A végén csak a lányok maradnak - Marlen Haushofer: A fal

 

„Sarkamban lohol a félelem, és nem akarom megvárni, amíg utolér és leteper.” olvashatjuk mottóként a könyv borítóján. Kicsit félve kezdtem neki a regénynek, úgy éreztem nem hiányzik egy depressziós könyv. Kellemesen csalódtam. Hálát éreztem, meghatott ennek a nőnek ebben a szélsőséges helyzetben tanúsított kitartása, küzdelme, munkabírása, etikus gondolkodása.
A regény szerint az Alpokban egy középkorú, középosztálybeli nő egyedül marad egy vadászházban, csak unokatestvére kutyája van vele, a többiek lemennek a faluba. Másnap reggel arra ébred, hogy egy fal elzárja a külvilágtól, látja mi van a fal mögött, de átmenni nem tud. A fal mögött minden halott, az őt elzáró fal tehát menedék és börtön is egyszerre.
Számomra ez a könyv arról szól mihez kezd az ember, ha megszűnik a civilizáció és egyedül marad. Először is társakat keres és talál, majd dolgozni kezd, hogy életben maradhasson. Nem haszontalan, hogy rengeteg praktikus ismerettel rendelkezik, mert gyerekként a nyarakat a nagymamájánál töltötte itt az Alpokban, ezt a tudást eleveníti fel és bővíti tapasztalás által. Ez az új élet rendkívül fárasztó és energia igényes. Gyötrő robotolás nap mint nap, hiszen el kell látnia önmagát és az állatait. Tulajdonképpen a regény szerkezetét is a munka ciklikussága és szezonalitása határozza meg. A hősnő alkalmazkodik a természethez. A regény nyelve, stílusa egyszerű, letisztult, a legnagyobb tragédiát is szinte tárgyilagosan, tényszerűen meséli el. Sokszor előreugrik, szűkszavúan utal a jövő történéseire. Ez, ha jól emlékszem ez jellemző a 18. századi angol regényekre, Daniel Defoe-ra is, aki biztosan eszünkbe jut majd. De a hajótörött Robinson Crusoe-val ellentétben A fal hősnője nem felfedezni és uralni akarja a területet, nem akarja birtokba venni, hanem megpróbálja biztonságos otthonná alakítani maga és állatai számára. A legnagyobb tragédia is éppen abból fakad, hogy távolabbi területekre merészkedik. Sokféle olvasata lehet ennek a történetnek. Lehet egy feminista olvasata a női emancipációról. Arról, hogy a nők képesek önállóan megállni a lábukon. Benne van a háború utáni évek fenyegetettség érzete is, a főszereplő úgy gondolja valaki megtámadta őket. Szinte hihetetlen, hogy a regény már több mint 60 éves - Haushofer az ötvenes évek végén írta, első kiadása 1963-ban jelent meg - hiszen fő témái a lassulás, a szemlélődés, a természettel összhangban élés, az egyszerű élet dicsérete, a jelenben élés a ma legdivatosabb mantrák közé tartoznak. Az egész történet azt sugallja, a valósággal kell foglalkoznunk, azzal, ami van és nem azzal, aminek lennie kellene. A főszereplő szinte kizárólag húsmentesen táplálkozik, vadat csak Hiúz kedvéért lő, és nagyon sajnálja, ha megöl egy állatot. A regény felfogható úgy is, mint az önmagunkra találás és az ebből fakadó önbizalom és magabiztosság története, egy olyan nőről olvashatunk, aki saját kezébe vette a sorsát. De épp így szól az egyedüllétről és a magányról is. Összefoglalja mi marad, ha már mindenünket elvesztettük, mi marad velünk egy ilyen végletesen határhelyzetben. Marad a szeretet, a törődés, az emlékek, a gyász, a félelem. A végkifejlet olvasása közben nem tudtam arra gondolni, hogy nem véletlen az, hogy a lányok a túlélők. A nők építenek, a férfiak rombolnak. Az egyetlen kis szépséghibája dolognak az, hogy a hősnő életben maradása kizárólag annak köszönhető, hogy vendéglátója az óvatos Hugó valószínűleg a hidegháborús viszonyok miatt is, nagyon sok minden felhalmozott a vadászházban, ami a túléléshez szükséges.  A hősnő legalábbis kezdetben az ő ételeit eszi, az ő gyufájával gyújt tüzet, az ő puskájával lő, az ő ruháiban jár. Tiszteletet Hugonak is! Úgy érzem nagyon jól kapcsolódnak a történethez Viktor Frankl, a neves zsidó neurológus és pszichiáter gondolatai. Frankl túlélte a náci koncentrációs táborokat, de a holokauszt során elveszítette édesanyját, édesapját, testvérét, valamint feleségét is. A Mégis mondj igent az életre! - című könyvében  kijelenti, hogy legmélyebb emberi vágyunk az élet értelmének megtalálása - és hogy ha értelmet találunk, akkor szinte bármit túlélhetünk. Frankl számára a jelentés három forrásból származik: a céltudatos munkából, abból, hogy valakit teljes szívből szeretünk, és a bátorság megtalálásából a nehézségek, szenvedések során. Frankl azt állítja, hogy az ember megválaszthatja az élethez való hozzáállását, szemléletmódját a külső körülményektől függetlenül. Még akkor is, ha mindent elvettek tőle, még akkor is, ha a lehető legrosszabb helyzetben van, akkor is, ha úgy érzi, az abszolút pokolban él. Választhatja a reménytelenséget, a tehetetlenséget, a pesszimizmust, a megrekedtséget vagy a kétségbeesést - vagy bármi mást. Frankl ezt „tragikus optimizmusnak” nevezi, amely a pozitivitás kifejezésének másik módja. Azt takarja, hogy az ember egyszerre ismerheti fel valódi fájdalmát - és tapasztalhat olyan pozitív érzelmeket, mint a remény. Eszerint van lehetőség arra, hogy egyidejűleg megtapasztaljuk a jót és a rosszat, és mindkettő átélése személyes növekedéshez vezethet.

