez irántunk. A gondoskodásról és annak hiányáról, felelősségről, jóságról, bizalomról de arról a szeszélyes világról is, amiben nem szabad kiszolgáltatottnak lenni.
A kutyák megbocsátanak, ezt kutyatartóként én is tudom. Az én kiskutyám már több mint 5 éve esett át egy patella műtéten, ami után természetesen kímélni kellett a lábát egy ideig. Ez nagyon nehezen ment az én örökmozgó, nagyon kíváncsi és nagyon önfejű Bijou nevű kiskutyámnak, aki egyszer séta közben leugrott a parkot az úttól elválasztó fal egy magasabb részéről, ahová fel se kellett volna engednem. A félelem miatt, hogy tönkreteszi az amúgy remek műtéti eredményt és mi lesz vele, ráordítottam, magamból kikelve üvöltöttem, mint a sakál, és jól ráhúztam a póráz végével. Szegény a mindig fölfelé kunkorodó farkát behúzta a hasa alá, úgy mentünk haza, otthon én bőgve hívtam fel azt a kutyakiképzőt aki segített a nevelésében (menhelyről örökbefogadott, az elején komoly viselkedési problémákkal küzdő kutyáról van szó), hogy elvetettem a sulykot, meggyűlöl, vége.... A kiképző annyit mondott, hogy megbocsát, mindig megbocsátanak. És így is lett, megbocsátott. Én pedig legszívesebben sírnék, amikor erre gondolok. Auster ismerheti a kutyákat is...

Murakami Haruki: A kormányzó halála – ha megszólal a csengettyű…

A kormányzó halála tipikusan az a könyv, aminek az elolvasása után nem tudjuk megmondani miről szól a regény, mert annyi mindenről szól.

Adva van egy harmincas portréfestő határozatlan, sodródó, unalmasnak tűnő figura, aki a feleségével való szakítás után (a feleség hagyja el őt!) beutazza Kelet-Japánt majd Odavarában, barátja édesapjának régi házában köt ki, ahol megfesti egy titokzatos megrendelő portréját. A barát édesapja az egykor híres Japán-kép festő és operarajongó Amada Tomohiko ma demens öregember. 

Főhősünk, a történet elbeszélője a padláson megtalálja Amada Tomohiko elrejtett festményét, egy csodálatos műalkotást, amely különös, bizarr, megmagyarázhatatlan, mágikus események láncolatát és természetfeletti figurák megjelenését indítja el. Röviden talán ennyi a kiindulópont. A festés és rajztanítás mellett a zenehallgatás, az olvasás, a főzés, a szexualitás tölti ki az életét.  Röviden ennyi a cselekmény. Pedig ennél sokkal többről van szó:

1, például arról, hogy a nyugati kultúra milyen gazdag és sokrétű, és ennek Murakami milyen kiváló ismerője. A regény tele van európai mítoszokkal, európai zenével, irodalmi utalásokkal. De ott van mellette a keleti kultúra és világszemlélet, ami nagyon eltér a nyugatitól. A Japán-kép festés vagy az élő Buddha szokusinbucu (rituális önmumifikáció) ami a cselekmény egyik fonalának elindítója. A szerzetesek a közösség érdekében vállalták a buddhává válást, a XII-XV. században gyakorolták. Úgy hitték, hogy mágikus erőre tesznek szert, amivel enyhíteni tudják a közösség szenvedéseit. Először is ezer napig csak bogyókat és magokat fogyasztottak, hogy megszabaduljanak a testzsíroktól. Az ezt követő ezer napon át csak fakérget és gyökereket ettek majd ennek a szakasznak a vége felé az urusi fából nyert mérgező folyadékot is inni kezdték. Amellett, hogy a folyadék nagymértékben felgyorsította a testnedvek elvesztését, a test túl mérgezővé is vált a férgek számára. A harmadik szakasz is ezer napig tartott, ekkor egy akkora kősírba ült be a szerzetes, amiben lótuszülésben éppen csak, hogy elfért. Itt amíg életben volt, mindennap egy kis csengőt kellett megcsöngessen, hogy a levegőt szolgáltató csövet ne húzzák ki a betemetett sírból. Miután a csengő már nem szólalt meg, a légcsövet kihúzták, a sírt pedig lezárták. A többi szerzetes várt újabb ezer napot, majd felnyitották a sírt. Ha sikeres volt a mumifikáció, úgy ítélték meg, hogy az aszkéta szerzetes elérte a buddhaságot.

2., például arról, hogy a történelem kegyetlensége milyen módon teszi tönkre egy nemzedék, egy család sorsát és ebben nem különbözik Európa és Japán

3., például arról mennyire ismerjük önmagunkat, milyennek látjuk magunkat, mit gondolunk mire vagyunk képesek. Lehet, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amivel nincs merszünk szembenézni?

4., például a titkokról. Mindig minden titkot meg kell ismernünk? Gondoljunk „tiltott szoba” motívumra az európi néphagyományban. Nem kell minden ajtót kinyitni, és minden titkot felfedni. A szomszéd Mensiki úr, akinek a főhősünk a portréját festi egyszerre titokzatos és hétköznapi. A dolgok is egyszerre lehetnek titokzatosak és hétköznapiak.

