Eberhofer és a többiek - Rita Falk: Télikrumpligombóc

Franz Eberhofert, a nagyvárosi zsarut büntetésből száműzik szülőfalujába körzeti megbízottnak. Itt éldegél a süket, bolti akciófüggő Nagyival, Baetles rajongó apjával és Ludwiggal, a rendőrkutyával teljes unalomban, hiszen Niederkaltenkirchenben emberemlékezet óta nem történt semmiféle bűntény. Ám Franz nyomozóösztöne feltámad, mikor az egyik helybéli család tagjai egymás után halnak meg fura balesetekben. Bár a dupladoktor (fül-orr gégész és rendőrségi pszichiáter) Spechtl és a bíró szerint is csak Franz bolondériája a bűntények feltételezése, régi társával, Rudival nyomozni kezd.
Kiknek nem ajánlom? Akik féktelen izgalmakra, váratlan fordulatokra, véres krimire vágynak. És kiknek ajánlom? Akik szeretnek remekül szórakozni egy nagyon jó humorú történeten. Hamish Macbeth rajongóknak. Azoknak, akiket érdekel a kis bajor falvak hangulata, ahol mintha megállt volna az idő, és azoknak, akik szeretik a jó, zsíros, nehéz bajor ételeket, amelyeket Nagyi receptgyűjteménye alapján meg is főzhetnek.
A regényben olyan karakterekkel találkozunk, akikkel okvetlenül összefutottunk már, ha éltünk vagy vendégeskedtünk falun. Wolfi, a kocsmáros, Simmerl a hentes és a többiek, no meg maga Franz, aki  igazi bajor nyárspolgár (nem szeret nyaralni, mert Törökországban túl sok volt a török, Mallorcán meg drága a bajor sör)
Egy kis ízelítő:
– Friss a hurka? – kérdezem szelíden.
– Frissebb már nem is lehetne. Ma hajnalban döglött bele a disznó a vérmérgezésbe, amit a májráktól kapott.
– Ma hajnalban? Akkor tényleg nem lehetne frissebb. Három szálat, mint mindig.

Üdvözlégy Mária - Andy Weir: A Hail Mary küldetés

Ryland Grace a Föld utolsó reménysége. Tizenkét fényévnyire a Földtől egy űrhajón úgy ébred fel, hogy nem emlékszik a nevére, kilétére vagy arra, hogy miért van ott. Két társa meghalt, az emlékezete lassan visszatér és arra a felismerésre jut, hogy meg kell akadályoznia, hogy egy titokzatos intergalaktikus űrmikroba elhomályosítsa a Napot, és elpusztítsa az emberiséget. Nem nagy ügy igaz?
Miért érdemes elolvasni ezt a könyvet? A töretlen optimizmusáért, a humoráért és azért mert felmagasztalja a feladat iránti elkötelezettséget. Arról beszél, hogy alapvetően a szeretet és kedvesség teremtményei vagyunk mi emberek. Nem születtünk eleve gonosznak, és össze tudunk fogni ha nagyon muszáj. Mert szerethetők karakterek és mert Andy Weir emészthető teszi a tudományt a nem tudományos műveltségű emberek számára is.
És mert nagyon szórakoztató...

Klara a robot - Kazuo Ishiguro: Klara és a nap

Ismét egy nagyon szép, mélyen megindító disztópia, amely két témát feszeget. Hogyan fogunk viszonyulni a humanoid robotokhoz, mire lesz képes a mesterséges intelligencia? A kérdés súlyát még nem érezzük, de ha nem pusztítjuk el az elkövetkezendő években magunkat, minden bizonnyal az emberiség legfontosabb etikai kérdése ez lesz. Filmrajongók emlékezhetnek például a Szárnyas fejvadászra Ridley Scott filmjére, melynek alapjául a nálunk kevésbé ismert Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elekktonikus bárányokkal című regénye szolgált, valamint Stephen Spielberg A.I. Mesterséges Intelligencia című alkotására. Mindkét mű talán hatással volt Ishiguro-ra is vagy ugyanazokat a kérdéseket fogalmazta meg ebben a különös regényben: mitől vagyunk emberek, hol a határ, mi az alapvető különbség köztünk és egy nagyon okosra programozott, mélyen empatikus, tanulékony és elemző, szeretetre méltó, mindig szolgálatkész robot között? Mi vajon mire vagyunk programozva és ki, mi a mi programozónk, életünk középpontja, ha van ilyenünk?

