2017. augusztus 1., kedd

Felföld

Steinar Bragi (ejtsd braji) Felföld című regénye ritka és megtévesztő. Ritka, mert izlandi regénnyel ritkán találkozik az ember. Leszámítva az izlandi folklórt felhasználó skandináv krimiket, Sjon talányos, egyszerre gyönyörű és taszító remekművét a Macskarókát és Halldór Guðjónssont (’Guðjón fia Halldór’) aki 15 évesen felvette a családja lakhelyéül szolgáló Laxnes helység nevét, s ezt követően Halldór frá Laxnesi (’Halldór Laxnesből’) lett. Katolikus hitre térésekor, 1923-ban Szent Kilián után a Kiljan névvel egészítette ki írói nevét, és Halldór Kiljan Laxness néven publikált. Valószínűleg nem ezért, de irodalmi Nobel-díjat is kapott.
A skandináv krimikre emlékeztető külső megjelenésével ellentétben a Felföld nem krimi. Sokkal inkább abszurd rémtörténet, annyira nyomasztó és annyira szürreális, hogy minden bizonnyal Stephen King is felvállalná. És még a kis csavar is ott van a végén.
A négy főhős balesetet szenved a kietlen, köd lepte izlandi vidéken. Menedéket egy titkokkal teli házban találnak, amely a menedékből börtönné válik, bűvköre messzire elér, olyan, mint egy mérföldekre nyúló pókháló. A vendéglátók öregek, csúfak, szófukarok és furcsák.  A szöveg tele van titkokkal, titokzatoskodással, szimbólumokkal, homályos utalásokkal. A baljós hangulatot erősítik az izlandi folklórból beemelt ijesztő és bizarr mesék és alakok. Skimmi Stokkur például a sziklában élő gonosz kisfiú, vagy az emberevő manó, akinek nagyon szép a ruhája és nem mellesleg ezt a csillogó szépséget a rákent embervérnek lehet köszönni. Minél több van rajta, annál szebb!  Az olvasó állandó készültségben van, egyrészt azért, hogy a sokkoló történéseket valahogy elviselje, másrészt azért, hogy követni tudja az eseményeket. Az ember állandóan találgat, próbál értelmet keresni, a jelképek mögé nézni, és rájönni mi történik itt. Ettől lesz ez a furcsa regény feszülten érdekes intellektuális kalanddá. Aki elkezdi olvasni, letenni garantáltan nem fogja, még a hozzám hasonlóan gyengébb idegzetű sem, mert a szöveg annyira érdekes, a történések annyira szokatlanok, a fejezetcímek annyira felfokozottak és hatásvadászok, hogy nagyon, de nagyon kíváncsiak leszünk, a mi történik majd a következő oldalon. Azért sem tudjuk majd abbahagyni az olvasást, mert a regény jól olvasható. Gördülékeny és pontos, mindent nagyon is jól értünk bár értelmezni nem mindig sikerül. Olvasás közben hamar ráébredünk, hogy a rémmese történet csak eszköz. Bragi el szeretné mondani, hogy mit gondol az izlandi természetről és társadalomról. Beszéljünk először a természetről. Először azt gondoltam, egy tipikus zöld könyvet olvasok majd arról, mennyire eltávolodtunk a természettől, és mennyire kiszolgáltatottak leszünk, ha a technika felmondja a szolgálatot (nincs térerő, nem indul a kocsi, említés történik inkorrekt genetikai kísérletekről is) és mennyire nagyszerű lehet visszatérni a természethez. De nem szabad klisékben gondolkodni. Itt nem erről van szó. Ez a regény arról beszél, mennyire kegyetlen ez a természet és milyen iszonyúan nehéz lehetett ennek a népnek itt életben maradni. Sjon már említett kisregényben a pap mellett a róka és a természet a főszereplők és nem tudjuk eldönteni melyik a kegyetlenebb, az ember vagy a természet.