5., például a felnőtté válásról. Murakami nagyon szeret azzal foglalkozni, hogy mikor válunk felnőtté? Most azt mondja, ha képesek vagyunk másokért felelősséget vállani. Ha családunk lesz. Ha képesek vagyunk egy gyermeket elfogadni és felnevelni. Ha túl tudunk lépni azon, hogy elveszítettük egy szeretett rokonunkat.

6., például a transzcendenciáról. Arról, hogy a világ több, mint amit magunk körül látunk. Az anyagi világ több mint amit be tudunk fogadni. Be tudjuk-e engedni az életünkbe, el tudjuk-e fogadni a valóságon túlit valóságosnak. El tudjuk-e fogadni, hogy a világunk egyszerre földhözragadt és spirituális. El tudjuk-eképzelni, hogy ez a két világ összefonódik és természetesnek vesszük-e, ha megszólal a csengettyű.

7., például a művészi inspirációról és a művészet erejéről. Mi mindent indít el egyetlen festmény? Hogy lehet úgy megfesteni egy arcképet, hogy nem is a modellt ábrázolja, mégis minden benne van, ami a modellt jellemzi?

Az Amada Tomohiko házának udvarán megtalált mágikus tulajdonságokkal rendelkező kútszerű verem, egy valaha élt szerzetes sírja a regény legerősebb szimbóluma. Átjáró az e világ és a valóságon túli világ között. Ha megszólal a csengettyű megjelenik a valóságon túli világ. Az átjáró, amin keresztül kell mászni lehet a születés, de a meghalás szimbóluma is. Arra is gondolhatunk, hogy újjászületünk, abban az értelemben, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat és újra kezdjük az életünket. Lehetőségünk van kijavítani a hibáinkat, szembenézni azzal, amit rosszul csináltunk. Újra gondolhatjuk korábbi választásainkat, tetteinket. Szembenézhetünk kudarcainkkal és kételyeinkkel, és ehhez kell a csengettyűszó, kezdetben mindenképp.

A regény nagyon lassú, a stílus könnyed, de részletező. Olyan történetfolyam ez, amiben elmélyülhetünk. Az „ideák” a spirituális szereplők beszéde furcsa, mondataik nyakatekertek. Ez még jobban lelassítja az olvasást. 900 oldal, két kötet. Rá kell szánnunk az időt!

Kertész Erzsi: Éjszakai kert - misztikus meseregény

 

A könyvek visszapakolása nem tartozik a legizgalmasabb könyvtári feladatok közé, bár hasznossága vitathatatlan. Céljára már az önkéntes munkájukat nálunk letöltő diákok is ráébredtek: ha nem a megfelelő helyre kerülnek vissza a könyvek, nem találjuk majd meg őket, és nem tudjuk hol keressük, ha a következő olvasó kérné valamelyiküket.
Visszapakolás közben egyszer csak a szemembe nézett egy kifürkészhetetlen tekintetű macska…Kertész Erzsi Éjszakai kert című könyvének borítójáról bámult rám, jóllakottnak és kisé szemrehányónak tűnt. A borítóról kiderítettem, hogy misztikus meseregényről van szó, Zsoldos Réka illusztrálta, ő rajzolta tehát a macskát, a könyvet a Cerkabella Könyvkiadó adta ki. További kutakodás után kiderült, hogy a Macska Rezzenéstelen Pillantású és az Éjszakai Kertben lakik. A nem mindennapi történet úgy indul, hogy Senora Cupapanas (ejtsd. Szenyora Csupapanasz) detektíveket keres mert ellopták a tavát, az udvarán lévő, a közeledő party alkalmára felturbózott tó eltünt…így kerülnek a képbe a detektív ikrek Tódor és Teória, akik majd kiderítik mi történt…nekik kell majd elmenni a sötét és hűvös kertbe, hogy kiderítsék az igazságot… A kert a város közepén van, a városban minden csupa napfény, lárma, kutyák és gazdik, vaníliás péksütemények, galambok… A Kert a Zsák utcában található, már az utca is komor, ahová egy kis éjszaka  kiszivárog… Egy fordított "Titkos kert". A Kert lakói valamiről nevezetesek, és minden karakter a névvel azonos gyakorlati tevékenységgel bír: Levélhordó, Sziromszámláló, Varjakat Vigasztaló, Rügyeknek Éneklő, Kőkoptató, Árnyékban Bujkáló, Ködcsapoló. Kiderül, hogy a Macska nem pislog, nem nyávog, nem dorombol, tulajdonképpen a kertet tartja szemmel. Óhatatlanul eszünkbe jut Csukás István névadási gyakorlata is.
És az is, hogy ez a könyv tele van szimbólummal, ikerház, tó, víz, kert, éjszaka… a szimbólumok megfejtésre várnak, hiszen több mindent is gondolhatunk róluk.
Egy kis gyöngyszem ez a könyv, humoros, könnyed ugyankkor körmönfontan részletező, stílusa tehát körmönfont... látszólag nem szól nagy horderejű dolgokról, nagy igazságokról. Egy kis nyomozás és más semmi, vagy pont arról szól, amit belelátunk, amit a történésekből a magunk számára megérteni szeretnénk, vagy azokról az érzésekről, amik olvasás közben eltöltenek bennünket például a Varjakat Vígasztalók fejezet alatt. Egyrészt gondolt már így bárki is a varjakra...? Másrészt az jut eszünkbe, milyen az, ha együtt tudunk érezni valakivel.
Kertész Erzsi meseregényét 8 éven felülieknek ajánják, tehát mindenkinek aki elmúlt 8, de szerintem az ovisok is boldogan hallgatnák.

