„Sarkamban lohol a félelem, és nem akarom megvárni, amíg utolér és leteper.” olvashatjuk mottóként a könyv borítóján. Kicsit félve kezdtem neki a regénynek, úgy éreztem nem hiányzik egy depressziós könyv. Kellemesen csalódtam. Hálát éreztem, meghatott ennek a nőnek ebben a szélsőséges helyzetben tanúsított kitartása, küzdelme, munkabírása, etikus gondolkodása.
A regény szerint az Alpokban egy középkorú, középosztálybeli nő egyedül marad egy vadászházban, csak unokatestvére kutyája van vele, a többiek lemennek a faluba. Másnap reggel arra ébred, hogy egy fal elzárja a külvilágtól, látja mi van a fal mögött, de átmenni nem tud. A fal mögött minden halott, az őt elzáró fal tehát menedék és börtön is egyszerre.
Számomra ez a könyv arról szól mihez kezd az ember, ha megszűnik a civilizáció és egyedül marad. Először is társakat keres és talál, majd dolgozni kezd, hogy életben maradhasson. Nem haszontalan, hogy rengeteg praktikus ismerettel rendelkezik, mert gyerekként a nyarakat a nagymamájánál töltötte itt az Alpokban, ezt a tudást eleveníti fel és bővíti tapasztalás által. Ez az új élet rendkívül fárasztó és energia igényes. Gyötrő robotolás nap mint nap, hiszen el kell látnia önmagát és az állatait. Tulajdonképpen a regény szerkezetét is a munka ciklikussága és szezonalitása határozza meg. A hősnő alkalmazkodik a természethez. A regény nyelve, stílusa egyszerű, letisztult, a legnagyobb tragédiát is szinte tárgyilagosan, tényszerűen meséli el. Sokszor előreugrik, szűkszavúan utal a jövő történéseire. Ez, ha jól emlékszem ez jellemző a 18. századi angol regényekre, Daniel Defoe-ra is, aki biztosan eszünkbe jut majd. De a hajótörött Robinson Crusoe-val ellentétben A fal hősnője nem felfedezni és uralni akarja a területet, nem akarja birtokba venni, hanem megpróbálja biztonságos otthonná alakítani maga és állatai számára. A legnagyobb tragédia is éppen abból fakad, hogy távolabbi területekre merészkedik. Sokféle olvasata lehet ennek a történetnek. Lehet egy feminista olvasata a női emancipációról. Arról, hogy a nők képesek önállóan megállni a lábukon. Benne van a háború utáni évek fenyegetettség érzete is, a főszereplő úgy gondolja valaki megtámadta őket. Szinte hihetetlen, hogy a regény már több mint 60 éves - Haushofer az ötvenes évek végén írta, első kiadása 1963-ban jelent meg - hiszen fő témái a lassulás, a szemlélődés, a természettel összhangban élés, az egyszerű élet dicsérete, a jelenben élés a ma legdivatosabb mantrák közé tartoznak. Az egész történet azt sugallja, a valósággal kell foglalkoznunk, azzal, ami van és nem azzal, aminek lennie kellene. A főszereplő szinte kizárólag húsmentesen táplálkozik, vadat csak Hiúz kedvéért lő, és nagyon sajnálja, ha megöl egy állatot. A regény felfogható úgy is, mint az önmagunkra találás és az ebből fakadó önbizalom és magabiztosság története, egy olyan nőről olvashatunk, aki saját kezébe vette a sorsát. De épp így szól az egyedüllétről és a magányról is. Összefoglalja mi marad, ha már mindenünket elvesztettük, mi marad velünk egy ilyen végletesen határhelyzetben. Marad a szeretet, a törődés, az emlékek, a gyász, a félelem. A végkifejlet olvasása közben nem tudtam arra gondolni, hogy nem véletlen az, hogy a lányok a túlélők. A nők építenek, a férfiak rombolnak. Az egyetlen kis szépséghibája dolognak az, hogy a hősnő életben maradása kizárólag annak köszönhető, hogy vendéglátója az óvatos Hugó valószínűleg a hidegháborús viszonyok miatt is, nagyon sok minden felhalmozott a vadászházban, ami a túléléshez szükséges. A hősnő legalábbis kezdetben az ő ételeit eszi, az ő gyufájával gyújt tüzet, az ő puskájával lő, az ő ruháiban jár. Tiszteletet Hugonak is! Úgy érzem nagyon jól kapcsolódnak a történethez Viktor Frankl, a neves zsidó neurológus és pszichiáter gondolatai. Frankl túlélte a náci koncentrációs táborokat, de a holokauszt során elveszítette édesanyját, édesapját, testvérét, valamint feleségét is. A Mégis mondj igent az életre! - című könyvében kijelenti, hogy legmélyebb emberi vágyunk az élet értelmének megtalálása - és hogy ha értelmet találunk, akkor szinte bármit túlélhetünk. Frankl számára a jelentés három forrásból származik: a céltudatos munkából, abból, hogy valakit teljes szívből szeretünk, és a bátorság megtalálásából a nehézségek, szenvedések során. Frankl azt állítja, hogy az ember megválaszthatja az élethez való hozzáállását, szemléletmódját a külső körülményektől függetlenül. Még akkor is, ha mindent elvettek tőle, még akkor is, ha a lehető legrosszabb helyzetben van, akkor is, ha úgy érzi, az abszolút pokolban él. Választhatja a reménytelenséget, a tehetetlenséget, a pesszimizmust, a megrekedtséget vagy a kétségbeesést - vagy bármi mást. Frankl ezt „tragikus optimizmusnak” nevezi, amely a pozitivitás kifejezésének másik módja. Azt takarja, hogy az ember egyszerre ismerheti fel valódi fájdalmát - és tapasztalhat olyan pozitív érzelmeket, mint a remény. Eszerint van lehetőség arra, hogy egyidejűleg megtapasztaljuk a jót és a rosszat, és mindkettő átélése személyes növekedéshez vezethet.