Állatok és emberek - Híres állattörténetek (A világirodalom remekei)

Gyerekoromtól imádom az állatos történeteket, saját állatom nem lehetett, nem engedték a szüleim, mert féltek, hogy elkapok valamit…beteges kisgyerek voltam. Óvodás koromban anyukám olvasott fel nekem állatosat és mást is és én mindig megkérdeztem, hogy ugye nem fog meghalni a végén. Az első nagy könyvélményem állatos kategóriában a Dzsungel könyve volt, ezt már önállóan olvastam. Amikor befejeztem kis idő múlva kezdtem elölről, mert mindig voltak részek, amikre nem emlékeztem. A „farkad hátul lelóg fiam”-at olyan viccesnek találtam, hogy szállóigét csináltam belőle a családban. Az állattörténeteket azóta is szívesen olvasom, úgy is mint volt „cicamama” illetve gyakorló kutyás gazdi. A vidámakat szeretem, ahol nem hal meg senki, nem szenved senki. A James Herriot regényeket például, de végigolvastam Fekete István összes állatregényét is. Persze az állatregények mindig az emberekről szólnak, gondoljunk Déry Tibor Niki-jére, amely a magyar irodalom egyik csúcsa, de talán a világirodalomé is. Nemrég került a kezembe A flandriai kutya, Marie Louise de la Ramée szép és szomorú kisregénye, minden idők első kutyaregénye, amely 1872-ben jelent meg először. Ez a válogatás a világ és a magyar irodalom klasszikus állattörténeteiből mutat be néhányat, szám szerint 20 történetet. Vannak ismertebbek, de többségük kevésbé ismert, mint például Csáth Géza zseniális novellája A kutya vagy Kaffka Margit A madarunk-ja, amin talán sírhatnánk először, ha nem lenne olyan szép, hogy inkább mégis mosolyognánk a végén. Egy-egy történettel képviseltetve van Krúdy Gyula, Maugham, Móra és Mikszáth, Örkény és Kipling. És persze Edgar Allan Poe is, akit nem lehet kihagyni egy ilyen válogatásból még akkor sem, ha most nem arról a madárról van szó, amelyik egyszer egy bús éjféltájon megjelent, és a kitárt ablakon keresztül belépdelt a szobába állandósítva a reménytelen és kétségbeesett hangulatot, ami nem múlhat el „soha már”. Érdekes válogatás, bár nem tudjuk ki szerkesztette, nincs feltüntetve a kötetben, amely a Kossuth Kiadónál jelent meg. A történetek szereplői mellett mi, emberek, gazdák vagy szemlélők vagyunk a főszereplők. A kedveskedő, aranyos és cuki állatos történetek kizárólagos kedvelőnek nem fog tetszeni ez a válogatás, de mások néhány igazi csemegére lelhetnek.

Franciaország önéletrajza - Annie Ernaux: Évek

 

Egy hivatásos forradalmár, örök elégedetlen, lázadó útkereső, balos értelmiségi, elvált, két fiú édesanyja, aki a regény végén szakít 40 évvel fiatalabb szeretőjével és tűpontosan összefoglalja és megmagyarázza mi volt a célja a könyv megírásával és ezt a célt milyen módon szándékozta elérni.
Hihetetlen ez a regény, amit egyesek szerint nem is nevezhetünk regénynek, hiszen nincs benne történet, nem más, mint annak a felsorolása, hogy saját életének 80 éve alatt mi történt Franciaországban, hogyan változott az élet, hogyan változtak az emberek, a közgondolkodás és hogyan változott ő ebben a világban.
Önmagáról egyes szám 3. személyben ír, hosszabb időközökben készített fotók adják a regény szerkezetét, ezek segítségével tagolja az időt és tart rövid értékelést épp aktuális önmagáról és a fotót körülvevő világról. Ernaux elmondja mit gondol az egyházról, a közoktatásról, a szexualitásról, a fogyasztói társadalomról, az AIDS-ről, a feminizmusról, a bevándorlásról, a terrortámadásokról, a technikai változásokról, családról, anyaságról, nyugdíjazásról, politikáról, 68-ról. De Gaulle-t nem kedvelte, Sarkozyt gyűlöli, de Miterrandról sincs nagy véleménye. Van egy álma, mint Martin Luther King-nek, híres beszédében, de míg M.L.K. álma konkrét, Ernaux-é homályos. Ő úton szeret lenni, magát a küzdelmet szereti, a lázadást valami ellen és homályos marad az, amiért küzd. Talán a legpontosabban akkor fogalmaz, amikor erkölcsi alapon álló kormányzást sürget, jelentsen ez bármit is. Mert nem tudjuk mit jelent…Ahogy azt sem tudjuk mennyi az önéletrajz és mennyi a fikció, a abban, amit saját történetéből felvázol. Nekem sérült, boldogságra képtelen embernek tűnik.
Miért tetszett mégis az Évek? Mert különleges összefoglalása egy korszaknak, egy történelmi korszak egyéni hangú megjelenítése, ahogy a Nobel-díj bizottság értékelésében olvashattuk. Mert saját magunkra ismerünk a sorokban. Ez nálunk is így volt, kis fáziskéséssel, de mi is átéltünk valamilyen módon mindent, amiről ír. Hogy csak Brigitte Bardot színésznőt említsem, akiről én gyerekként nem tudtam ki is ő, kezdetben csak a B.B. monogramot ismertem, mint a romlottság, szabadosság, valami kimondhatatlan eltévelyedés, titkos bűn szimbólumát. Visszatekintve ez a viszolygás és gyűlölet érthetetlen és nevetséges. Nagyot változott a világ….Mert gyönyörűen és érdekesen ír egy száraz témáról, néha egészen költőiek a sorai. Mert számomra megkapó, ahogy az emlékezetről ír. Hová lesznek az emlékeink, ha mi már nem leszünk…talán benne lesznek mindannyiunk kollektív emlékezetében?

 

 

De hát mit keresne ő Reykjavíkban? – Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Nevezhetnénk levélregénynek is, bár egyetlen levélről van szó, Bjarni gazda leveléről, amelyet szerelmének Helgának írt. A másik levél, amire válaszként ez a levél megíródik csak érintőlegesen jelenik meg a regény végén, amelyben Helga leír egy szót, „szeretlek”, amely talán elindította ezt a hosszú számvetést életről, szerelemről, hovatartozásról, munkáról, kötelességről.

Egyetlen hosszú monológ, válasz nincs hiszen Helga már nem él. Bjarni olvasott, ügyes, bölcs ember, olyan döntést hoz, amely hatással lesz egész életére.  El kell hagynia egyetlen szerelmét és nem nevelheti fel egyetlen lányát. Mégis úgy érezzük nem dönthetett másképp.

Sok témát érint ez a nagyon rövid 90 oldalas kis regény. Stílusa egyszerre költői és vulgáris, fennkölt és földhözragadt, ugyanakkor hihetetlenül vicces is. 

Többek között arról beszél, hogy döntéseket kell hoznunk és együtt kell élnünk azok következményeivel, beszél a pletyka természetéről, a halálról, az önazonosságról, a saját útról, a korlátoltságunkról és ennek felismeréséről, az áldozathozatalról.

Ez számomra egy globalizmus ellenes regény, meg is lepődtem rajta. Az izlandi táj kegyetlen szépsége, a természet közeli vidéki életforma, a munkakultúra, a kétkezi munka öröme, a közösség, az összetartozás, a józan ész, az északi mitológia áll szemben a fogyasztás kultúrájával, a hagyománytagadással, idegen érdekek kiszolgálásával.

Bjarni marad, nem megy Helgával Reykjavíkba, eltemeti meddő és keserűségbe merevült feleségét, és elgondolkodik a sorsáról. Amikor befejeztem a regényt azt éreztem, hogy egész életében ott volt, ahol lennie kellett és azt az utat járta be, amit be kellett járnia.

