Nevezhetnénk levélregénynek is, bár egyetlen levélről van szó, Bjarni gazda leveléről, amelyet szerelmének Helgának írt. A másik levél, amire válaszként ez a levél megíródik csak érintőlegesen jelenik meg a regény végén, amelyben Helga leír egy szót, „szeretlek”, amely talán elindította ezt a hosszú számvetést életről, szerelemről, hovatartozásról, munkáról, kötelességről.
Egyetlen hosszú monológ, válasz nincs hiszen Helga már nem él. Bjarni olvasott, ügyes, bölcs ember, olyan döntést hoz, amely hatással lesz egész életére. El kell hagynia egyetlen szerelmét és nem nevelheti fel egyetlen lányát. Mégis úgy érezzük nem dönthetett másképp.
Sok témát érint ez a nagyon rövid 90 oldalas kis regény. Stílusa egyszerre költői és vulgáris, fennkölt és földhözragadt, ugyanakkor hihetetlenül vicces is.
Többek között arról beszél, hogy döntéseket kell hoznunk és együtt kell élnünk azok következményeivel, beszél a pletyka természetéről, a halálról, az önazonosságról, a saját útról, a korlátoltságunkról és ennek felismeréséről, az áldozathozatalról.
Ez számomra egy globalizmus ellenes regény, meg is lepődtem rajta. Az izlandi táj kegyetlen szépsége, a természet közeli vidéki életforma, a munkakultúra, a kétkezi munka öröme, a közösség, az összetartozás, a józan ész, az északi mitológia áll szemben a fogyasztás kultúrájával, a hagyománytagadással, idegen érdekek kiszolgálásával.
Bjarni marad, nem megy Helgával Reykjavíkba, eltemeti meddő és keserűségbe merevült feleségét, és elgondolkodik a sorsáról. Amikor befejeztem a regényt azt éreztem, hogy egész életében ott volt, ahol lennie kellett és azt az utat járta be, amit be kellett járnia.
Bjarni a Hörgárhreppur járás jószágfelügyelője, a Kolkustaðir tanya vezetője nem tud változtatni az életén, nem lenne helye a fővárosban. Elgondolkodhatunk persze, mennyire kell együtt élnünk a változásokkal, minden változást el kell -e foganunk, fel kell-e teljesen adni addigi életünket. Számomra ez a regény azt mondja, hogy próbáljunk meg együtt élni illetve élni a változások adta lehetőségekkel, de ne feledkezzünk el a múltunkról, és semmit ne adjunk fel, ami számunkra fontos. De azt is mondja, hogy nem kaphatunk meg mindent, áldozatot hozunk, és nem ússzuk meg veszteségek nélkül. A veszteségekkel pedig együtt kell élnünk. Talán ez a boldogság egyik titka. És benne van ebben a szövegben a divatos mindfulness, a tudatos jelenlétnek, a pillanat megélésének felemlegetése is, mint olyan hozzáállás az élethez, ami átsegíthet minket a veszteségeken.
Részlet a regényből:
„Itt, a vidékünkön fontos voltam. És ha nem is lettem volna, legalább úgy éreztem, hogy az vagyok. Óriási különbség. Itt láttam a kétkezi munkám eredményét. Még nem voltam ötven, amikor elmentem az öreg Jón Eysteinssonhoz, a Földművelési Bank igazgatójához, és minden kölcsönömet visszafizettem.
Azon siránkoznak a városiak, hogy nincs helyük a világban, hogy céltalanok és tompák, ezért drogokkal és szeretőkkel próbálnak kielégülni, nem? Aztán már csak az a kérdésük, hogy megöljék-e magukat. Vagy inkább várjanak még egy kicsit. Van szörnyűbb annál, mint arra várni, hogy elteljen az élet? Ahelyett, hogy összeszednék magukat és munkához látnának. És aztán verseket meg novellák írnak a város hidegéről és magányáról. De minek is mentek el vidékről? Ki kérte őket? Mert ha minden élet költészet, ahogy mondják, nincs-e több növekedés és jóság a mezőkön, több fény és szabadság itt a levegőben?
….Megtanultam olvasni a bika orra taknyából. Éreztem, ahogy körülvesz és éltet a jószágok természetadta akarata. Láttam kékbe öltözött álfokat, és hallottam őrszellemeket kopogtatni az ajtómon. Éreztem rejtett erőket áradni dombokból és elvarázsolt helyeken, és üldöztem el földszellemeket, amikor megbokrosodott a lovam. Láttam régi fényt. Senki sem érti, hogyan lehet régi fényt látni, de ez nem zavar különösebben. Megtanultam olvasni a felhőket és a madarakat és a kutya viselkedését. Felfogtam a honfoglalás csodáját, és hogy milyen nagyszerűek voltak az első izlandiak. Éreztem a levelek félelmét holdfogyatkozáskor, és a lankákra felnézve éreztem felszállni magamból a lelket, amikor a Farmallomon ültem. hallottam a hasamat mennydörgésre visszamorogni, kis ember a nagy ég alatt; hallottam, ahogy a patak azt súgja örök. Szerelmemmé tettem a földet. Fogtam két kezem közt erős lazacot. Eltanultam a rókától a ravaszságot. Sajnáltam meg célkeresztben lévő fókát, amikor a szemébe néztem, és hagytam útjára menni. éreztem a gyilkosbálna vadságát és az anyai szeretet lágyságát, és találtam menedéket a világtól ott, ahol a hattyúk alszanak….”
