2018. szeptember 12., szerda

"Autista? Na és mit tud?" - Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és kockafej

Sokan olvasnak szívesen megtörtént, valóságos történeteket, valóságos emberekről. Kartali Zsuzsanna Anyacsavar és kockafej című könyve irodalmi igényességgel megírt kettős életrajzi regény, az első olyan dokumentumregény Magyarországon, amely az autizmus problémájával foglalkozik.
Az egyik főhős Zsombi, aki az autizmus enyhébb formájában szenved – asperger szindrómás. A másik főhős az édesanya, a történet írója, aki Zsombit neveli. Kettőjük közös élete az, amiről ez a különleges regény szól, Zsombi születésétől a kamaszkorig.
A szerző elsősorban arról ír, milyen érzés megküzdeni ezzel a problémával, mi az, amit kalandosnak vagy viccesnek érez, milyen nehézségeket kell feldolgozni, mi jelent kihívást? A megfelelő iskola kiválasztása például szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik és egy olyan hétköznapi dolog, mint egy egyszerű buszozás is feladattá válik. Zsombi imád utazni és buszon ülni. Ezért ha üres széket lát, boldogan odarohan és leül, és a megszerzett helyet nagyon nehezen adja át, ha erre szükség lenne, mert nem érti, miért is kellene. Ez aranyos, amikor az ember még kicsi, de egy kamasz fiúnál már nehezebben tolerálható.
Bár nehéz a téma, a könyv mégsem lesz nyomasztó. Ez a józan és tárgyilagos hangnak köszönhető, a tájékozatlanságból eredő esetlen vagy bántó reakciókkal szembeni elnéző türelemnek, annak, hogy a szívszorító mellett ott van a megmosolyogtató is. Pedig nemcsak Zsombinak, hanem a társadalomnak is van mit behoznia a támogató viszonyulás, az elfogadás terén. Ez a könyv azért is nagyon hasznos, mert egyrészt érzékenyít, másrészt tájékoztat, információval lát el.
Nekem nagyon tetszett, az őszinteség, a nyíltság, az, hogy néven nevezi a dolgokat. Kartali Zsuzsanna a való életről, a mindennapokról ír részlet gazdagon és élményszerűen. A könyv a családról szól és benne Zsombiról, arról, hogyan változik a család élete a tizenhét év alatt. Azt látjuk, hogy lehet bármilyen értetlen és időnként rideg is a külvilág ők nincsenek egyedül. Felbukkan például a férj édesanyja, az anyós, aki addig nem sokat törődött velük, az anyai nagyapa, aki nemcsak a logisztikában fontos tényező, hanem ő lesz az, akitől Zsombi eltanulja a bütykölés, a szétszedés és összerakás művészetét, a technikai érdeklődést, a kütyük, köztük a számítógép iránti vonzódást. Úgy tűnik ez a mozzanat később egész életét segíti majd. Testvér érkezik Zsömi, aki úgy fogadja el a bátyját, ahogy van. Végig aszisztáljuk az édesapa betegségét majd halálát, és a későbbi párkeresést.
Számomra vonzó az édesanyának az a törekvése, hogy megértse a fiát, a rendíthetetlen célja, hogy Zsombi a társadalom részévé válhasson, hogy megtalálhassa a saját útját és a saját helyét.
Zsombi története siker orientált. Nem arról szól, hogy az embert lehúzzák a körülményei, hogy belesüppedünk a nehézségekbe és feladjuk. Pedig erről is szólhatna. Arról szól, hogy mindig van kiút, mindig van valami, ami egy kicsit jobb, addig kell kapálózni, amíg előrébb vagy tovább nem lendülünk. Minden apró eredményt, minden kis örömet és élményt meg kell becsülni. Ők sem zárkóznak a négy fal közé és még Kínába is eljutnak.
Ez a könyv esélyt és lehetőséget kér Zsombinak és sorstársainak. Megpróbál leszámolni az előítéletekkel és a félreértésekkel is. Az Esőember című film hatására például sokan zseniális képességeket társítanak az autizmushoz.  Zsombi IQ-ja átlagos, imádja ugyan a kütyüket és jelenleg számítógépes programozást tanul, de beilleszkedési, kapcsolatteremtési képességei minimálisak, nehezen tud beszélgetni másokkal, inkább a saját világába szeret belefeledkezni.
Sokan és sokféleképpen írtak már anya és gyermeke közötti kivételes kapcsolatról. Az anyacsavar és kockafej nagyon szép könyv az anyai szeretet erejéről, a tevőleges szeretetről, az odaadó figyelemről, a feltétel nélküli elfogadásról.