Bjarni a Hörgárhreppur járás jószágfelügyelője, a Kolkustaðir tanya vezetője nem tud változtatni az életén, nem lenne helye a fővárosban. Elgondolkodhatunk persze, mennyire kell együtt élnünk a változásokkal, minden változást el kell -e foganunk, fel kell-e teljesen adni addigi életünket. Számomra ez a regény azt mondja, hogy próbáljunk meg együtt élni illetve élni a változások adta lehetőségekkel, de ne feledkezzünk el a múltunkról, és semmit ne adjunk fel, ami számunkra fontos. De azt is mondja, hogy nem kaphatunk meg mindent, áldozatot hozunk, és nem ússzuk meg veszteségek nélkül. A veszteségekkel pedig együtt kell élnünk. Talán ez a boldogság egyik titka. És benne van ebben a szövegben a divatos mindfulness, a tudatos jelenlétnek, a pillanat megélésének felemlegetése is, mint olyan hozzáállás az élethez, ami átsegíthet minket a veszteségeken.

Részlet a regényből:

„Itt, a vidékünkön fontos voltam. És ha nem is lettem volna, legalább úgy éreztem, hogy az vagyok. Óriási különbség. Itt láttam a kétkezi munkám eredményét. Még nem voltam ötven, amikor elmentem az öreg Jón Eysteinssonhoz, a Földművelési Bank igazgatójához, és minden kölcsönömet visszafizettem.

Azon siránkoznak a városiak, hogy nincs helyük a világban, hogy céltalanok és tompák, ezért drogokkal és szeretőkkel próbálnak kielégülni, nem? Aztán már csak az a kérdésük, hogy megöljék-e magukat. Vagy inkább várjanak még egy kicsit. Van szörnyűbb annál, mint arra várni, hogy elteljen az élet? Ahelyett, hogy összeszednék magukat és munkához látnának. És aztán verseket meg novellák írnak a város hidegéről és magányáról. De minek is mentek el vidékről? Ki kérte őket? Mert ha minden élet költészet, ahogy mondják, nincs-e több növekedés és jóság a mezőkön, több fény és szabadság itt a levegőben? 

….Megtanultam olvasni a bika orra taknyából. Éreztem, ahogy körülvesz és éltet a jószágok természetadta akarata. Láttam kékbe öltözött álfokat, és hallottam őrszellemeket kopogtatni az ajtómon. Éreztem rejtett erőket áradni dombokból és elvarázsolt helyeken, és üldöztem el földszellemeket, amikor megbokrosodott a lovam. Láttam régi fényt. Senki sem érti, hogyan lehet régi fényt látni, de ez nem zavar különösebben. Megtanultam olvasni a felhőket és a madarakat és a kutya viselkedését. Felfogtam a honfoglalás csodáját, és hogy milyen nagyszerűek voltak az első izlandiak. Éreztem a levelek félelmét holdfogyatkozáskor, és a lankákra felnézve éreztem felszállni magamból a lelket, amikor a Farmallomon ültem. hallottam a hasamat mennydörgésre visszamorogni, kis ember a nagy ég alatt; hallottam, ahogy a patak azt súgja örök. Szerelmemmé tettem a földet. Fogtam két kezem közt erős lazacot. Eltanultam a rókától a ravaszságot. Sajnáltam meg célkeresztben lévő fókát, amikor a szemébe néztem, és hagytam útjára menni. éreztem a gyilkosbálna vadságát és az anyai szeretet lágyságát, és találtam menedéket a világtól ott, ahol a hattyúk alszanak….”

