Paul Auster: Timbuktu

A Timbuktu egy ostoba fiatalemberről szól, aki elherdálja az életét, áttételesen egy Gurevitch nevű Lengyelországból menekült zsidó házaspárról, akik Brooklynba érkezve már nem tudtak be- és visszailleszkedni egy másik életbe, egy érzelmileg magára hagyott kínai kisfiúról és zsarnoki apjáról, néhány nemtörődöm, önző kölyökről, egy kedves kislányról, akinek a szülei egy elsietett házasság kalitkájában ragadtak. És egy öreg, keverék kutyáról Csonti úrról, aki igazi társ, mondhatnám társállat, aki az egyetlen igaz, a végletekig alkalmazkodó, mindig mindent megbocsátó önzetlen jó „ember” ebben a történetben.
A cselekmény egyszerű, mégis magával ragadja az embert, a mese stílusa személytelen, tárgyilagos. A világot a kutya naiv szemszögéből látjuk. Pedig Csonti úr nem buta, érti a helyzetét, van magához való esze, mégis nagyon kiszolgáltatott lesz mentora és barátja Willy nélkül még akkor is, ha vele együtt is csak a társadalom legalsó szintjét tudta elfoglalni.
A legmeglepőbb az egészben, hogy befejeztem az olvasást majd egy idő után éreztem, hogy növekszik bennem a düh. Régen éreztem magam ennyire dühösnek és arra, hogy bármilyen regény ehhez hasonló dühöt váltott volna ki belőlem még nem volt példa. Auster az egyszer szöveg mögött, csalárdul olyan alapvető emberi igényről ír, mint a szabadság és annak lehetetlensége. Ránk telepszik a múlt, az értetlenség, a szívtelenség, az unalom, a közöny, saját ostobaságunk, nem választhatunk.
Kivételt talán csak Csonti úr képez, aki megpróbálja a lehetetlent, átmenni a forgalmas országút túloldalára, és éppen úton van, amikor elköszönünk tőle… A Timbuktu nem állatregény, de  olvashatjuk úgy is, hogy nagyon szépen megírt történet a barátságról, a szeretetről, amit a kutyánk iránt érezhetünk és amit a kutyánk érez irántunk. A gondoskodásról és annak hiányáról, felelősségről, jóságról, bizalomról de arról a szeszélyes világról is, amiben nem szabad kiszolgáltatottnak lenni.
A kutyák megbocsátanak, ezt kutyatartóként én is tudom. Az én kiskutyám már több mint 5 éve esett át egy patella műtéten, ami után természetesen kímélni kellett a lábát egy ideig. Ez nagyon nehezen ment az én örökmozgó, nagyon kíváncsi és nagyon önfejű Bijou nevű kiskutyámnak, aki egyszer séta közben leugrott a parkot az úttól elválasztó fal egy magasabb részéről, ahová fel se kellett volna engednem. A félelem miatt, hogy tönkreteszi az amúgy remek műtéti eredményt és mi lesz vele, ráordítottam, magamból kikelve üvöltöttem, mint a sakál, és jól ráhúztam a póráz végével. Szegény a mindig fölfelé kunkorodó farkát behúzta a hasa alá, úgy mentünk haza, otthon én bőgve hívtam fel azt a kutyakiképzőt aki segített a nevelésében (menhelyről örökbefogadott, az elején komoly viselkedési problémákkal küzdő kutyáról van szó), hogy elvetettem a sulykot, meggyűlöl, vége.... A kiképző annyit mondott, hogy megbocsát, mindig megbocsátanak. És így is lett, megbocsátott. Én pedig legszívesebben sírnék, amikor erre gondolok. Auster ismerheti a kutyákat is...

Murakami Haruki: A kormányzó halála – ha megszólal a csengettyű…

A kormányzó halála tipikusan az a könyv, aminek az elolvasása után nem tudjuk megmondani miről szól a regény, mert annyi mindenről szól.

