A Timbuktu egy ostoba fiatalemberről szól, aki elherdálja az életét, áttételesen egy Gurevitch nevű Lengyelországból menekült zsidó házaspárról, akik Brooklynba érkezve már nem tudtak be- és visszailleszkedni egy másik életbe, egy érzelmileg magára hagyott kínai kisfiúról és zsarnoki apjáról, néhány nemtörődöm, önző kölyökről, egy kedves kislányról, akinek a szülei egy elsietett házasság kalitkájában ragadtak. És egy öreg, keverék kutyáról Csonti úrról, aki igazi társ, mondhatnám társállat, aki az egyetlen igaz, a végletekig alkalmazkodó, mindig mindent megbocsátó önzetlen jó „ember” ebben a történetben.
A cselekmény egyszerű, mégis magával ragadja az embert, a mese stílusa személytelen, tárgyilagos. A világot a kutya naiv szemszögéből látjuk. Pedig Csonti úr nem buta, érti a helyzetét, van magához való esze, mégis nagyon kiszolgáltatott lesz mentora és barátja Willy nélkül még akkor is, ha vele együtt is csak a társadalom legalsó szintjét tudta elfoglalni.
A legmeglepőbb az egészben, hogy befejeztem az olvasást majd egy idő után éreztem, hogy növekszik bennem a düh. Régen éreztem magam ennyire dühösnek és arra, hogy bármilyen regény ehhez hasonló dühöt váltott volna ki belőlem még nem volt példa. Auster az egyszer szöveg mögött, csalárdul olyan alapvető emberi igényről ír, mint a szabadság és annak lehetetlensége. Ránk telepszik a múlt, az értetlenség, a szívtelenség, az unalom, a közöny, saját ostobaságunk, nem választhatunk.
Kivételt talán csak Csonti úr képez, aki megpróbálja a lehetetlent, átmenni a forgalmas országút túloldalára, és éppen úton van, amikor elköszönünk tőle… A Timbuktu nem állatregény, de olvashatjuk úgy is, hogy nagyon szépen megírt történet a barátságról, a szeretetről, amit a kutyánk iránt érezhetünk és amit a kutyánk érez irántunk. A gondoskodásról és annak hiányáról, felelősségről, jóságról, bizalomról de arról a szeszélyes világról is, amiben nem szabad kiszolgáltatottnak lenni.
A kutyák megbocsátanak, ezt kutyatartóként én is tudom. Az én kiskutyám már több mint 5 éve esett át egy patella műtéten, ami után természetesen kímélni kellett a lábát egy ideig. Ez nagyon nehezen ment az én örökmozgó, nagyon kíváncsi és nagyon önfejű Bijou nevű kiskutyámnak, aki egyszer séta közben leugrott a parkot az úttól elválasztó fal egy magasabb részéről, ahová fel se kellett volna engednem. A félelem miatt, hogy tönkreteszi az amúgy remek műtéti eredményt és mi lesz vele, ráordítottam, magamból kikelve üvöltöttem, mint a sakál, és jól ráhúztam a póráz végével. Szegény a mindig fölfelé kunkorodó farkát behúzta a hasa alá, úgy mentünk haza, otthon én bőgve hívtam fel azt a kutyakiképzőt aki segített a nevelésében (menhelyről örökbefogadott, az elején komoly viselkedési problémákkal küzdő kutyáról van szó), hogy elvetettem a sulykot, meggyűlöl, vége.... A kiképző annyit mondott, hogy megbocsát, mindig megbocsátanak. És így is lett, megbocsátott. Én pedig legszívesebben sírnék, amikor erre gondolok. Auster ismerheti a kutyákat is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése