Bródy Olvasóklub - Krusovsky Dénes: Akik már nem leszünk sosem - apák és fiúk

Krusovsky Dénes lírai regénye sok mindenről szól, mert benne van a fiatal magyar értelmiség útkeresése, a felnőtté válás, megmutatja hogyan gondolkodnak a harmincas férfiak, kik ők, kinek gondolják magukat, de elsősorban apákról és fiúkról szól. Nemzedékek kergetik egymást, nem találják a közös szavakat, zavarban vannak, képtelenek szót érteni. Ha valaki már-már ráállna a beszélgetésre a másik becsukja az ajtót.
A könyv arról szól, hogy emlékeznünk kell, össze kell raknunk múltunk cserepeit és ki kell beszélni azt, ami történt. A könyv öt fejezetből áll. A fejezetek között nagy időbeli ugrások vannak, a történet hol előre ugrik, hol vissza a múltba, a történések folyamatában is van kihagyás. Olyan mint egy Robert Altman (Rövidre vágva) vagy Jim Jarmush (Mystery Train) film, a végén minden a helyére kerül. Ahogy Lente Bálint  próbálja a családi legendáriumot rekonstruálni a padláson talált régi fotók segítségével, úgy igyekszünk mi is összerakni a történéseket. A prológus az Egyesült Államokba visz Iowába, ahol váratlanul meghal egy férfi, majd időutazásunk 2013-ban folytatódik. Bálint leutazik szülővárosába, találkozik elvált édesanyjával, testvérével, volt osztálytársaival, pár régi baráttal és talál egy régi polimer kazettát. A következő fejezet, regény a regényben. Olyan egységes, szívszorító, izgalmas és megindító, hogy akár egy önálló kisregény is lehetne. A régi tüdőgondozó épületében talált polimer kazetta vissza visz bennünket az ötvenes évekbe, a gyermekbénulás következtében kialakult vastüdős szubkultúrába. Belterjes kis világ, az életben maradtak mind különböző életkorban, de gyermekként kerültek ide, és meg is maradtak gyermekeknek. Így látják, így is ábrázolják magukat a rajzaikon. A jelenben élnek. Nincs történetük, nincsenek emlékeik. Meg kell jegyeznem, hogy amikor erről a könyvről beszélgettünk a Bródy Olvasóklubban rengeteg személyes emlék került elő, erről az időszakról, eddig ez volt a legmegrendítőbb beszélgetésünk. Én 1959-ben születtem, talán 61 vagy 62 lehetett, amikor anyukám teázni vitt, akkor kaptam a Sabin-cseppeket. Teázni megyünk, mondta és én örültem, mert ünnepélyesnek éreztem az egész hangulatot. És az is volt. A nővér, vagy inkább védőnő, aki elkészítette a teát, mesélt a jó doktor bácsiról, aki ezeket a cseppeket készítette, hogy a gyerekek ne betegedjenek meg...máig emlékszem a rendelőre, a teát áhítattal ittam és boldogan mentem haza...Érdekes, hogy milyen gyermekkori képek maradnak meg az emberben, ez annyira mélyen megérintett, hogy máig emlékszem rá. A "vastüdősök" közül egyedül Aszalósnak vannak emlékei. Számára veszélyes a beszéd, de ő az, aki élete árán is  magnóra mondja a történetét, mert tudja, hogy a történeteket tovább kell adni, el kell mondani. Az ápoló - Zoltánnak hívják - (mint később kiderül Lente Bálint nagybátyja) segítségével mondja magnóra a saját 56-os történetét. Majd visszatérünk 2013-ba, részt veszünk a volt osztálytárs esküvőjén. Megjegyzem ez is lehetne egy tökéletes kisregény, annyira érzékletes és annyira igazi, hogy szinte érzünk, hallunk, látunk mindent. Átugrunk néhány évet és 2017-ben összefutnak a szálak, összeállnak a mozaikok.
Sok direkt aktuálpolitikai utalás is van a regényben. Vicces, hogy a jobboldali kritika túl liberálisnak, a baloldali pedig nem elég liberálisnak tartja.  Szerintem inkább csak arról van szó, hogyan gondolkodik, hogyan látja és tematizálja a világot egy belvárosi értelmiségi.
Az Akik már nem leszünk sosem az emlékek, az emlékezés fontosságáról szól. Az emlékeket meg kell osztani, beszélnünk kell a saját történeteinkről, hiszen ha beszélgetni kezdünk egyre több mindenre kezdünk emlékezni, egyre több emlékfoszlány kerül elő.  A könyv számomra a nemzedékek közötti párbeszéd, a családi és társadalmi emlékezet regénye, valós problémákat vet fel, igazi karaktereket rajzol. A szándékos elhallgatás, eltitkolás helyett a kibeszélésre buzdít. Ha nem merünk beszélni az érzéseinkről, nem merünk szembenézni, egyedül maradunk mint a szerencsétlen Tuba. Bálint, bár hibázik, nem menekül, életben marad. Részt vesz, cselekszik, megpróbálja összerakni a történetet, amit majd tovább adhat születendő gyermekének. Ezért van lehetősége felnőni.