2018. szeptember 11., kedd

Gróf Nádasdy Borbála - emlékek, gondolatok

Színésznő, balettpedagógus, memoáríró. Sokrétű és kalandos élete során mindig sikerült valami olyasmit csinálnia, amit teljesen tudott vállalni, színészetet, tánctanítást, családot és gyermeknevelést, írást.
Olyan életet élt, amelynek az élmény anyaga több kötetre is elég, és olyan családba született amely kötelez. „Már gyerekkoromban arra tanítottak bennünket, hogy nekünk többet kell nyújtani, mert az őseink iránti tisztelet ezt követeli.”-mondja egy interjúban.
A család jelentős szereplője volt Magyarország történelmének, a Nádasdyak neve elválaszthatatlan a nemzet és a közérdek szolgálatától. Ősei ahhoz a történelmi családhoz tartoznak, akik nádorokat, hadvezéreket, országbírókat adtak az országnak, rokonságban áll Zichy Ilonával, az Eszterházy családdal. Szomorú, hogy  a Nádasdyak múltját kevés emlék őrzi. Nem rajtuk múlt, hogy a nevükhöz fűződő kastélyok, kúriák, templomok, gazdasági épületek többségének mára csak a nyomai maradtak. A család tagjai is szétszóródtak, ma a világ 14 országában élnek, de ötévente egyszer Magyarországon találkoznak.
"Pali gróf" - Borbála édesapja délceg, művelt férfi volt, szeretett mulatókba járni. A pesti Moulin Rouge-ban szeretett bele a polgári származású Augner Antónia Margitba, aki modern táncot tanult és táncosnőként akkor már a Nemzeti Színház színpadán is sikereket ért el. Nádasdy Tamásné, a gróf édesanyja nem nézte jó szemmel, hogy fia "egy színházi hetéra karmai közé" került, és Antónia családja sem örült a kapcsolatnak. De a szerelem legyőzte az akadályokat, a frigy megköttetett. A fiatal pár a család lepsényi kúriájába költözött be, itt születtek a gyerekek Erzsébet és Borbála, itt éltek és gazdálkodtak a második világháború előtt. A Nádasdy-lányok gyerekkorukat a lepsényi kastélyban töltötték, paradicsomi körülmények között, sok szép emlék fűzi őket Bakonynánához is, ahol a vadászkastélyuk volt.
A kommunista hatalomátvétel után a családi birtokokat elkobozta az állam, kitelepítve Borbála is korán kényszerült munkát vállalni. Az 1956-os szabadságharc bukása után nyugatra menekült. Tehetségének köszönhetően Bécsben filmszerződéseket kapott, s az ifjú filmcsillagot olyan színészlegendák fogadták baráti körükbe, mint Yul Brynner, Romy Schneider, Gérard Philippe. Egy szerelem vitte Párizsba, amelynek a következménye kínlódással teli párizsi évek, a filmes karrier vége, testet-lelket igénybe vevő foglalkozások sora lett.  De itt vált elismert balettmesterré is, munkájából 30 évnyi szolgálat után ment nyugdíjba, és itt élt második férjével és gyermekeivel.
Nádasdy Borbála minden könyve életének feldolgozása, panasz nélkül, őszintén és tárgyilagosan. Az a célja, hogy beszámoljon a múltról, hogy elmesélje, megossza azt ami történt.
A három népszerű életrajzi kötetben (zagolni zabad?2008; A szabadság zaga2009; Maradni zabad!2010) gyermekkoráról, arisztokrata felmenőiről, az emigrációról, a tizenhét évesen elkezdett bécsi filmszínésznői karrierről, franciaországi letelepedéséről, családjáról ír. Nagy erénye ezeknek a visszaemlékezéseknek a humor, és az, hogy nem panaszáradatról van szó, a derűs és vidám pillanatok ugyanúgy helyet kapnak, mint a szépítés és köntörfalazás nélkül megírt tragikus események. Egyszerűség és az élő beszéd közvetlensége jellemzi az írásokat, olyanok, mintha beszélgetnénk. Borbála mesél, és mi úgy érezzük, akár bele is szólhatnánk, bólogatunk, hogy igen igazad van, vagy azt gondoljuk, ebben nem értek egyet veled.
Egy félig szakács-, félig memoárkönyvben, az Ízes életben is az emlékezést folytatja Nádasdy Borbála. A könyv 2012-ben jelent meg, és benne van minden íz, amit élete során megtapasztalt a boldog gyermekkor ízeitől a franciás ízélményekig. Azaz a békebeli gyermekkor, a nyomorúság évei, az emigráció, európai sikerek, házasságok, gyermeknevelés, az unokák látogatásai – az étkezéseken keresztül.
Az úton-útfélen (2014) című kötete eltér a többitől, a jelennel foglalkozik. Mivel műveit széles olvasóközönség szereti, sokfelé hívják, sajátos történelemóráival, könyvbemutatóival járja az országot. Az Úton-útfélen az ilyen alkalmakkor begyűjtött tapasztalatoknak, benyomásoknak, élményeknek, találkozásoknak, beszélgetéseknek a megörökítése.
Legutóbbi, 2017-ben megjelent könyve Asszonyszerelem, asszonysors szintén memoár és a közelmúltról szól. A Franciaországból való végleges hazatérésről, szeretett férje haláláról, az elengedés fájdalmáról, az újbóli otthon teremtésről
Mindig meghatja és nagyon sokat jelent számára az emberek szeretete. És vissza is ad az olvasónak valamit cserébe. Derűt, pozitív gondolkodásmódot, szilárd értékrendet, hitet és optimizmust.