A kisregény címe, a macskaróka az izlandi mitológia jellegzetes alakjára utal, egy kandúr és egy róka nászából született rosszindulatú teremtményre. Nem véletlen, hogy a Felföldben is rókák grasszálnak, jelezvén hogy a természettől túl sok jó nem várható. A sziget lét, az elzártság és a természet kíméletlensége gonosz mítoszokat és hiedelmeket szült. Az izlandi mitológiában troll gyerekek, élőhalottak, rosszindulatú aprónép tölti be a tájat. Egy Yule nevű macska például megeszi azokat a kisgyerekeket, akik karácsony előtt nem kapnak új ruhát. Ennyit a természetről, amelynek szépségét ugyanakkor őszintén csodáljuk, és különösen szerencsésnek gondoljuk azt, aki akár egy utazás alkalmával is, de részese lehet a vulkánok és a jég által alakított drámai, izlandi tájnak.
A regény máskülönben, a közelmúlt kritikájaként is értelmezhető. 2011-e megjelenését, megelőzte egy súlyos pénzügyi válság és a regényt értelmezhetjük úgy is, mint egy válság utáni önvizsgálatot. Mintha azt kérdezné, hogyan jutottunk idáig, mi a baj velünk? Megkapják a magukét a pártok, az intézményrendszer, a nagy cégek és a bankok. A bizalom elvesztését, a bizonytalanságot, a ház fogságában vergődő, semmit nem értő áldozatok vergődése is hangsúlyozza. Ezen kívül olyan nem túlságosan tetszetős hívószavak sorjáznak végig a regényen, mint az alkoholizmus, perverziók, erőszak, szorongás, magány, drogok, gátlástalanság, mohóság. Mindenki traumatizált, a sérülések a családból jönnek. Hőseink a múltjukban ragadva élnek, Vigdis az egyetlen kivétel. Ő képes helyén kezelni a múltat és a jövőre koncentrálni.
A regény visszatekintő szerkezetének köszönhetően a múlt, a sorsok és életutak fokozatosan bontakoznak ki. Visszaemlékezésekből a párbeszédekből tudunk meg egyre többet a felföldön ragadt emberekről. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a jelen síkján folyik a szerencsétlenkedés a horrorisztikus helyszínen. A menekülésre tett bágyadt kísérleteknek lehetünk tanúi, végig kísérhetjük, hogyan próbálják értelmezni a felfoghatatlant. Azt is érezzük, hogy a jelen történeteinek képkockái - a múlttal ellentétben - mintha nem lennének kapcsolatban. Mintha mindenki egyedül lenne. A jelen történéseit egyre furcsábbnak és kuszábbnak találjuk. És csak hogy még izgalmasabb legyen, bejön egy harmadik történet, egy még gonoszabb mese az amúgy is elég gonosz mesében, amely egy fajta időtlenséget ad a történethez. Ez a mese egy olyan emberről, egy városi túrázóról, aki elszakadt a tásaitól valahol a Hofsjökull-nál és egy ismeretlen, mély völgybe tévedt …
A könyvet Utassy Ferenc kiváló fordításában, és alapos jegyzeteivel kiegészítve olvashatjuk magyarul. Utassy Ferenc karnagy-zenetanár és utazásszervező a szigetországban töltött nyolc év alatt fenekestül felforgatta Izland zenei életét, nyomot hagyott a közigazgatásban, és megváltoztatta a helyiek utazási célpontjait: nem kis szerepe van abban, hogy az elmúlt húsz évben a Magyarországra érkező izlandi turisták száma tízezres nagyságrendben mérhető. 2000-ben felkérték Izland magyarországi konzuljának, majd tíz év múlva tiszteletbeli főkonzuli címet kapott. A hozzánk utazó izlandiakat lenyűgözi, hogy hazájuktól távol él "egy közülük való", akivel izlandiul beszélhetnek, és akire a bajban is számíthatnak.