Adva van egy harmincas portréfestő határozatlan, sodródó, unalmasnak tűnő figura, aki a feleségével való szakítás után (a feleség hagyja el őt!) beutazza Kelet-Japánt majd Odavarában, barátja édesapjának régi házában köt ki, ahol megfesti egy titokzatos megrendelő portréját. A barát édesapja az egykor híres Japán-kép festő és operarajongó Amada Tomohiko ma demens öregember. 

Főhősünk, a történet elbeszélője a padláson megtalálja Amada Tomohiko elrejtett festményét, egy csodálatos műalkotást, amely különös, bizarr, megmagyarázhatatlan, mágikus események láncolatát és természetfeletti figurák megjelenését indítja el. Röviden talán ennyi a kiindulópont. A festés és rajztanítás mellett a zenehallgatás, az olvasás, a főzés, a szexualitás tölti ki az életét.  Röviden ennyi a cselekmény. Pedig ennél sokkal többről van szó:

1, például arról, hogy a nyugati kultúra milyen gazdag és sokrétű, és ennek Murakami milyen kiváló ismerője. A regény tele van európai mítoszokkal, európai zenével, irodalmi utalásokkal. De ott van mellette a keleti kultúra és világszemlélet, ami nagyon eltér a nyugatitól. A Japán-kép festés vagy az élő Buddha szokusinbucu (rituális önmumifikáció) ami a cselekmény egyik fonalának elindítója. A szerzetesek a közösség érdekében vállalták a buddhává válást, a XII-XV. században gyakorolták. Úgy hitték, hogy mágikus erőre tesznek szert, amivel enyhíteni tudják a közösség szenvedéseit. Először is ezer napig csak bogyókat és magokat fogyasztottak, hogy megszabaduljanak a testzsíroktól. Az ezt követő ezer napon át csak fakérget és gyökereket ettek majd ennek a szakasznak a vége felé az urusi fából nyert mérgező folyadékot is inni kezdték. Amellett, hogy a folyadék nagymértékben felgyorsította a testnedvek elvesztését, a test túl mérgezővé is vált a férgek számára. A harmadik szakasz is ezer napig tartott, ekkor egy akkora kősírba ült be a szerzetes, amiben lótuszülésben éppen csak, hogy elfért. Itt amíg életben volt, mindennap egy kis csengőt kellett megcsöngessen, hogy a levegőt szolgáltató csövet ne húzzák ki a betemetett sírból. Miután a csengő már nem szólalt meg, a légcsövet kihúzták, a sírt pedig lezárták. A többi szerzetes várt újabb ezer napot, majd felnyitották a sírt. Ha sikeres volt a mumifikáció, úgy ítélték meg, hogy az aszkéta szerzetes elérte a buddhaságot.

2., például arról, hogy a történelem kegyetlensége milyen módon teszi tönkre egy nemzedék, egy család sorsát és ebben nem különbözik Európa és Japán

3., például arról mennyire ismerjük önmagunkat, milyennek látjuk magunkat, mit gondolunk mire vagyunk képesek. Lehet, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amivel nincs merszünk szembenézni?

4., például a titkokról. Mindig minden titkot meg kell ismernünk? Gondoljunk „tiltott szoba” motívumra az európi néphagyományban. Nem kell minden ajtót kinyitni, és minden titkot felfedni. A szomszéd Mensiki úr, akinek a főhősünk a portréját festi egyszerre titokzatos és hétköznapi. A dolgok is egyszerre lehetnek titokzatosak és hétköznapiak.

5., például a felnőtté válásról. Murakami nagyon szeret azzal foglalkozni, hogy mikor válunk felnőtté? Most azt mondja, ha képesek vagyunk másokért felelősséget vállani. Ha családunk lesz. Ha képesek vagyunk egy gyermeket elfogadni és felnevelni. Ha túl tudunk lépni azon, hogy elveszítettük egy szeretett rokonunkat.