Dél-Anglia kincse - Edward Rutherfurd: Az erdő

 „Nehéz időket élünk jóember. Manapság még a jámborságot is büntetik.” Az idézet Edward Rutherfurd Az erdő című regényéből való. A szerző angol, eredeti neve Francis Edward Wintle aki a  Cambridgei Egyetemen tanult, a Stanford Business School ösztöndíjasa volt, foglalkozott politikai kutatással, könyvkereskedelemmel majd visszatért gyermekkora színterére, Salisbury-be és megírta a Sarum című történelmi regényt, amelynek tízezer éves története a Stonehenge és Salisbury ikonikus helyszínén, és tágabb környezetében játszódik. Sajnos magyarul még nem olvasható.
Tulajdonképpen nem szeretem a történelmi regényeket, de az ötlet, egy helyszín történelme évszázadokon keresztül – Az erdő a 11. században kezdődik és 2000-ben végződik – nagyon érdekes.
Rutherfurdnál keverednek a hiteles történelmi személyiségek és események a kitalált figurákkal, a valós történelmi tényekkel. Néhány kitalált család több generációjának sorsán keresztül mutatja be a hely történetét, és szerintem ez az, amitől ezek a regények ennyire népszerűvé váltak. Az egyszerű, hétköznapi hősökkel mindenki jobban tud azonosulni, jobban átéli a hányattatásaikat, a nehézségeiket, az örömeiket és bánatukat amelyekkel szembe kell nézni, mert ugyan más-más korban de mindenkinek szembe kell nézni az élet kihívásaival. Úgy tűnik a történelem távlatában az egyén sorsa eltörpül a világ nagy eseményei mögött, holott mindenkinek egy élete van, ami számára pont annyira fontos, mint a nagy történelem figuráinak élete és életeseményei.

Rutherfurd regényeit epikus történelmi regényeknek nevezik a kritikusok, hömpölygő történelmi regényeknek, amelyek kis rosszindulattal lassan hömpölyögnek és nehézkesen döcögnek…Azaz hosszúak és részletesek, ami nem csoda, ha 1000 év történelmét akarja valaki elmesélni. A kalandoktól és fordulatoktól hemzsegő történetek kedvelőinek nem fognak tetszeni ezek a könyvek. De biztos nagy örömet fognak okozni azoknak, akik szívesen időznek hosszabb ideig egy történetben, a sorozatkedvelő és szemlélődő alkatú olvasók szeretni fogják ezeket a regényeket.

Az erdő annyiban más, mint Rutherfurd többi regénye, hogy itt a háttér is élőlény, egy erdőség, a maga állat és növényvilágával. Az erdő, és lakói éppúgy részei a történelemnek, mint az emberek. Az erdőt, amelyet New Forest-nek (Újerdő) hívnak még Hódító Vilmos nyilvánította királyi erdővé, helyileg Dél-Angliában található, a Domesday Összeírásban is szerepel.  Az erdő érdekében meghozott kemény törvények  megtiltottak a vadállatok természetes életébe és táplálkozási szokásaiba való bármilyen beavatkozást. Konkrétan, a közembereknek nem volt szabad bekeríteniük ingatlanjaikat, hogy saját állataik (pónik, szarvasmarhák és sertések) ne kószáljanak el, mert a kerítések akadályozhatják a szabadon futó őzek és vaddisznók életmódját. E törvények betartásáért cserébe a köznemeseknek bizonyos jogokat megengedtek, ideértve az állataiknak az erdőben való legeltetésének jogát is.
Vilmos két fia az erdőben halt meg: Richard herceg valamikor 1069 és 1075 között, és II. Vilmos király (William Rufus) 1100-ban.
Az Újerdő fáiból építették Nelson admirális hajóinak egy részét. Viktória királynő szarvasmentesítési törvénye alapján 10 ezer szarvast pusztítottak el.
Az Újerdő csodálatos természeti értékeit 1875-ben kezdte felismerni az alsóház odalátogató különbizottsága: ekkor határoztak a korábbi állat- és fairtás helyett a flóra és a fauna védelméről.
A terület 2005-ben kapott nemzeti park státuszt.
Az itt lakók létrehoztak egy weboldalt is, hogy megosszák Dél-Anglia ezen egyedülálló részének hangulatát, és megmutassák, hogy ez a terület, melyet a helyiek szeretettel Erdőnek hívnak, valóban egyedülálló és különleges.
https://www.new-forest-national-park.com/

Ez most az én időm - Olga Tokarczuk Őskor és más idők

Szeretem a mágikus realista regényeket, az első, amit először olvastam azonban nem a műfaj legismertebbje a Száz év magány volt, hanem a Mester és Margarita...csak akkor még nem létezett a műfaj, vagy nem tudtam róla. Szeretem, ha nincs határ valóság és álom, valóság és képzelet, valóság és mese között és minden, ami lehetetlen megtörténhet. Ha mindent valóságosnak és természetesnek érzünk, ha a misztikum természetes módon csúszik bele a valóságba...Az Őskor és más idők is ilyen könyv. Így: 

„ -Te csak lógsz és mosolyogsz, Jóasszony, a kutyák meg kieszik az ajándékaidat – mondta félhangosan Florentynka. – Az emberek néha nehezen értik meg a kutyákat. Te, Jóaszony, biztos egyformán érted az állatokat és embereket. Biztos még a hold gondolatait is ismered…

Florentynka felsóhajtott.