Egyszer egy királyfi...? - Beregi Tamás: Egyszer egy kutya

 

Egy bohém, tehetséges, jó lelkű, biztos anyagi hátérrel, támogató szülőkkel és tudós felmenőkkel rendelkező fiatalemberről szól a történet, akinek csodás gyermekkora volt, akinek van sok jó ismerőse és néhány igaz barátja, és aki egy könyv megírásának tervét dédelgeti magában. Mégis úgy érzi, hiányzik valami az életéből, úgy gondolja kellene neki egy kutya.  Egy menhely hirdetésében meglátja a későbbi Lulut, akibe beleszeret és örökbe fogadja. A könyv kettőjük kapcsolatának története, amely során kiderül, hogy a fiatalember önző és gyenge. Lulu a stabilitás, az erő kettőjük kapcsolatában, Lulu jobb kutya, mint amilyen ember ő.
Gyönyörűen megírt, érzelmekkel teli történet, a mesék stílusában elbeszélve, már-már balladai hangvétellel. Olvasás közben többször nem bírtam ellenállni és könnyek gyűltek a szemembe, megérintettek a történések és a szöveg líraisága. Ugyanakkor sokat lehet nevetni is a sok vicces, kedves vagy viccesen kedves szituáción.
Irodalom lett olyan egyszerű, mindennapi eseményekből, mint a séta, a kutyás lét különböző aspektusai: az állatorvos, a kirándulások, kisállat bolt, az állatmenhely, az örökbefogadás, a kutya szülőkhöz telepítése egy hosszabb külföldi út miatt, a környék kutyásainak egymáshoz való viszonya, etikettje. 
Remek, ahogy semmilyen földrajzi név nincs néven nevezve, mégis pontosan ráismerünk a helyszínekre. Tele van utalásokkal mostani világunkról a romkocsmákról, arról hogy lesz valamiből sikerkönyv, a kis kiadók világáról, arról hogy lehet ösztöndíjakat szerezni, mit csinál egy ösztöndíjas külföldön. Közben kirajzolódik egy nagyon tartalmas és szép élet egy barátnővel kiegészülve immár hármasban. Amit akár az idők végezetéig lehetne folytatni, ám az élet mulandó, az elmúlás véget vet az idillnek.
Azt hiszem ez a regény a kutyatörténet ürügyén életről és halálról szól. Az élet véges és ez az, amit főhősünk nem tud elfogadni.  Szembe kell tudnunk nézni a halállal, saját halálunkkal és szeretteink elmúlásával. Annak, hogy erre képtelen, talán gyermekkorától meglévő szívbetegsége is oka lehet. Ő az örök visszatérésben, az örök körforgásban szeretne hinni. Úgy gondolja vezekléssel visszahozhatja a visszahozhatatlant, nyugalmat azonban nem lel és élete sem úgy alakul, ahogy szerette volna.
Talányos a befejezés, ugyanakkor szép és felemelő is. Nehéz felnőttnek lenni, van, aki soha nem nő fel függetlenül attól hány éves. De egy kutya megérti ezt is, megbocsát mindent és mindig ott van, örök szeretettel.
A befejezés után van még két oldal, amelyben megismerjük Lulu életét azelőttről, hogy hősünkkel találkozott. Talán egyszer újra kezdődhet ez a történet?
Imádtam Kumi Obata különleges illusztrációit. Olyanok mintha ausztrál őslakosok készítették volna. Jelzik, hogy a kutyák ösztönös lények, a természet részei de már nagyon hosszú ideje az emberhez csapódtak így az emberi világ részeivé is váltak. 