6., például a transzcendenciáról. Arról, hogy a világ több, mint amit magunk körül látunk. Az anyagi világ több mint amit be tudunk fogadni. Be tudjuk-e engedni az életünkbe, el tudjuk-e fogadni a valóságon túlit valóságosnak. El tudjuk-e fogadni, hogy a világunk egyszerre földhözragadt és spirituális. El tudjuk-eképzelni, hogy ez a két világ összefonódik és természetesnek vesszük-e, ha megszólal a csengettyű.

7., például a művészi inspirációról és a művészet erejéről. Mi mindent indít el egyetlen festmény? Hogy lehet úgy megfesteni egy arcképet, hogy nem is a modellt ábrázolja, mégis minden benne van, ami a modellt jellemzi?

Az Amada Tomohiko házának udvarán megtalált mágikus tulajdonságokkal rendelkező kútszerű verem, egy valaha élt szerzetes sírja a regény legerősebb szimbóluma. Átjáró az e világ és a valóságon túli világ között. Ha megszólal a csengettyű megjelenik a valóságon túli világ. Az átjáró, amin keresztül kell mászni lehet a születés, de a meghalás szimbóluma is. Arra is gondolhatunk, hogy újjászületünk, abban az értelemben, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat és újra kezdjük az életünket. Lehetőségünk van kijavítani a hibáinkat, szembenézni azzal, amit rosszul csináltunk. Újra gondolhatjuk korábbi választásainkat, tetteinket. Szembenézhetünk kudarcainkkal és kételyeinkkel, és ehhez kell a csengettyűszó, kezdetben mindenképp.

A regény nagyon lassú, a stílus könnyed, de részletező. Olyan történetfolyam ez, amiben elmélyülhetünk. Az „ideák” a spirituális szereplők beszéde furcsa, mondataik nyakatekertek. Ez még jobban lelassítja az olvasást. 900 oldal, két kötet. Rá kell szánnunk az időt!

Kertész Erzsi: Éjszakai kert - misztikus meseregény

 

A könyvek visszapakolása nem tartozik a legizgalmasabb könyvtári feladatok közé, bár hasznossága vitathatatlan. Céljára már az önkéntes munkájukat nálunk letöltő diákok is ráébredtek: ha nem a megfelelő helyre kerülnek vissza a könyvek, nem találjuk majd meg őket, és nem tudjuk hol keressük, ha a következő olvasó kérné valamelyiküket.
Visszapakolás közben egyszer csak a szemembe nézett egy kifürkészhetetlen tekintetű macska…Kertész Erzsi Éjszakai kert című könyvének borítójáról bámult rám, jóllakottnak és kisé szemrehányónak tűnt. A borítóról kiderítettem, hogy misztikus meseregényről van szó, Zsoldos Réka illusztrálta, ő rajzolta tehát a macskát, a könyvet a Cerkabella Könyvkiadó adta ki. További kutakodás után kiderült, hogy a Macska Rezzenéstelen Pillantású és az Éjszakai Kertben lakik. A nem mindennapi történet úgy indul, hogy Senora Cupapanas (ejtsd. Szenyora Csupapanasz) detektíveket keres mert ellopták a tavát, az udvarán lévő, a közeledő party alkalmára felturbózott tó eltünt…így kerülnek a képbe a detektív ikrek Tódor és Teória, akik majd kiderítik mi történt…nekik kell majd elmenni a sötét és hűvös kertbe, hogy kiderítsék az igazságot… A kert a város közepén van, a városban minden csupa napfény, lárma, kutyák és gazdik, vaníliás péksütemények, galambok… A Kert a Zsák utcában található, már az utca is komor, ahová egy kis éjszaka  kiszivárog… Egy fordított "Titkos kert". A Kert lakói valamiről nevezetesek, és minden karakter a névvel azonos gyakorlati tevékenységgel bír: Levélhordó, Sziromszámláló, Varjakat Vigasztaló, Rügyeknek Éneklő, Kőkoptató, Árnyékban Bujkáló, Ködcsapoló. Kiderül, hogy a Macska nem pislog, nem nyávog, nem dorombol, tulajdonképpen a kertet tartja szemmel. Óhatatlanul eszünkbe jut Csukás István névadási gyakorlata is.
És az is, hogy ez a könyv tele van szimbólummal, ikerház, tó, víz, kert, éjszaka… a szimbólumok megfejtésre várnak, hiszen több mindent is gondolhatunk róluk.
Egy kis gyöngyszem ez a könyv, humoros, könnyed ugyankkor körmönfontan részletező, stílusa tehát körmönfont... látszólag nem szól nagy horderejű dolgokról, nagy igazságokról. Egy kis nyomozás és más semmi, vagy pont arról szól, amit belelátunk, amit a történésekből a magunk számára megérteni szeretnénk, vagy azokról az érzésekről, amik olvasás közben eltöltenek bennünket például a Varjakat Vígasztalók fejezet alatt. Egyrészt gondolt már így bárki is a varjakra...? Másrészt az jut eszünkbe, milyen az, ha együtt tudunk érezni valakivel.
Kertész Erzsi meseregényét 8 éven felülieknek ajánják, tehát mindenkinek aki elmúlt 8, de szerintem az ovisok is boldogan hallgatnák.