- Megyek, imádkozom kicsit a férjedhez, te meg addig vigyázz a kutyámra.

Kikötötte a kutyát a csodatévő kép előtti korláthoz, a kosarak között, melyekre horgolt kendőt terítettek.

- Mindjárt jövök.

Helyet talált magának az első sorban, az ünneplőbe öltözött jeszkotlei asszonyok között. Észrevétlenül elhúzódtak mellőle, és sokatmondóan néztek egymásra.

Közben odalépett a Szűzanya mellékoltárához a templomszolga, aki a rendre vigyázott a templomban. Először valamimozgolódásra lett figyelmes, de a szeme sokáig nem tudta összerakni, amit látott. Amikor rájött, hogy ez a nagy, gusztustalan, rühes kutya garázdálkodott imént a megáldandó ételekkel teli kosarak között, a felháborodástól alig tudott megállni a lábán, arcába vér tolult. A szentségtöréstől felindulva odaugrott, hogy kikergesse az arcátlan állatot. Megragadta a kötelet, s a rettenettől remegő kézzel próbálta kibogozni. Ekkor a kép irányából egy halk női hang ütötte meg a fülét:

- Hagyd azt a kutyát! Az Őskorba valósi Florentynka megbízásából vigyázok rá.”

Olga Tokarczuk Dél-Sziléziában él, a család a neve alapján valószínűleg ukrán eredetű. Ez a hely azért is fontos, mert az itt fellelhető legendákat, meséket szövi bele a történeteibe. Interjúkban, a könyv magyarországi bemutatóján is elmesélte, hogy a mű fontos inspirációját jelentették számára gyermekkori történetei, melyeket nagymamája mesélt. 

Eredetileg pszichológus, pszichoterapeuta, a 90-es évektől kezdve jelennek meg írásai, ő a 2019-es irodalmi Nobel-díjas, de fontosabb talán az, amit Mihályi Zsuzsa, egyik magyar fordítója mond róla, hogy visszahozta a hagyományos történetmesélést a lengyel irodalomba.

Az Őskor és más idők színtere egy falu, Őskor a neve, négy arkangyal Rafael, Gábriel, Mihály és Uriel őrzi. Az angyali asszisztencia megpróbálja távol tartani bűnöket és veszedelmeket, mindegyik más-más gonoszsággal néz szembe, mégis lehetetlen az ártatlanság és naivság megőrzése.

Bent ugyan mintha megállna az idő, de a kinti világból be-beszűrődő eseményekből tudjuk, hogy kb. 70 év telik el, háborúkkal terhes évek zajlanak a világban. A regényidő az első világháború környékén kezdődik és a 80-as években ér véget. Az egyes fejezetek önmagukban is megállnak, mint egy-egy önálló novella, de ha összeillesztjük a rövid fejezetekben megbúvó szállakat, több nemzedék története is kibontakozik. A történtek magával ragadnak bennünket, sok rossz és sok szenvedés is meg van írva a tárgyilagos, távolságtartó sorokban, de ilyen az élet, jó és rossz, kinek kicsit több a jó, másnak több a rossz, de mindegy is, mert minden elmúlik egyszer. Ez az, amiról ez a regény szól, az idő, az idő múlása. Az idő az élet rendező elve, strukturálója, az idő az élet megélésének kulcsa. A mi életünknek is az idő teszi értékessé? Minden fejezet valakinek vagy valaminek az ideje, arra az időre ő lesz a középpont, róla szól majd a fejezet. Az idő néha egészen lelassul, mint a gombaszövedékek esetében. Máskor ciklikus. Az állatok és az egészen kicsi gyerekek számára csak a jelen idő létezik. A tárgyak számára az idő végtelen, az ember ideje véges.

Születünk, élünk és meghalunk ez az idő körforgása számunkra. Az élet körkörös, magába forduló, folytonos, de nem az élők számára. Mi is elmúlunk, és elmúlik minden, ami velünk történt. „Az idő múlása különösen májusban aggasztotta Misiát. (…) A kertben arra gondolt, nem lehet megállítani a fák virágzását, a szirmok menthetetlenül lehullanak, a levelek idővel megbarnulnak és leesnek. A gondolat, hogy jövőre is így lesz, nem vigasztalta, mert tudta, hogy nem igaz (…) Sosem ismétlődik meg ez a virágzó ág. Sosem ismétlődik meg ez a teregetés – gondolta. – Sosem ismétlődöm meg én sem.”

A halál azonban nem jelent megsemmisülést, a halál átlépés az egyik létformából a másikba.

Talán kikerülünk a térből, de valahogy benne maradunk az időben?

A prédikátor könyve 3. fejezetében ezt olvashatjuk:

Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.