2018. szeptember 7., péntek

A mi Provance-ünk avagy "bor, mámor, Balaton" - Édesvizi mediterrán négy folytatásban.

Van élményfürdő, élménypark és jó pár éve már élményregény is. Tóth Gábor Ákos három részre tervezett Balaton trilógiája, amely közben tetralógiává hosszabbodott is ebbe az irodalmi műfajba sorolható.
Édesvízi mert a Balaton-felvidéken játszódik és mediterrán, mert olyan a hangulat mint valami mediterrán partvidéken sőt az éghajlat is hasonló, és egyre inkább hasonló lesz, ahogy a klímakutatók nyomán az első részben a szerző hosszabban is kifejti a lehetséges kilátásokat.
A mintát a toszkán és provance-i élményregények jelentik, azt is mondhatnánk, hogy „bor, mámor, Balaton” és egyúttal megemlékezhetünk a műfaj nagymesteréről, az idén januárban 78 éves korában elhunyt Peter Mayle-ről.
A történet indítása röviden. Főszereplőnk T.G Oaks magyar származású kanadai, aki kisebb filmes kiruccanás után abból él, hogy a magyar közösség kertjeit és a házak környékét rendben tartja. Édesapja 56-os menekült, egyedül nevelte fel a fiát, miután az anya elhagyta a családot. Jelenleg öregotthonban él, úgy látszik már nincs komoly kapcsolata a külvilággal. Mégis az ő révén egy titokzatos barát által az Oaks házaspár váratlan örökséghez – szőlőbirtokhoz és egy kúriához jut Balatonszéplakon…minden ami történik erről szól, hogy utaznak majd települnek ide, mit csinálnak, hogyan illeszkednek, milyenek az itthoni viszonyok, hogyan alakul a sorsuk, ami egybefonódik a kis balatoni faluval, az öreg kúriával, egy kicsit a múlttal és az itt végbemenő változásokkal.
Kérdés, hogy van-e a Balaton-felvidék is annyira érdekes és izgalmas, mint egy toszkán vagy provence-i vidéki idill. Én erősen azt gondolom, hogy van. Annál is inkább mert számunkra a Balaton ikonikus táj. Nincs még egy ilyen része Magyarországnak! Ha azt hallom Balaton, akkor azt érzem, hogy labdázunk a vízben, én úszógumiban kapálózok, hogy süt a nap, hallom a zsibongást, valaki azt mondja keressek kecskekörmöket és én lelkesen keresek (kisgyerekekkel minden galádságot ki lehet próbálni ugye, de én nem veszem észre ezért nem is bánt!), látom magam a villa kertjében anyukámmal és néhány ott nyaraló hölggyel, ahol áhítattal hallgatom az ártatlan pletykálkodást - moccanni se merek, nehogy megtörjön a varázs, és legfőképpen nehogy elküldjenek -, amint átjárunk a közeli üdülőbe ebédelni (háromból! lehet választani), hajókirándulásra megyünk, nézem a hullámokat, még látom az egyre távolodó partot. Életemben először itt nyaralok egyedül szülők nélkül, Balatonszemesen osztálytársakkal, máig nem értem, hogy engedtek el...Gin tonikot iszunk, teljesen magunkra vagyunk hagyva, otthon azt hiszik valami táborfélébe vagyok, beázik a sátor, elmegyünk Szárszóra megnézni a József Attila