Dél-Anglia kincse - Edward Rutherfurd: Az erdő

 „Nehéz időket élünk jóember. Manapság még a jámborságot is büntetik.” Az idézet Edward Rutherfurd Az erdő című regényéből való. A szerző angol, eredeti neve Francis Edward Wintle aki a  Cambridgei Egyetemen tanult, a Stanford Business School ösztöndíjasa volt, foglalkozott politikai kutatással, könyvkereskedelemmel majd visszatért gyermekkora színterére, Salisbury-be és megírta a Sarum című történelmi regényt, amelynek tízezer éves története a Stonehenge és Salisbury ikonikus helyszínén, és tágabb környezetében játszódik. Sajnos magyarul még nem olvasható.
Tulajdonképpen nem szeretem a történelmi regényeket, de az ötlet, egy helyszín történelme évszázadokon keresztül – Az erdő a 11. században kezdődik és 2000-ben végződik – nagyon érdekes.
Rutherfurdnál keverednek a hiteles történelmi személyiségek és események a kitalált figurákkal, a valós történelmi tényekkel. Néhány kitalált család több generációjának sorsán keresztül mutatja be a hely történetét, és szerintem ez az, amitől ezek a regények ennyire népszerűvé váltak. Az egyszerű, hétköznapi hősökkel mindenki jobban tud azonosulni, jobban átéli a hányattatásaikat, a nehézségeiket, az örömeiket és bánatukat amelyekkel szembe kell nézni, mert ugyan más-más korban de mindenkinek szembe kell nézni az élet kihívásaival. Úgy tűnik a történelem távlatában az egyén sorsa eltörpül a világ nagy eseményei mögött, holott mindenkinek egy élete van, ami számára pont annyira fontos, mint a nagy történelem figuráinak élete és életeseményei.

Rutherfurd regényeit epikus történelmi regényeknek nevezik a kritikusok, hömpölygő történelmi regényeknek, amelyek kis rosszindulattal lassan hömpölyögnek és nehézkesen döcögnek…Azaz hosszúak és részletesek, ami nem csoda, ha 1000 év történelmét akarja valaki elmesélni. A kalandoktól és fordulatoktól hemzsegő történetek kedvelőinek nem fognak tetszeni ezek a könyvek. De biztos nagy örömet fognak okozni azoknak, akik szívesen időznek hosszabb ideig egy történetben, a sorozatkedvelő és szemlélődő alkatú olvasók szeretni fogják ezeket a regényeket.

Az erdő annyiban más, mint Rutherfurd többi regénye, hogy itt a háttér is élőlény, egy erdőség, a maga állat és növényvilágával. Az erdő, és lakói éppúgy részei a történelemnek, mint az emberek. Az erdőt, amelyet New Forest-nek (Újerdő) hívnak még Hódító Vilmos nyilvánította királyi erdővé, helyileg Dél-Angliában található, a Domesday Összeírásban is szerepel.  Az erdő érdekében meghozott kemény törvények  megtiltottak a vadállatok természetes életébe és táplálkozási szokásaiba való bármilyen beavatkozást. Konkrétan, a közembereknek nem volt szabad bekeríteniük ingatlanjaikat, hogy saját állataik (pónik, szarvasmarhák és sertések) ne kószáljanak el, mert a kerítések akadályozhatják a szabadon futó őzek és vaddisznók életmódját. E törvények betartásáért cserébe a köznemeseknek bizonyos jogokat megengedtek, ideértve az állataiknak az erdőben való legeltetésének jogát is.
Vilmos két fia az erdőben halt meg: Richard herceg valamikor 1069 és 1075 között, és II. Vilmos király (William Rufus) 1100-ban.
Az Újerdő fáiból építették Nelson admirális hajóinak egy részét. Viktória királynő szarvasmentesítési törvénye alapján 10 ezer szarvast pusztítottak el.
Az Újerdő csodálatos természeti értékeit 1875-ben kezdte felismerni az alsóház odalátogató különbizottsága: ekkor határoztak a korábbi állat- és fairtás helyett a flóra és a fauna védelméről.
A terület 2005-ben kapott nemzeti park státuszt.
Az itt lakók létrehoztak egy weboldalt is, hogy megosszák Dél-Anglia ezen egyedülálló részének hangulatát, és megmutassák, hogy ez a terület, melyet a helyiek szeretettel Erdőnek hívnak, valóban egyedülálló és különleges.
https://www.new-forest-national-park.com/

Ez most az én időm - Olga Tokarczuk Őskor és más idők

Szeretem a mágikus realista regényeket, az első, amit először olvastam azonban nem a műfaj legismertebbje a Száz év magány volt, hanem a Mester és Margarita...csak akkor még nem létezett a műfaj, vagy nem tudtam róla. Szeretem, ha nincs határ valóság és álom, valóság és képzelet, valóság és mese között és minden, ami lehetetlen megtörténhet. Ha mindent valóságosnak és természetesnek érzünk, ha a misztikum természetes módon csúszik bele a valóságba...Az Őskor és más idők is ilyen könyv. Így: 

„ -Te csak lógsz és mosolyogsz, Jóasszony, a kutyák meg kieszik az ajándékaidat – mondta félhangosan Florentynka. – Az emberek néha nehezen értik meg a kutyákat. Te, Jóaszony, biztos egyformán érted az állatokat és embereket. Biztos még a hold gondolatait is ismered…

Florentynka felsóhajtott.

- Megyek, imádkozom kicsit a férjedhez, te meg addig vigyázz a kutyámra.

Kikötötte a kutyát a csodatévő kép előtti korláthoz, a kosarak között, melyekre horgolt kendőt terítettek.

- Mindjárt jövök.

Helyet talált magának az első sorban, az ünneplőbe öltözött jeszkotlei asszonyok között. Észrevétlenül elhúzódtak mellőle, és sokatmondóan néztek egymásra.

Közben odalépett a Szűzanya mellékoltárához a templomszolga, aki a rendre vigyázott a templomban. Először valamimozgolódásra lett figyelmes, de a szeme sokáig nem tudta összerakni, amit látott. Amikor rájött, hogy ez a nagy, gusztustalan, rühes kutya garázdálkodott imént a megáldandó ételekkel teli kosarak között, a felháborodástól alig tudott megállni a lábán, arcába vér tolult. A szentségtöréstől felindulva odaugrott, hogy kikergesse az arcátlan állatot. Megragadta a kötelet, s a rettenettől remegő kézzel próbálta kibogozni. Ekkor a kép irányából egy halk női hang ütötte meg a fülét:

- Hagyd azt a kutyát! Az Őskorba valósi Florentynka megbízásából vigyázok rá.”