A könyvben idejük van a személyeknek, állatoknak, fáknak, tárgyaknak, az angyaloknak, a Szűzanya képének, a háznak, a szellemeknek, a világot rendező őselveknek, sőt Istennek is. Ezek az idők tagolják fejezetekre a regényt. A fejezetcímek ismétlődése is az idő múlására utal. Biztosan sokunkban él a kép az olvasót morzsoló nagymamákról, vagy az esti kukorica morzsolásról, így morzsolódik az idő is lassú monotóniában. A paraszti kultúrában az idő határozott meg mindent, a világosság és a sötétség határozta meg, hogy mikor dolgoztak, a munka rendje, hogy mikor jutott idő szórakozásra, mesélésre, összejövetelre, a naptár, hogy mikor lehet vendégeket hívni névnapokra, ünnepnapokra...Mindenre volt idő, és mindennek szabott ideje volt. Ez behatárolta az életet, kereteket szabott. Úgy tűnik, most felborult ez a keret, ez a rend. Gyakran mondjuk, hogy nincs időm, elcsúsztam az idővel, elvesztem az időben, holott mindennek megvan a maga ideje, csak elfeledkeztünk róla, vagy túl bonyolult lett ehhez a világ?

Ahogy a mese keveredik a valósággal, úgy keverednek a különböző szemléletmódok, világfelfogások, filozófiák a katolicizmus, a hinduizmus, a szláv mitológia, a judaizmus, a buddhizmus, a miszticizmus, a Tibeti halottaskönyv útmutatásai, a szabadkőművesség a regényben. Azt sugalmazza, a világ sokszínű, higgyünk abban, amiben szeretnénk, ami megragadja a képzeletünket, vagy ami megnyugvást hoz.

Számomra megnyugtató, és megható az, ahogy a tárgyakkal bánik, a tárgyak valakihez tartoztak és magukba foglalják a személyt is akié voltak. Megmagyarázza miért őrzünk meg tárgyakat a szeretteinktől.

Mindannyian a nagy egész részei vagyunk, emberek, állatok, növények, tárgyak – én így szeretném látni a világot.

Agatha Christie – krimik, amelyeken nem fog az idő

Tavaly volt 100 éve, hogy megjelent Agatha Christie első regénye A titokzatos stylesi eset, amelyet számos regény és kisregény,  színmű követett. A „krimikirálynő” Mary Westmacott néven hat romantikus regényt és négy egyéb művet is írt, köztük önéletrajzát és egy beszámolót férje régészeti expedícióiról. Egész életében írt, utolsóként megjelent regényei az 1975-ben kiadott Függöny: Poirot utolsó esete és a halála évében 1976-ban posztumus megjelent Szunnyadó gyilkosság. Mindkét regényt a második világháború idején írta, de csak élete végéhez közeledve adta ki, mintegy lezárva két leghíresebb figurájának, Hercule Poirot-nak és Miss Marple-nek az eseteit. A Poirot utolsó esete különleges hangulatú, az idő múlásáról is szól, arról, hogy megöregszünk pedig azt hittük örökké fiatalok maradunk vagy hogy örökké élünk. Van abban valami megdöbbentő, hogy Poirot is halandó és hogy Hastings kapitány is megöregedett.

Miért szeretjük és miért olvassuk még mindig ezeket a regényeket, miért tudnak újra és újra  olvasó közönséget szerezni a maguk számára. Én az alábbiakra tippelek:

1. A miliő miatt. Az angol középosztály és arisztokrácia világa, az angolság úgy általában mindig is elbűvölte az embereket, gondoljunk csak a Downton Abbey sikerérére. Állandóságot és biztonságot sugall, minden régimódi és megbízható annak ellenére, hogy történetekben többen esnek gyilkosság áldozatává. Én egészen kiskoromban nem sokkal azután, hogy megtanultam olvasni már sorban végigolvastam az életművet. Emlékszem, hogy a Bertram szálló olvasása közben elpusztítottam több doboz csokis kekszet (a finomságok csúcsa volt abban az időben), hiszen a regény számomra arról is szólt, milyen jó lehet egy olyan szállodában lakni, ahol olyan csodálatos ötórai teát szervíroznak, mint a regényben.

2. A történetek érdekessége, a sok csavar miatt, amelyek váratlanságukkal mindig meglepnek bennünket.

3. A moralitás miatt. Így vagy úgy a gyilkos mindig meglakol, bár néhány történetben a tett büntetlen marad. Ilyen a Vád tanúja, vagy a Gyilkosság az Orient expresszen, amelyben 12 feddhetetlen ember szolgáltat igazságot és a moralitás az ő oldalukon áll. Az Öt kismalac-ban bár Poirot kideríti ki volt valójában a tettes, nem lehet bizonyítani a gyilkosságot. A gyilkos Elsa azonban erkölcsileg, társadalmilag ellehetetlenül, élete értelmetlen és üres, szenved és tudjuk, hogy soha nem lehet már boldog. Agatha Christie vallotta, hogy az élet szent, és nem lehet könnyelműen venni. Kifejezetten ellenezte az öngyilkosságot: az Éjféltájt egyik szereplője ragaszkodik hozzá, hogy joga van azt tennie az életével, amit akar, mire a keresztény ápolónő azt feleli: „De lehet, hogy Istennek szüksége van magára.” https://www.magyarkurir.hu/hirek/szaz-eves-hercule-poirot

4. Azt hiszem sokan szeretjük azt is, hogy nincsenek véres és horrorisztikus jelenetek, ezek a regények igazából nem félelmetesek. Bár lehetnének, gondoljunk a A tíz kicsi néger (az újabb kiadásokban magyarul Mert többen nincsenek címen találkozhatunk majd vele, melyet az amerikai kiadás címe And then there were none alapján kap a regény) nyomasztó légkörére, vagy arra, ahogy a Temetni veszélyesben Cora fejét egy baltával verték szét a saját ágyában, az Öt kismalac-ban felakasztanak egy ártatlan nőt, egy anyát, akinek kis gyermeke van. A regények stílusa, a szöveg azonban inkább arrafelé viszi az olvasót, hogy azt találgassa ki is tette, a rejtély az érdekes, és nem nagyon gondolunk bele, hogy véres gyilkosságok történtek, emberek haltak meg.