Rokonaink a fák... - Richard Powers: Égig érő történet

Gondoljunk úgy a fákra, mint élőlényekre! Egyáltalán gondolkodjunk a fákról! Megjelennek a festményeinkben, irodalmi alkotásainkban, a hétköznapi szóhasználatunkban, a meséinkben, a különböző népek hiedelemvilágában, eredetmítoszaiban. Praktikus eszközeinket, használati tárgyainkat, bútorainkat, házainkat, ezt a könyvet is nekik köszönhetjük. Mindig a háttérben, soha nem főszereplőként, soha nem velünk egyenrangúként, soha nem élőlényként. Vegyük a fákat „emberszámba”, hiszen sok közös van bennünk. Számomra erről szól ez regény. Először is a történet egyik szereplője, Patricia Westerford (alakját Suzanne Simard kanadai erdőbiológus tudósról mintázta a szerző) így kezdi regénybéli könyvét az erdőről: „Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárdévvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.” Másodszor: „Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább annyira csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt.” A fákkal való foglalkozás kezd divattá válni, sok-sok elkötelezett ember kemény munkája nyomán született előadások, és persze könyvek, filmek ébresztenek rá bennünket arra, mire is mennénk a fák nélkül. A probléma az emberi társadalom haszonelvűsége és mohósága. Elveszünk, felhasználunk, és sajnos felélünk. Szeretünk kényelemben és biztonságban élni és nem vesszük figyelembe más fajok, az ökoszisztéma igényeit. Nem törekszünk egyensúlyra, pedig ez talán megoldás lehetne. Ezt sugallja a könyv mely a fák történetét és a fákhoz valóviszonyunkat járja körül, nagyon alaposan, mindenre kiterjedő részletességgel, többféle szempontból, kilenc ember, a családjaik, az egymást követő  generációk változatos, fordulatos és érdekes élettörténetén keresztül. Megismerkedünk rengeteg különböző fával, sétálunk az USA erdeiben, a vadonban. Látjuk mi minden aljasságra képes az ipari lobby a haszon érdekében. Látjuk milyen az ökoterrorizmus, hogy lesz valakiből aktivista. Az erdőben a jót akaró, de elvakult favédő a csupán családját fenntartani akaró erdei munkással is farkasszemet néz, nemcsak a rendőrökkel. Látjuk, hogyan tesz tönkre a tudományos világ egy ragyogó fiatal tudóst, mert nem illeszkedik kánonba. A szerző felvázolja azt a csodálatos hálózatot, amelyet a fák hoztak létre. Ha olvastuk a fák titkos életét (Peter Wohlleben: A fák titkos élete Park kiadó, 2021) nem ér bennünket meglepetésként hogy a fák, közösségeket alkotnak és kommunikálnak egymással.  