Olga Tokarczuk Dél-Sziléziában él, a család a neve alapján valószínűleg ukrán eredetű. Ez a hely azért is fontos, mert az itt fellelhető legendákat, meséket szövi bele a történeteibe. Interjúkban, a könyv magyarországi bemutatóján is elmesélte, hogy a mű fontos inspirációját jelentették számára gyermekkori történetei, melyeket nagymamája mesélt. 

Eredetileg pszichológus, pszichoterapeuta, a 90-es évektől kezdve jelennek meg írásai, ő a 2019-es irodalmi Nobel-díjas, de fontosabb talán az, amit Mihályi Zsuzsa, egyik magyar fordítója mond róla, hogy visszahozta a hagyományos történetmesélést a lengyel irodalomba.

Az Őskor és más idők színtere egy falu, Őskor a neve, négy arkangyal Rafael, Gábriel, Mihály és Uriel őrzi. Az angyali asszisztencia megpróbálja távol tartani bűnöket és veszedelmeket, mindegyik más-más gonoszsággal néz szembe, mégis lehetetlen az ártatlanság és naivság megőrzése.

Bent ugyan mintha megállna az idő, de a kinti világból be-beszűrődő eseményekből tudjuk, hogy kb. 70 év telik el, háborúkkal terhes évek zajlanak a világban. A regényidő az első világháború környékén kezdődik és a 80-as években ér véget. Az egyes fejezetek önmagukban is megállnak, mint egy-egy önálló novella, de ha összeillesztjük a rövid fejezetekben megbúvó szállakat, több nemzedék története is kibontakozik. A történtek magával ragadnak bennünket, sok rossz és sok szenvedés is meg van írva a tárgyilagos, távolságtartó sorokban, de ilyen az élet, jó és rossz, kinek kicsit több a jó, másnak több a rossz, de mindegy is, mert minden elmúlik egyszer. Ez az, amiról ez a regény szól, az idő, az idő múlása. Az idő az élet rendező elve, strukturálója, az idő az élet megélésének kulcsa. A mi életünknek is az idő teszi értékessé? Minden fejezet valakinek vagy valaminek az ideje, arra az időre ő lesz a középpont, róla szól majd a fejezet. Az idő néha egészen lelassul, mint a gombaszövedékek esetében. Máskor ciklikus. Az állatok és az egészen kicsi gyerekek számára csak a jelen idő létezik. A tárgyak számára az idő végtelen, az ember ideje véges.

Születünk, élünk és meghalunk ez az idő körforgása számunkra. Az élet körkörös, magába forduló, folytonos, de nem az élők számára. Mi is elmúlunk, és elmúlik minden, ami velünk történt. „Az idő múlása különösen májusban aggasztotta Misiát. (…) A kertben arra gondolt, nem lehet megállítani a fák virágzását, a szirmok menthetetlenül lehullanak, a levelek idővel megbarnulnak és leesnek. A gondolat, hogy jövőre is így lesz, nem vigasztalta, mert tudta, hogy nem igaz (…) Sosem ismétlődik meg ez a virágzó ág. Sosem ismétlődik meg ez a teregetés – gondolta. – Sosem ismétlődöm meg én sem.”

A halál azonban nem jelent megsemmisülést, a halál átlépés az egyik létformából a másikba.

Talán kikerülünk a térből, de valahogy benne maradunk az időben?

A prédikátor könyve 3. fejezetében ezt olvashatjuk:

Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.