5. A szereplők is egyediek érdekesek, főleg a két híresség Poirot és Miss Marple különleges. Miattuk olyanok ezek a regények mintha egy sorozatot néznénk a tv-ben, rajtuk kívül több olyan állandó szereplő is van (Hastings kapitány, Miss Lemon, Japp felügyelő, Miss Marple unaköccse és barátnői) akik otthonossá és ismerőssé teszik a regények világát. A nyomozás a beszélgetéseken alapul, ütköztetik a tényeket, felfigyelnek egy-egy elejtett megjegyzésre és tanulmányozzák az emberi természetet. A megoldáshoz a világ és az emberi viselkedés ismerete, a kinek állt érdekében és kinek volt módja kérdések elemzése, a megfigyelés, a következtetés viszi el nyomozónkat és ebben nagyon is hasonlítanak Sherlock Holmes-ra. Ez nem olyan, mint a Helyszínelők, nem high-tech laborok vizsgálják a nyomokat, bár Agatha Christie ebben is különleges. A Cipruskoporsó című regényben például Poirot úgy bukkan nyomra, hogy még Gil Grisom is megemelné a kalapját.

Bár sokan állítják ki lehet találni ki a gyilkos nekem sosem sikerült … úgy érzem, Agatha néni csak nagyon picit csöpögtet és a leglényegesebb információt a regény végére tartogatja. A történetmesélés ugyan lassú, de könnyen bele tudunk helyezkedni otthonosan fészkelődve örömmel találgatjuk ki is ölhette meg azt a szerencsétlent, akit éppen meggyilkoltak.

Jó szórakozást Dame Agatha fondorlatos meséihez, minőségi krimijeihez amelyek mindig megmozgatják az olvasók szürke agysejtjeit.

Végezetül 5 teljesen lényegtelen tudnivaló Agatha Christie-ről: imádta a kutyákat, kedvenc színe a zöld volt, utálta a csótányokat, nem ivott alkoholt és nem cigarettázott, rózsafajtát neveztek el róla. 

Bródy Olvasóklub - Krusovsky Dénes: Akik már nem leszünk sosem - apák és fiúk

Krusovsky Dénes lírai regénye sok mindenről szól, mert benne van a fiatal magyar értelmiség útkeresése, a felnőtté válás, megmutatja hogyan gondolkodnak a harmincas férfiak, kik ők, kinek gondolják magukat, de elsősorban apákról és fiúkról szól. Nemzedékek kergetik egymást, nem találják a közös szavakat, zavarban vannak, képtelenek szót érteni. Ha valaki már-már ráállna a beszélgetésre a másik becsukja az ajtót.
A könyv arról szól, hogy emlékeznünk kell, össze kell raknunk múltunk cserepeit és ki kell beszélni azt, ami történt. A könyv öt fejezetből áll. A fejezetek között nagy időbeli ugrások vannak, a történet hol előre ugrik, hol vissza a múltba, a történések folyamatában is van kihagyás. Olyan mint egy Robert Altman (Rövidre vágva) vagy Jim Jarmush (Mystery Train) film, a végén minden a helyére kerül. Ahogy Lente Bálint  próbálja a családi legendáriumot rekonstruálni a padláson talált régi fotók segítségével, úgy igyekszünk mi is összerakni a történéseket. A prológus az Egyesült Államokba visz Iowába, ahol váratlanul meghal egy férfi, majd időutazásunk 2013-ban folytatódik. Bálint leutazik szülővárosába, találkozik elvált édesanyjával, testvérével, volt osztálytársaival, pár régi baráttal és talál egy régi polimer kazettát. A következő fejezet, regény a regényben. Olyan egységes, szívszorító, izgalmas és megindító, hogy akár egy önálló kisregény is lehetne. A régi tüdőgondozó épületében talált polimer kazetta vissza visz bennünket az ötvenes évekbe, a gyermekbénulás következtében kialakult vastüdős szubkultúrába. Belterjes kis világ, az életben maradtak mind különböző életkorban, de gyermekként kerültek ide, és meg is maradtak gyermekeknek. Így látják, így is ábrázolják magukat a rajzaikon. A jelenben élnek. Nincs történetük, nincsenek emlékeik. Meg kell jegyeznem, hogy amikor erről a könyvről beszélgettünk a Bródy Olvasóklubban rengeteg személyes emlék került elő, erről az időszakról, eddig ez volt a legmegrendítőbb beszélgetésünk. Én 1959-ben születtem, talán 61 vagy 62 lehetett, amikor anyukám teázni vitt, akkor kaptam a Sabin-cseppeket. Teázni megyünk, mondta és én örültem, mert ünnepélyesnek éreztem az egész hangulatot. És az is volt. A nővér, vagy inkább védőnő, aki elkészítette a teát, mesélt a jó doktor bácsiról, aki ezeket a cseppeket készítette, hogy a gyerekek ne betegedjenek meg...máig emlékszem a rendelőre, a teát áhítattal ittam és boldogan mentem haza...Érdekes, hogy milyen gyermekkori képek maradnak meg az emberben, ez annyira mélyen megérintett, hogy máig emlékszem rá. A "vastüdősök" közül egyedül Aszalósnak vannak emlékei. Számára veszélyes a beszéd, de ő az, aki élete árán is  magnóra mondja a történetét, mert tudja, hogy a történeteket tovább kell adni, el kell mondani. Az ápoló - Zoltánnak hívják - (mint később kiderül Lente Bálint nagybátyja) segítségével mondja magnóra a saját 56-os történetét. Majd visszatérünk 2013-ba, részt veszünk a volt osztálytárs esküvőjén. Megjegyzem ez is lehetne egy tökéletes kisregény, annyira érzékletes és annyira igazi, hogy szinte érzünk, hallunk, látunk mindent. Átugrunk néhány évet és 2017-ben összefutnak a szálak, összeállnak a mozaikok.
Sok direkt aktuálpolitikai utalás is van a regényben. Vicces, hogy a jobboldali kritika túl liberálisnak, a baloldali pedig nem elég liberálisnak tartja.  Szerintem inkább csak arról van szó, hogyan gondolkodik, hogyan látja és tematizálja a világot egy belvárosi értelmiségi.
Az Akik már nem leszünk sosem az emlékek, az emlékezés fontosságáról szól. Az emlékeket meg kell osztani, beszélnünk kell a saját történeteinkről, hiszen ha beszélgetni kezdünk egyre több mindenre kezdünk emlékezni, egyre több emlékfoszlány kerül elő.  A könyv számomra a nemzedékek közötti párbeszéd, a családi és társadalmi emlékezet regénye, valós problémákat vet fel, igazi karaktereket rajzol. A szándékos elhallgatás, eltitkolás helyett a kibeszélésre buzdít. Ha nem merünk beszélni az érzéseinkről, nem merünk szembenézni, egyedül maradunk mint a szerencsétlen Tuba. Bálint, bár hibázik, nem menekül, életben marad. Részt vesz, cselekszik, megpróbálja összerakni a történetet, amit majd tovább adhat születendő gyermekének. Ezért van lehetősége felnőni.