emlékszobát, stoppal utazgatunk. Aztán már felnőttként Tihanyban egy kiránduláson a kollégákkal rájövök, mennyire megejtő ez a táj és majdnem elsírom magam, hogy ott lehetek. Túrázom a Balaton-felvidéken, a szőlődombok között, lopunk egy kis gyümölcsöt, néha utunkba esik egy-egy présház, van ahol megkínálnak borral, szódával. Benne vagyunk a tájban, jelen vagyunk, faluról-falura gyalogolunk és időnként a távolban megcsillan a víz. Nekem ez a Balaton, a "Balcsi", amit én nem használok ugyan, mert modorosnak és bennfenteskedőnek érzem, de ami kifejezi a szeretetet, hiszen becézzük a tavat, a tavunkat.
Ez a Balaton a színtere a regénysorozatnak, én ezekre gondolok olvasás közben, mások másféle élményekre, de egy biztos, mindnyájunknak van valamilyen élménye. Ezért telitalálat a Balaton mint helyszín.
Tóth Gábor Ákos könnyeden, szórakoztatóan, szellemesen ír, a sztori mögött ott van a táj, a hangulatok, a balatoni létforma, a gasztronómia, a borkultúra, a helyi furcsaságok, az ízek és illatok, a jól megírt ismerős karakterek és az örök téma, az ellentét a bennszülöttek valamint a nyaralók és a betelepülők között. A szerző erről így ír egy interjúban.
"Ahhoz a kívülről jöttnek – például nekem és a családomnak – elég sokat kell tepernie, hogy valamennyire befogadják. De éppen ezen összecsiszolódási folyamat során esik az ember szerelembe a balatoni létformával. Ez az a bizonyos felfedezés öröme, amit szeretnék átadni a hazai és külhoni olvasóknak egyaránt. Azt gondolom ugyanis – s remélem, nem tűnik szerénytelenségnek a párhuzam – ha Peter Mayle nem írja meg a világhírű provence-i élményregényeit néhány ütődött angol hányattatásáról a „tuskó” franciák között, ma talán jóval kevésbé szárnyalna a dél-franciaországi ingatlanpiac."
Mi minden van még a sztori mögött, mit olvashatunk a sorok között, bár nem baj, ha megelégszünk a történettel, mert az is érdekes és mulattató. Például azt, hogy mi mernénk-e idejönni Kanadából? Mennyi változást, változtatást merünk felvállalni az életünk során? A humor sok mindenen átsegít, ne vegyük magunkat túlságosan komolyan. Kell egy hely, egy közösség ahol otthon lehetünk és ahová tartozhatunk. Figyeljünk jobban a múlt örökségére, a múlt értékeire. Szeressük jobban magunkat, mert akkor mi is szerethetőbbek leszünk.
“Milyen kár, hogy a fényképezőgép nem képes megörökíteni az illatokat, mert egy remek, forró nyári nap Haute Provence-ban minden ízében van olyan emlékezetes, mint a napfénybe olvadó levendula- és zsályamezők látványa. Szikkadt föld és szikla, a gyógyfüvek fanyarsága, a meleg szellő, a fűszeres forróság illata – a táj lepárolt esszenciája.– írja Peter Mayle a Még mindig Provence-ban.
Milyen igaz, megismerni úgy lehet valamit, ha odamegyünk és megtapasztaljuk. Ott kell lenni, részt kell venni. Semmi több...