Csodálatos világ és hálózat tárul fel előttünk. Hatalmas ősi erdőségek, egymást segítő, egymással beszélgető fák és gombafonalak finom hálózata. Dicséretes az is, ha a szomszéd parkban ültetünk két fácskát, pláne ha már van néhány idősebb is a közelben, de az összefüggő erdőségek azok, amelyekre vigyáznunk kellene. Oda vágyódik az egyik szereplő is, Neelay Mehta. Az ő történetének segítségével mutatja be a szerző a fák hálózatával ellentétes inorganikus, ember által létrehozott lélektelen hálózatot, az internetes világot - amely üressé és boldogtalanná tesz, mintegy feltéve a kérdést tessék választani. Úgy hiszem, hogy nem lehet választani, mindkettőre szükségünk van. Nem szabad lebecsülnünk a technikai vívmányainkat. Komolyan felmerül a jog kérdése is, a fáknak nem lehetnek jogaik? Panamában például nemrég jogot kaptak a tengeri teknősök arra, hogy emberi hatás nélküli területen éljenek Egy új törvény jogi védelmet biztosít a számukra: lehetővé teszi, hogy felelősségre lehessen vonni kormányokat, vállalatokat vagy személyeket az állatok jogainak megsértéséért. Ideje lenne elgondolkodni a fák jogairól is.
A regény gyönyörűen érzékelteti, hogy fel sem tudjuk mérni azt az erőfeszítést, amit a természet egy fa felnövelése érdekében tesz. Arányaiban 10 magból 1 lesz olyan szerencsés, hogy fává nőhet. Ugyanakkor az idő a fák oldalán áll. Egyéni életünk és az emberiség léte is rövidnek tűnik az évszázados faóriások és erdőségek mellett. Ők már léteztek, amikor mi nem voltunk és feltehetően lesznek, ha mi már nem leszünk. Nem tudnak nem eszembe jutni Cormac McCarthy Az út című regényének záró sorai arról, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. A regényben ezt így fogalmazza meg Powers: „Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” És még nem is említettem a könyvnek az a remek két oldalát amelyben az emberiség történetét vázolja fel, amely szinte nyúlfarknyi a fák történetéhez képest.
Nagyon szép a szöveg, különleges, a szerző azon törekvése, hogy bármiről mesél is legyen fa egy jelzőben, egy hasonlatban egy szófordultban.  Az is különleges, hogy rengeteg szakkifejezést használ, alaposan megismerte és olvasmányosan tudja közvetíteni a történet mögötti tudományos hátteret. Olvasás közben rengeteg mindent megtanulunk a fákról.
A regény szerkezete olyan, mint egy fa, a fejezetcímek is a fa részeire utalnak: gyökerek,  törzs, korona  magvak. A történet során hőseink összetalálkoznak, természetvédők lesznek, részei lesznek egy radikális erdővédelmi mozgalomnak, majd egy szörnyű baleset után elmenekülnek, szétszóródnak. De talán az áldozatuk nem volt hiába, erről szól a Magvak című zárófejezet. meg kell próbálni kikényszeríteni egy olyan világot ahol a békésen létezhetnénk egymás mellett  fák és emberek használva de nem kihasználva. „Legyetek türelemmel. Tíz vagy húsz évtized az egész. Nektek igazán gyerekjáték. Annyi kell csak, hogy túléljetek bennünket. Akkor aztán nem marad senki, aki kibasszon veletek” mondja Douglas Pavlicek a vietnámi veterán. Szeretném remélni, hogy nem így lesz. Szeretném azt hinni, hogy megérdemeljük rokonainkat, a fákat, ezeket a csodálatos élőlényeket.