Óvatosan a szavakkal - egy mágikus realista Japánból - Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Különleges ez a regény, úgy indul, mintha a ma divatos olcsó és sokszor betarthatatlan féligazságokat megfogalmazó életvezetési könyvek számát gyarapítaná. Az ember elgondolkodik, hogy folytassa-e az olvasást, töltse-e ezzel az idejét és meg sem fordul a fejében, hogy a végén majd kicsordul egy könnycsepp a szeméből. A regény eredetileg sikeres színdarab volt… Ennek megfelelően a szerkezete is olyan, mintha jelenetekre oszlana, szinte látjuk, ahogy felgördül a függöny, a néhány jelen lévő szereplő életre kel például elkezd poharakat törölni, majd belépnek az új szereplők elkezdődik a jelenet, taps, jelenet vége, lemegy a függöny. Giling-galang -olvassuk a regényben, de nem igazán értjük mit is jelenthet. Talán a színpadias megoldásra utal, változás a színpadon. Vagy arra, hogy életünk hullámvasútja éppen lefelé vagy felfelé tart? Erre utal a kávézó elnevezése is, a Funiculi Funicula egy híres nápolyi dal, amely a Vezúvra felvezető siklóvasút (funikulare) átadása alkalmából született. Tokió egy kis sikátorában van egy kávézó, amely az Edo-korszak óta áll ott, ahol gondosan főzött kávét lehet inni. A helyi legenda szerint az ajtótól legtávolabbi ponton van egy szék, ez a szék tud utazni az időben. Négy látogató keresi fel a kávézót abban a reményben, hogy megtehetik ezt az utat. De az időutazás nem olyan egyszerű, szigorú szabályok vannak, amelyeket be kell tartani. Az utazókra veszély leselkedik, nem jól határozzák meg az időpillanatot, amelybe vissza szeretnének térni, kihűl a kávé és ők az időn kívül rekednek, hiszen a legfontosabb szabály az, hogy az utazás csak addig tarthat, amíg a kávé kihűl. A Funiculi Funicula kávézó egy bizonyos székében ülve tehát utazhatunk az időben, hogy újra átéljük a pillanatot, hogy jóvá tegyünk valamit, hogy megtudjuk mi lesz a döntésünk következménye. A szabály szerint nem változik semmi, az élet ugyanúgy halad tovább, mintha mi sem történt volna. A történelmet nem lehet újra írni, nincs második esély, de talán megnyugodhat háborgó lelkünk. Ennek ellenére az a négy ember, akikkel megismerkedünk vállalja a veszélyt és visszatér élete döntő jelentőségű vagy annak gondolt beszélgetéséhez, pillanatához. A bizonyos széken, hogy az utazás még bonyolultabb legyen, egy kísértet ül, aki nem itta meg időben a kávéját. Egy nap csak egyszer áll föl a székből, hogy kimenjen a mosdóba. Olvasással mulatja az időt, mosdóba jár inkább vicces, mint félelmetes. Kiszámíthatatlan, hogy mikor áll fel, megfenyegetni, kérlelni nem lehet. Egy racionalitáson túli szereplő ő, vagy nevezzük sorsnak, ugyanis kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan. Ez a harmadik olyan japán regény, amelyet mostanában olvastam és amelyben a transzcendencia, értsünk alatta bármit is megjelenik, mint a történések fontos szereplője. A sors, a véletlen nagyon fontos része az életünknek, ha nem is határozza meg teljesen, de nagy hatással van a saját történetünkre. A regény számomra az empátiáról szól, arról mennyire vagyunk képesek rá, és mennyire merjük kifejezni azt, amit érzünk. És arról is mennyire vagyunk képesek fogadni, a másik ember felénk irányuló érzelmeit, megérezzük-e, hogy mit vár tőlünk, minek örülne, mi tenné boldoggá. Tudunk-e őszinték, megértők lenni, tudunk-e áldozatot hozni. A másik érzés, ami olvasás közben felmerül, a bizonytalanság. Bizonytalanok vagyunk a saját és mások érzelmeiben, bizonyosságot szeretnénk, mert akkor érezzük magunkat biztonságban. Bizonyosságot szeretnénk a sorsunk alakulásáról is, néha úgy szeretnénk a jövőbe látni, hogy megtudjuk mi lesz a döntéseink következménye. De talán nem kell meginni azt a bizonyos csésze kávét, talán elég visszaidézni egy szituációt, mélyen elgondolkodni rajta, tenni egy belső utazást a múltba, agyunk egy rejtett zugából fogódzót kaphatunk a múltra és a jövőre is. És az sem biztos, hogy semmi sem változik és talán a sors is befolyásolható. Az utazók ugyan nem a megváltozott jelenbe térnek vissza, a jelen ugyanolyan, de ők maguk változtak, és ez az, ami életük történetét is megváltoztatja. „Kadzu … a mai napig hisz abban, hogy bármilyen nehézségekkel szembesülnek is az emberek a jelenben, mindig lesz elég erejük legyőzni azokat. Ha tehát a szék megváltoztathatja valakinek a szívét, a dolog máris elérte a célját.”