Bródy Olvasóklub - Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint - az értelmiség alkonya

Elnézést a drasztikus fogalmazásért de ez a szöveg elbírja mert kemény és kíméletlen. Péterfy Gergely új könyve érdekes, különleges, remek stílusú a sűrű, tömör mondatok ellenére is könnyen olvasható.  Élvezhető, fordulatos olvasmány múltunkról, történelmünk utolsó majdnem száz évéről (a háború előtti korszak, a szocializmus, a Kádár-rendszer) és jelenünkről. Bizarr történelmi, társadalmi tablóként is felfoghatjuk, amelyből két mitikussá növesztett figura emelkedik ki, Olga és a történet mesélője Karl. Karl mellett jelen van mint külső szemlélő, egy mindentudó narrátor is,  történetet tulajdonképpen ketten mesélik, hiszen olyan dolgokról is értesülünk amiket Karl nem tudhatott.
Olga gyönyörű, a történet mesélője csúf, nagydarab és esetlen. Mindkettő sorsa a társtalanság és a szenvedés, sorsuk mögött pedig ott van a mi közép európai sorsunk, amely úgy tűnik nekem, inkább sodródás mint egy tudatosan felépített egyéni és nemzet sors vagy nemzet történet. Ott van a mi állandó nyugatra, külföldre tekintgetésünk is, ami talán kicsinységünkből, zaklatott történelmünkből fakadó önbizalomhiány következménye.  Érdekes, hogy Karl annyira sérült, hogy abba a kényelmes demokráciába sem tud beilleszkedni, amely a háború utáni Nyugat-Európában kialakult.
Hasonló történetet már olvastunk, Joanna Bator Homokhegy című regényét. Mindkettő hiteles képet ad az utolsó kb. száz év történelméről, olyan pontos  történelmi, társadalmi és kulturális szimbólumokat, rekvizitumokat, tárgyakat, eseményeket használ fel, hogy mindig pontosan tudjuk melyik időszakban járunk.
A különbség az, hogy míg Joanna Bator mágikus realista regényében érezzük az összetartozást, érezzük az empátiát ilyet Péterfy regényében inkább at arroganciát érezzük. Bár itt is vannak mágikus elemek és a történet sokszor furcsa fordulatot vesz, Péterfy végig kívül marad, ő nem tartozik ide, részvétlen és eltúlzó szemlélője sorsunknak.
Történelmünk legyőzött minket, diktatúrából diktatúrába kerültünk vagy szerencsétlen módon belemanővereztük magunkat, sosem lehettünk szabadok. Szenvedélyeink, szerelmeink, barátságaink sem lehettek igaziak, csak betegesek, árulással és gyűlölettel teltek.
A történet elbeszélőjének Karlnak Olga iránt érzett gyermekkori szerelme - a suta pancsikolás a tóban, ahol egy picit közel tudott kerülni az imádat tárgyához a regény elején egyszerre  vicces és viszolyogtató, a regény végén a visszatérés már Olga nélkül azt jelzi, hogy ugyan oda jutunk vissza, ugyanabban a körben mozgunk, amiből nem tudunk kitörni. Visszatérünk az egyetlen, a boldogságnak csupán látszatát nyújtó pillanathoz, amiben részünk volt.
Péterfy regényében a kultúra, a humánum , a műveltség  kerül szembe az áltudomány, a műveletlenség, az ravaszdi erkölcstelenség nyers erejével és gyengének találtatik. Az értelmiség, a tudás letéteményese erőtlen.  „Az olvasás haszna, mint a bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát, hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben, ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben. Soha ne csinálj olyat, amiből közvetlen hasznot látsz. A polgár hosszú távra tervez.” mondja a regény egyik szereplője Péter. Úgy érzem azonban nemcsak arról a polgári kultúráról van szó, amelyet derékbe tört a második világháború után kialakult történelmi és társadalmi helyzetben, hanem az értelmiségről.  Nézzük hová jutottak?  Waldstein Péter egyetemi tanárt, akadémikust, a klasszika-filológia professzorát, zsidókat menekítő igaz embert a kommunista diktatúrában épp csak megtűrik, könyvtáros az isten háta mögött, lányából alkoholista, az unokájából a virtuális valóságba menekülő roncs lesz, aki képtelen szembenézni  a valósággal, a hamisított számlákkal, idegbeteg feleségeivel és náci gondolkodású nevelt fiával.
A szellem emberei tehát csak vegetálnak, látszattevékenységekbe menekülnek, soha be nem teljesülő álmokat kergetnek (tanulmány Puskinról), a nyers erőt képviselők pedig pusztítók és méltatlanok. Nincs közeledés vagy átjárása egymás irányába.  A szellemi élet, az értelmiség hanyatlása olyan elemi kötelékek szétesésével is együtt mint a család, a családi értékek. Anya és gyermek szeretetkapcsolatának széttörése a létező legnagyobb árulás a világon. E mellett eltörpül az, hogy Balthazár évekig jelentett a legjobb barátjáról.
A műveltség és a kultúra hanyatlásáról, az erőszakosság, az ostobaság tobzódásáról szól ez a regény. Nincs egy ép család, egy épnek mondható generáció, egy épnek mondható ember. Alkoholista, játékfüggő, pszichopata stb. Talán ez itt törvényszerű is, mert mindig túlélni kellett és mindig újra kellett kezdeni. Talán nem véletlenül lett Survivor a neve annak a kutyának, akit Karl majd megörököl az apjától. Kis képzelőerővel egy nézhetetlenül sekélyes tv műsorra is gondolhatunk.
És sajnos szeretet sincs, csak az eleve lehetetlen, elérhetetlen szerelem, az érzelmek iránti vágy marad meg és a minden értéket elpusztító erőszak.
A Puskin életét kioltó pisztolygolyó fotója az asztalon.

Jókai Anna - átvilágítva

Az Átvilágítás az életmű utolsó darabja. Önéletrajz, de regény is lehetne. Egy küzdelmekkel teli életről szól, családról, szerelmekről, barátságokról, az íróvá válásról, az írói hang megtalálásáról, egy saját világnézet megszületéséről.
A könyv vallomás. Intim és kíméletlenül őszinte, ugyanakkor szubjektív is. Ahogy ő látta, érezte, gondolta, hitte. Jókai Anna azonban nemcsak önmagát világítja át ebben a regényes önéletrajzban, hanem a korszakot is amelyben élt. Benne van a Horthy-korszak, a háború, az ötvenes évek, a Kádár-rendszer, az Írószövetség, az irodalmi élet, a művek születése, a közelmúlt, a politikai élet.
Hihetetlenül nehéz gyerekkora lehetett. Apja alkoholista, a család számkivetettje. Anyja a kislányban találja meg élete értelmét, önző ragaszkodással szereti, piedesztálra állítja, egy kis majmot farag belőle. Nem lehetett könnyű. De ez a kislány nagyon okos és egyrészt anyja hatására, másrészt tehetsége révén elkezd benne munkálkodni egy érzés, küldetéstudat, elhivatottság, a többre hivatottság érzése.
2016. július 9-én fejezte be, a könyvet még kézbe vette, de a könyvheti dedikáláson már nem vehetett részt.
Népszerű és olvasott író volt, mindig hatalmas közönsége volt, szerették az emberek. Reményt adott az olvasóinak. Őt pedig az a szeretet éltette, amit az olvasóitól kapott. Rengeteget utazott, mindenhová elment, ahová hívták, és közvetítette azt az utat, amire rátalált és amit az egyetlen helyes útnak gondolt és rendíthetetlenül végig is járt: a szakrális igazság ismerete vagy legalább kutatása nélkül- nyilatkozta egy interjúban kátyúba ragadhat az emberiség, az út a vízszintesből a függőlegesbe kell hogy vezessen.
Talán a mágikus realizmus mintájára kezdték el azt a stílust, amelyben Jókai Anna alkotott spirituális realizmusnak nevezni. Ez azonban számára nem csak irodalmi irányzat volt, a hang, amire rátalált, hanem életfilozófia is, amelynek az a kiinduló pontja, hogy a világ alapvetően szellemi képződmény, az isteni és az emberi szint találkozása, műveiben az emberi sorsokban kifejezésre jutó isteni jelenlét, isteni gondolat jelenik meg.