A könyvben idejük van a személyeknek, állatoknak, fáknak, tárgyaknak, az angyaloknak, a Szűzanya képének, a háznak, a szellemeknek, a világot rendező őselveknek, sőt Istennek is. Ezek az idők tagolják fejezetekre a regényt. A fejezetcímek ismétlődése is az idő múlására utal. Biztosan sokunkban él a kép az olvasót morzsoló nagymamákról, vagy az esti kukorica morzsolásról, így morzsolódik az idő is lassú monotóniában. A paraszti kultúrában az idő határozott meg mindent, a világosság és a sötétség határozta meg, hogy mikor dolgoztak, a munka rendje, hogy mikor jutott idő szórakozásra, mesélésre, összejövetelre, a naptár, hogy mikor lehet vendégeket hívni névnapokra, ünnepnapokra...Mindenre volt idő, és mindennek szabott ideje volt. Ez behatárolta az életet, kereteket szabott. Úgy tűnik, most felborult ez a keret, ez a rend. Gyakran mondjuk, hogy nincs időm, elcsúsztam az idővel, elvesztem az időben, holott mindennek megvan a maga ideje, csak elfeledkeztünk róla, vagy túl bonyolult lett ehhez a világ?

Ahogy a mese keveredik a valósággal, úgy keverednek a különböző szemléletmódok, világfelfogások, filozófiák a katolicizmus, a hinduizmus, a szláv mitológia, a judaizmus, a buddhizmus, a miszticizmus, a Tibeti halottaskönyv útmutatásai, a szabadkőművesség a regényben. Azt sugalmazza, a világ sokszínű, higgyünk abban, amiben szeretnénk, ami megragadja a képzeletünket, vagy ami megnyugvást hoz.

Számomra megnyugtató, és megható az, ahogy a tárgyakkal bánik, a tárgyak valakihez tartoztak és magukba foglalják a személyt is akié voltak. Megmagyarázza miért őrzünk meg tárgyakat a szeretteinktől.

Mindannyian a nagy egész részei vagyunk, emberek, állatok, növények, tárgyak – én így szeretném látni a világot.

Agatha Christie – krimik, amelyeken nem fog az idő

Tavaly volt 100 éve, hogy megjelent Agatha Christie első regénye A titokzatos stylesi eset, amelyet számos regény és kisregény,  színmű követett. A „krimikirálynő” Mary Westmacott néven hat romantikus regényt és négy egyéb művet is írt, köztük önéletrajzát és egy beszámolót férje régészeti expedícióiról. Egész életében írt, utolsóként megjelent regényei az 1975-ben kiadott Függöny: Poirot utolsó esete és a halála évében 1976-ban posztumus megjelent Szunnyadó gyilkosság. Mindkét regényt a második világháború idején írta, de csak élete végéhez közeledve adta ki, mintegy lezárva két leghíresebb figurájának, Hercule Poirot-nak és Miss Marple-nek az eseteit. A Poirot utolsó esete különleges hangulatú, az idő múlásáról is szól, arról, hogy megöregszünk pedig azt hittük örökké fiatalok maradunk vagy hogy örökké élünk. Van abban valami megdöbbentő, hogy Poirot is halandó és hogy Hastings kapitány is megöregedett.

Miért szeretjük és miért olvassuk még mindig ezeket a regényeket, miért tudnak újra és újra  olvasó közönséget szerezni a maguk számára. Én az alábbiakra tippelek:

1. A miliő miatt. Az angol középosztály és arisztokrácia világa, az angolság úgy általában mindig is elbűvölte az embereket, gondoljunk csak a Downton Abbey sikerérére. Állandóságot és biztonságot sugall, minden régimódi és megbízható annak ellenére, hogy történetekben többen esnek gyilkosság áldozatává. Én egészen kiskoromban nem sokkal azután, hogy megtanultam olvasni már sorban végigolvastam az életművet. Emlékszem, hogy a Bertram szálló olvasása közben elpusztítottam több doboz csokis kekszet (a finomságok csúcsa volt abban az időben), hiszen a regény számomra arról is szólt, milyen jó lehet egy olyan szállodában lakni, ahol olyan csodálatos ötórai teát szervíroznak, mint a regényben.

2. A történetek érdekessége, a sok csavar miatt, amelyek váratlanságukkal mindig meglepnek bennünket.

3. A moralitás miatt. Így vagy úgy a gyilkos mindig meglakol, bár néhány történetben a tett büntetlen marad. Ilyen a Vád tanúja, vagy a Gyilkosság az Orient expresszen, amelyben 12 feddhetetlen ember szolgáltat igazságot és a moralitás az ő oldalukon áll. Az Öt kismalac-ban bár Poirot kideríti ki volt valójában a tettes, nem lehet bizonyítani a gyilkosságot. A gyilkos Elsa azonban erkölcsileg, társadalmilag ellehetetlenül, élete értelmetlen és üres, szenved és tudjuk, hogy soha nem lehet már boldog. Agatha Christie vallotta, hogy az élet szent, és nem lehet könnyelműen venni. Kifejezetten ellenezte az öngyilkosságot: az Éjféltájt egyik szereplője ragaszkodik hozzá, hogy joga van azt tennie az életével, amit akar, mire a keresztény ápolónő azt feleli: „De lehet, hogy Istennek szüksége van magára.” https://www.magyarkurir.hu/hirek/szaz-eves-hercule-poirot

4. Azt hiszem sokan szeretjük azt is, hogy nincsenek véres és horrorisztikus jelenetek, ezek a regények igazából nem félelmetesek. Bár lehetnének, gondoljunk a A tíz kicsi néger (az újabb kiadásokban magyarul Mert többen nincsenek címen találkozhatunk majd vele, melyet az amerikai kiadás címe And then there were none alapján kap a regény) nyomasztó légkörére, vagy arra, ahogy a Temetni veszélyesben Cora fejét egy baltával verték szét a saját ágyában, az Öt kismalac-ban felakasztanak egy ártatlan nőt, egy anyát, akinek kis gyermeke van. A regények stílusa, a szöveg azonban inkább arrafelé viszi az olvasót, hogy azt találgassa ki is tette, a rejtély az érdekes, és nem nagyon gondolunk bele, hogy véres gyilkosságok történtek, emberek haltak meg.

5. A szereplők is egyediek érdekesek, főleg a két híresség Poirot és Miss Marple különleges. Miattuk olyanok ezek a regények mintha egy sorozatot néznénk a tv-ben, rajtuk kívül több olyan állandó szereplő is van (Hastings kapitány, Miss Lemon, Japp felügyelő, Miss Marple unaköccse és barátnői) akik otthonossá és ismerőssé teszik a regények világát. A nyomozás a beszélgetéseken alapul, ütköztetik a tényeket, felfigyelnek egy-egy elejtett megjegyzésre és tanulmányozzák az emberi természetet. A megoldáshoz a világ és az emberi viselkedés ismerete, a kinek állt érdekében és kinek volt módja kérdések elemzése, a megfigyelés, a következtetés viszi el nyomozónkat és ebben nagyon is hasonlítanak Sherlock Holmes-ra. Ez nem olyan, mint a Helyszínelők, nem high-tech laborok vizsgálják a nyomokat, bár Agatha Christie ebben is különleges. A Cipruskoporsó című regényben például Poirot úgy bukkan nyomra, hogy még Gil Grisom is megemelné a kalapját.

Bár sokan állítják ki lehet találni ki a gyilkos nekem sosem sikerült … úgy érzem, Agatha néni csak nagyon picit csöpögtet és a leglényegesebb információt a regény végére tartogatja. A történetmesélés ugyan lassú, de könnyen bele tudunk helyezkedni otthonosan fészkelődve örömmel találgatjuk ki is ölhette meg azt a szerencsétlent, akit éppen meggyilkoltak.

Jó szórakozást Dame Agatha fondorlatos meséihez, minőségi krimijeihez amelyek mindig megmozgatják az olvasók szürke agysejtjeit.

Végezetül 5 teljesen lényegtelen tudnivaló Agatha Christie-ről: imádta a kutyákat, kedvenc színe a zöld volt, utálta a csótányokat, nem ivott alkoholt és nem cigarettázott, rózsafajtát neveztek el róla.