A 194 éves feltaláló - a mi Verne Gyulánk

1828. február 8-án született Jules Gabriel Verne. [zsülvern] mondja így valaki? Nekünk magyaroknak ugyanis Verne Gyula marad, nem is mondhatnánk másképpen. Nem lehet tudni miért, de egy időszakban divat volt a nevek magyarra fordítása. A fordítók műve volt, valamilyen kultúrpolitikai baklövés, vagy a korabeli újságírási gyakorlat magyarított, hogy közelebb hozza az embereket, a történéseket az olvasóhoz, nem tudom. De a sok furcsán keletkezett magyar név közül kettő megmaradt nekünk May Károly és Verne Gyula. Én sokáig azt hittem, hogy ezek ketten magyarok. Nagyon korán megtanultam olvasni, elsős korom óta vagyok rendszeres olvasó és könyvtártag. Úgy emlékszem, a hetvenes évek elején lehetett, amikor Egerben a Gyermekkönyvtár ideiglenesen a Művelődési Házba költözött, és úgy emlékszem innen került át a Forrásba, a mostani helyére. Gondolom az egyik teremben működhettek és volt egy pici szobányi raktára is, gyakorlatilag egy plafonig érő stelázsi és a stelázsi legtetején kb másfél sor „vernegyula” amit én szisztematikusan végigolvastam. Előre féltem, mi lesz majd, ha elfogy. Zárójelben jegyzem meg, hogy rátaláltam Winnetou-ra. Jágerné Ildikó gyermekkönyvtáros, későbbi kollégám, akkor talán még Borhy Ildi néni szedegette le nekem a könyveket egy hatalmas létra segítségével.
Vernét ma a sci-fi irodalom egyik megteremtőjeként tartják számon. Regényeiben kiválóan sikerült ötvöznie a természettudományt, a műszaki ismerteket a fantasztikummal. A könyveiben leírt száznyolc terv és találmány döntő többségét mára már megvalósították.
De én nem ezért szerettem. A kalandok vonzottak, a különleges helyszínek és ismeretlen világok. A sivatagok, a tengerek, a Föld mélye. A titkok, amik lassan kiderültek, ahogy haladtam előre a történettel. Közben persze találgattam, izgultam, de soha nem lapoztam előre, mert tönkretette volna az élményt, az utat amit én is bejártam a szereplőkkel együtt. A regényhősök vonzottak, akik a legképtelenebb helyzetekben is feltalálták magukat, akik lovagiasak voltak és talpig úriemberek, akikben én is megbíztam volna. Mikor már-már veszve volt minden, eszükbe jutott valamilyen apróság valahogy úgy mint a mai sorozatokban MacGyvernek. Természettudományos ismeret, egy technikai ötlet ami tovább lendítette főhőseinket az útjukon. Az ész, az intelligencia, a zsenialtás vonzott. És az is, hogy mindig volt valami apró csavar a történetben, mint amikor kiderült, hogy Phileas Fogg a föld körüli utazás során, átlépett egy időzónát és nyert egy napot, így percre pontosan tudott belépni a Reform Klubba.
Érdekes cikkre bukkantam az interneten, amely szerint csak kilencven évvel Verne halála után jelent meg egy 1863-ban írt regénye, Párizs a XX. században címmel. A könyv egy fiatalemberről szól, aki felhőkarcolók között él, nagy sebességű vonatokon és gázüzemű autókon utazik, számológépeket és egy világméretű kommunikációs hálózatot használ, mégsem találja a boldogságát, és élete tragikus véget ér. Mivel kiadója úgy vélte, hogy a regény pesszimizmusa lerombolná Verne bimbózó karrierjét, azt tanácsolta neki, hogy húsz évvel halassza el a megjelentetését. Így is történt, Verne a kéziratot elzárta, ám teljesen megfeledkezett róla. Az ükunokája találta meg 1989-ben. Először 1994-ben adták ki. A regény óriási szenzáció volt, hisz felfoghatatlanul pontos jóslatot ad a modern időkről: részletesen leírja a légkondicionálást, az autókat, az internetet, a televíziót és más, később rendkívül hasonló módon megvalósult eszközöket. Egyértelműen kiderül belőle, hogy a francia zseni nemcsak íróként volt lángész, hanem a tudomány szinte minden területén fantasztikus dolgokra lett volna képes. (https://www.borsonline.hu/aktualis/2012/06/verne-1863-ban-megalmodta-az-internetet)