Bródy Olvasóklub - Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint - az értelmiség alkonya

Elnézést a drasztikus fogalmazásért de ez a szöveg elbírja mert kemény és kíméletlen. Péterfy Gergely új könyve érdekes, különleges, remek stílusú a sűrű, tömör mondatok ellenére is könnyen olvasható.  Élvezhető, fordulatos olvasmány múltunkról, történelmünk utolsó majdnem száz évéről (a háború előtti korszak, a szocializmus, a Kádár-rendszer) és jelenünkről. Bizarr történelmi, társadalmi tablóként is felfoghatjuk, amelyből két mitikussá növesztett figura emelkedik ki, Olga és a történet mesélője Karl. Karl mellett jelen van mint külső szemlélő, egy mindentudó narrátor is,  történetet tulajdonképpen ketten mesélik, hiszen olyan dolgokról is értesülünk amiket Karl nem tudhatott.
Olga gyönyörű, a történet mesélője csúf, nagydarab és esetlen. Mindkettő sorsa a társtalanság és a szenvedés, sorsuk mögött pedig ott van a mi közép európai sorsunk, amely úgy tűnik nekem, inkább sodródás mint egy tudatosan felépített egyéni és nemzet sors vagy nemzet történet. Ott van a mi állandó nyugatra, külföldre tekintgetésünk is, ami talán kicsinységünkből, zaklatott történelmünkből fakadó önbizalomhiány következménye.  Érdekes, hogy Karl annyira sérült, hogy abba a kényelmes demokráciába sem tud beilleszkedni, amely a háború utáni Nyugat-Európában kialakult.
Hasonló történetet már olvastunk, Joanna Bator Homokhegy című regényét. Mindkettő hiteles képet ad az utolsó kb. száz év történelméről, olyan pontos  történelmi, társadalmi és kulturális szimbólumokat, rekvizitumokat, tárgyakat, eseményeket használ fel, hogy mindig pontosan tudjuk melyik időszakban járunk.
A különbség az, hogy míg Joanna Bator mágikus realista regényében érezzük az összetartozást, érezzük az empátiát ilyet Péterfy regényében inkább at arroganciát érezzük. Bár itt is vannak mágikus elemek és a történet sokszor furcsa fordulatot vesz, Péterfy végig kívül marad, ő nem tartozik ide, részvétlen és eltúlzó szemlélője sorsunknak.
Történelmünk legyőzött minket, diktatúrából diktatúrába kerültünk vagy szerencsétlen módon belemanővereztük magunkat, sosem lehettünk szabadok. Szenvedélyeink, szerelmeink, barátságaink sem lehettek igaziak, csak betegesek, árulással és gyűlölettel teltek.
A történet elbeszélőjének Karlnak Olga iránt érzett gyermekkori szerelme - a suta pancsikolás a tóban, ahol egy picit közel tudott kerülni az imádat tárgyához a regény elején egyszerre  vicces és viszolyogtató, a regény végén a visszatérés már Olga nélkül azt jelzi, hogy ugyan oda jutunk vissza, ugyanabban a körben mozgunk, amiből nem tudunk kitörni. Visszatérünk az egyetlen, a boldogságnak csupán látszatát nyújtó pillanathoz, amiben részünk volt.
Péterfy regényében a kultúra, a humánum , a műveltség  kerül szembe az áltudomány, a műveletlenség, az ravaszdi erkölcstelenség nyers erejével és gyengének találtatik. Az értelmiség, a tudás letéteményese erőtlen.  „Az olvasás haszna, mint a bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát, hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben, ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben. Soha ne csinálj olyat, amiből közvetlen hasznot látsz. A polgár hosszú távra tervez.” mondja a regény egyik szereplője Péter. Úgy érzem azonban nemcsak arról a polgári kultúráról van szó, amelyet derékbe tört a második világháború után kialakult történelmi és társadalmi helyzetben, hanem az értelmiségről.  Nézzük hová jutottak?  Waldstein Péter egyetemi tanárt, akadémikust, a klasszika-filológia professzorát, zsidókat menekítő igaz embert a kommunista diktatúrában épp csak megtűrik, könyvtáros az isten háta mögött, lányából alkoholista, az unokájából a virtuális valóságba menekülő roncs lesz, aki képtelen szembenézni  a valósággal, a hamisított számlákkal, idegbeteg feleségeivel és náci gondolkodású nevelt fiával.
A szellem emberei tehát csak vegetálnak, látszattevékenységekbe menekülnek, soha be nem teljesülő álmokat kergetnek (tanulmány Puskinról), a nyers erőt képviselők pedig pusztítók és méltatlanok. Nincs közeledés vagy átjárása egymás irányába.  A szellemi élet, az értelmiség hanyatlása olyan elemi kötelékek szétesésével is együtt mint a család, a családi értékek. Anya és gyermek szeretetkapcsolatának széttörése a létező legnagyobb árulás a világon. E mellett eltörpül az, hogy Balthazár évekig jelentett a legjobb barátjáról.
A műveltség és a kultúra hanyatlásáról, az erőszakosság, az ostobaság tobzódásáról szól ez a regény. Nincs egy ép család, egy épnek mondható generáció, egy épnek mondható ember. Alkoholista, játékfüggő, pszichopata stb. Talán ez itt törvényszerű is, mert mindig túlélni kellett és mindig újra kellett kezdeni. Talán nem véletlenül lett Survivor a neve annak a kutyának, akit Karl majd megörököl az apjától. Kis képzelőerővel egy nézhetetlenül sekélyes tv műsorra is gondolhatunk.
És sajnos szeretet sincs, csak az eleve lehetetlen, elérhetetlen szerelem, az érzelmek iránti vágy marad meg és a minden értéket elpusztító erőszak.
A Puskin életét kioltó pisztolygolyó fotója az asztalon.