2019. február 26., kedd

Jókai Anna - átvilágítva

Az Átvilágítás az életmű utolsó darabja. Önéletrajz, de regény is lehetne. Egy küzdelmekkel teli életről szól, családról, szerelmekről, barátságokról, az íróvá válásról, az írói hang megtalálásáról, egy saját világnézet megszületéséről.
A könyv vallomás. Intim és kíméletlenül őszinte, ugyanakkor szubjektív is. Ahogy ő látta, érezte, gondolta, hitte. Jókai Anna azonban nemcsak önmagát világítja át ebben a regényes önéletrajzban, hanem a korszakot is amelyben élt. Benne van a Horthy-korszak, a háború, az ötvenes évek, a Kádár-rendszer, az Írószövetség, az irodalmi élet, a művek születése, a közelmúlt, a politikai élet.
Hihetetlenül nehéz gyerekkora lehetett. Apja alkoholista, a család számkivetettje. Anyja a kislányban találja meg élete értelmét, önző ragaszkodással szereti, piedesztálra állítja, egy kis majmot farag belőle. Nem lehetett könnyű. De ez a kislány nagyon okos és egyrészt anyja hatására, másrészt tehetsége révén elkezd benne munkálkodni egy érzés, küldetéstudat, elhivatottság, a többre hivatottság érzése.
2016. július 9-én fejezte be, a könyvet még kézbe vette, de a könyvheti dedikáláson már nem vehetett részt.
Népszerű és olvasott író volt, mindig hatalmas közönsége volt, szerették az emberek. Reményt adott az olvasóinak. Őt pedig az a szeretet éltette, amit az olvasóitól kapott. Rengeteget utazott, mindenhová elment, ahová hívták, és közvetítette azt az utat, amire rátalált és amit az egyetlen helyes útnak gondolt és rendíthetetlenül végig is járt: a szakrális igazság ismerete vagy legalább kutatása nélkül- nyilatkozta egy interjúban kátyúba ragadhat az emberiség, az út a vízszintesből a függőlegesbe kell hogy vezessen.
Talán a mágikus realizmus mintájára kezdték el azt a stílust, amelyben Jókai Anna alkotott spirituális realizmusnak nevezni. Ez azonban számára nem csak irodalmi irányzat volt, a hang, amire rátalált, hanem életfilozófia is, amelynek az a kiinduló pontja, hogy a világ alapvetően szellemi képződmény, az isteni és az emberi szint találkozása, műveiben az emberi sorsokban kifejezésre jutó isteni jelenlét, isteni gondolat jelenik meg.


2019. február 22., péntek

Meghitt kis gyilkosságok - néhány szó a divatos "cozy mystery"-ről.

Eredeti borító! Szerintem jobban illik a történethez.
A "cosy mistery" olyan krimi amiben majdnem nincs is bűntény. Van persze, és többnyire gyilkosságról illetve annak felderítéséről, az ártatlanok igazolásáról és a bűnösök megbüntetéséről szól a történet, de nem csak arról, illetve nem elsősorban arról.
A lényeg a hangulat, a környezet, a közösség, a szerethető és ismerősnek tűnő karakterek. A bűntényt sokszor egy botcsinálta de éles eszű amatőr fejti meg (aki mellesleg imádja, amit csinál), nincs durvaság, nincs vér és erőszak, nincsenek horrorisztikus jelenetek.
Az áldozat meg általában amúgy is aljas gazember és jól megérdemli amit kap, senkinek nem fog hiányozni, jobb nélküle a világ, egyáltalán nem sajnáljuk.
Ilyen a Mrs. Jeffries sorozat is, amelyből eddig három rész jelent meg magyarul: Mrs. Jeffries és a halott orvos, Mrs. Jeffries és a gyilkos bál, Mrs Jeffries főzni kezd.
Emily Brightwell sorozata egyébként hét részt tartalmaz, úgyhogy még várhatunk további történeteket is.
Mrs Jeffries a tompa agyú és lassú gondolkodású Witherspoon felügyelő házvezetőnője. Özvegy, a férje rendőr volt, okos és kedves, nagy a tekintélye a személyzet körében, akik mindenben támogatják. De mindenekelőtt imád bűntényeket megoldani, és készségesen vezeti rá a megoldásra naiv munkaadóját, aki egyébként áldott jó ember, talpig úriember és szerethető ura a ház népének. Csak éppen a bűntények megoldása untatja egy kicsit. Mrs Jeffries keresztneve amúgy a biblikus hangzású Hepzibah, amely a 17. században divatos volt, ma kevésbé használatos, ismerhetjük azonban a Harry Potterből is. Egyedi, különleges és ünnepélyes, illik Ms. Jeffrieshez.
Miért szeretjük ezeket a történeteket? Elsősorban azért, mert könnyedek, gyorsan olvashatók de nem bugyuták inkább aranyosak és szórakoztatók. Meg talán azért is mert a történetek mögött megjelenik egy kis Downton Abbey érzés, a viktoriánus London, a korszak hangulata és a társadalmi viszonyai.
Ez még a Helyszínelők előtti világ,  középpontban egy rendes régimódi detektívtörténettel amelynek megoldásában az alibik, az indítékok és a jól feltett kérdések segítenek. A Mrs Jeffries a Lettero kiadó gondozásában jelenik meg, a kötetek nem követik az eredeti megjelenés időrendjét, de a történetek így is élvezhetők.
Ehhez a műfajhoz sorolhatjuk Joanne Fluke sütis krimijeit és Rita Mae Brown Mrs Murphy sorozatát, amelyből eddig csak egy rész jelent meg magyarul. Ez utóbbi különlegessége, hogy a minden lében kanál főhősnő és hebehurgya amatőr detektív házi kedvencei Mrs Murphy a cica és Tee Tucker a corgi is szaglásznak, elsősorban azért, hogy megvédjék gazdijukat aki újabb és újabb veszélyekbe manőverezi bele magát. Akik megszeretik a műfajt bizonyára kedvelni fogják a Rhys Bowen regényeket is.
A cozy krimik nyilván nem jelentik az irodalom csúcsát de kit érdekel írja egy blogger, ha olyanok mint egy nagy habos krémes, s már a borítóik is olyan melegséget árasztanak, hogy az egész telet segítenek átvészelni.
Kár, hogy a magyar kiadás nem tudta átvenni az eredeti borítókat illetve azok hangulatát.
Cserébe megosztok most néhányat.








2018. október 29., hétfő

Egy másik út Indiába...Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

Az Apró Dolgok Istene elsősorban India regénye, bár tekinthetjük családregénynek, vagy filozófiai regénynek is.
A történet középpontjában egy angol kapcsolatokkal rendelkező, középosztálybeli szír keresztény család áll. A cselekmény India Kerala nevű tartományában játszódik, nagyrészt Ajemenemben, abban a városban ahol a szerző Arundhati Roy töltötte a gyermekkorát.
Az elbeszélés nem kronológikus, a történéseket az emlékezés irányítja. A narrátor vissza-visszatekint a múltba, egy dologról eszébe jut valami más, csapong – a stílus könnyed, elegáns és közvetlen. A regény in medias res kezdődik, mint a görög sorstragédiák, a történetet visszafelé fejtjük fel, mint abban a régi történetben egy bizonyos Oidipusz, aki nem kerülhette el a végzetét, ahogy ennek a könyvnek a szereplői sem.
Ez feszültségkeltő technika, hiszen az indítékok, azok az események és döntések, amelyek a jelen állapothoz vezetnek, rejtve maradnak és csak fokozatosan, mozaikszerűen kerülnek a felszínre, hogy majd egyszer csak bravúros módon összeálljanak egy teljes egésszé és minden a helyére kerüljön, hogy mindent meg tudjunk magyarázni, akkor is, ha megérteni és belátni számunkra nagyon nehéz.
Filmekben is találkozhatunk ezzel a szerkesztésmóddal, nekem két fim jutott eszembe, mindkettő nagy kedvenc, Robert Altman Rövidre vágva, Jim Jarmusch Mystery Train.
Nem könnyű olvasmány ez a regény, nagy figyelmet kíván az olvasótól, nehezen fogunk belerázódni az olvasásba, a nevek is idegenek a számunkra, sok a szereplő, akik különböző, nem mindig egyértelmű módokon kapcsolódnak egymáshoz. Én az elején csináltam egy családfát, amint új szereplő tűnt fel elhelyeztem a viszonyrendszerben. Nekem ez sokat segített a megértésben és a követhetőségben. Javaslom, hogy végén olvassunk újra pár oldalt a huszadiktól. Amúgy is ez a huszadik emblematikus!
A regény számos témát felvet, noha a téma változatlanul India. India különböző aspektusokból. Felejtsük el Hajnóczy Rózsát, ez nem az az India, ez nem az a könyv. Vegyük sorra, miről is ír Arundhati Roy, mi mindenről beszél egy család történetén keresztül.
Elsősorban beszél India történelméről, a politikáról, a brit gyarmatosításról, amellyel Anglia megszakított egy természetes fejlődési folyamatot, erőszakos és természetellenes módon telepedett rá az országra és a lelkekre. Az indiaiak elkezdik csodálni és majmolni a hódítókat, meg akarnak felelni, de hódító és meghódított nem értheti meg egymást. A Dzsungel könyve nagyszerű klasszikus, nagyon szeretjük, itt mégis furcsa, hogy Ammu ezt olvassa fel a gyerekeknek, egy atyáskodó, igazságos és bölcs hódító könyvét Indiáról. Amikor megérkezik Sophie Mol, az Angliában felnőtt félig angol félig indiai unokatestvér és édesanyja Margaret, a család elkezdi produkáltatni a gyerekeket, akik hosszú összefüggő részeket tudnak fejből idézni a felnőtteknek szóló klasszikus angol irodalomból. Az angolok, a kislány Sophie nem ismeri ezeket a műveket, a megfelelés lehetetlen, hiába próbálnak angolabbnak lenni az angoloknál.
Aki szívesen olvasna többet erről a korszakról, vegye a kezébe E. M. Forster Út Indiába című regényét, egy könnyebben követhető és értelmezhető, hagyományos szerkesztésű gyönyörűen megírt történetet a barátság és megértés lehetetlenségéről hódító és meghódított között.
Aztán ott van a kommunizmus, mint egy eleve elvetélt kísérlet India modernizálására. Meg a kasztrendszer, melynek merevsége és könyörtelensége tönkretesz és szolgaságba, kiszolgáltatottságba taszít. Rossz azt olvasni, hogy nincs kiút, hogy ebbe csak belenyugodni lehet, hogy nincs választási és nincsenek lehetőségek.
A szolgaság megöli a lelkeket.
A kultúra és a hagyományok egyrészt kapaszkodót jelentenek, másrészt gúzsba kötnek. Érdekes, hogy a család minden tagja megpróbál kilépni a hagyományok, a tradíciók kötöttségéből, de mindenki visszatér a családi házba és megbűnhődik, mert megszegte a törvényeket. Az egyéni érdek, az egyén vágyai soha nem lehetnek olyan fontosak mint a közösségi, tradicionális értékek. A szerelem is veszélyforrásként jelenik meg, az indulatok, az erős érzések nem kezelhetők a hagyományokkal.
A kereszténnyé vált anglofil család, akinek az egész élete a megőrzés körül forog – konzervgyáruk, savanyító üzemük van – kizárja magát a hagyományokból, de másik kultúrába sem tud igazán belekapcsolódni. A hindu mítoszokban mindenki megtalálta a neki megfelelő figurát, amivel tudott azonosulni, amelyhez ragaszkodhatott, amelyet tisztelhetett.Ez a lehetőség örökre elveszett számukra.
Számomra ezzel a könyvvel vált érthetővé az a közhely, hogy az indiai viszonyok ellentmondásosak, India az ellentmondások földje. Ez egy rendetlen társadalom, az egyetlen rendező elve az idejét múlt kasztrendszer, és a hagyományok vakon követése, ami egy modern világban már nem működőképes, illetve működik, de frusztrációt és szomorúságot hoz, a szomorúságból, a bánatból pedig düh és gyűlölet lesz. „ Mert a regény arról is szól, hogy egy idős asszony nagy irigységében, hogyan tesz inkább tönkre egy egész családot, nemzedékeket, a jövőt … mert nem kaphatja meg azt, amit akart, és ha már ő nem lehet boldog, akkor más se legyen az.”- írja egy blogger. https://kulturleny.wordpress.com/2014/03/17/az-apro-dolgok-istene/blogger
Sokrétű regény ez, mert egyrészt olyan világ tárul fel, ami távol áll a miénktől, ugyanakkor egyetemes emberi érzésekről is szól. A szerelem, a nők helyzete, a család, az egyén és a közösség viszonya, az árulás, az előítélet.
A testvéri szeretet ábrázolása az egyik legszebb, amit valaha is olvastam. A gyerekek helyzete a családban is olyan téma, amiről a regény nagyon érzékenyen beszél. A gyerekek igényei nincsenek figyelembe véve, senkit nem érdekel, mit szeretnének, mit éreznek, milyen félelmeik vannak, holott nyilvánvaló hogy szeretik a gyerekeiket. A családban soha nem kerülnek kibeszélésre a konfliktusok, a vágyak az érzések. Nem beszélnek arról, mit is gondolnak valójában. Az érzéseik helyett a hagyományokba kapaszkodnak, mert úgy gondolják, az érzések kontrollálhatatlanok és veszélyesek.
Felkavaró történet, újra és újra eszünkbe jut egy-egy részlete. Ha sikerül átrágni magunkat az elején élvezhetjük a szöveg szépségét, költőiségét, a különleges és mesés történet mozaikokat, meghatódhatunk és elgondolkodhatunk azon milyen sorsa is lehet egy embernek.

Apró dolgok… Az élet apró dolgok sorából áll, többségünk életében csak nagyon kevés igazán nagy dolog van. De az apró dolgok vezetnek a nagy dolgokhoz, a nagy tragédiákhoz… az apró dolgok fontosak, az apró dolgok hol szépek, hol kegyetlenek. De gondolhatjuk azt is, hogy az apró dolgok, az egyéni élet fájdalmai, az egyén vágyai nem számítanak egy nagyobb közösség vonatkozásában… döntse el mindenki ki, mi az apró dolgok istene.

A regényt, mely 1997-ben elnyerte a Man Booker-díjat, 2017-ben változatlan fordításban újból kiadta a Helikon.Vajon mi változott az elmúlt húsz évben....


Aki elkészítené a banánlekvárt, annak egy kis segítség.
https://rakenrollfoka.wordpress.com/2014/04/16/bananlekvar/
   
Arundhati Roy 1961-ben született a Meghálaja állambeli Silangban. Szülei válása után anyjával és fivérével Kérala államba költözött. Az egyetemet Újdelhiben végezte, építészmérnöknek tanult.
Az egyetem után forgatókönyveket írt, és politikai aktivistaként tevékenykedett: számos könyvet publikált, melyekben vehemensen kiállt a globalizációval, a fegyverkezéssel, a nyakló nélküli iparosítással szemben.

2018. szeptember 12., szerda

"Autista? Na és mit tud?" - Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és kockafej

Sokan olvasnak szívesen megtörtént, valóságos történeteket, valóságos emberekről. Kartali Zsuzsanna Anyacsavar és kockafej című könyve irodalmi igényességgel megírt kettős életrajzi regény, az első olyan dokumentumregény Magyarországon, amely az autizmus problémájával foglalkozik.
Az egyik főhős Zsombi, aki az autizmus enyhébb formájában szenved – asperger szindrómás. A másik főhős az édesanya, a történet írója, aki Zsombit neveli. Kettőjük közös élete az, amiről ez a különleges regény szól, Zsombi születésétől a kamaszkorig.
A szerző elsősorban arról ír, milyen érzés megküzdeni ezzel a problémával, mi az, amit kalandosnak vagy viccesnek érez, milyen nehézségeket kell feldolgozni, mi jelent kihívást? A megfelelő iskola kiválasztása például szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik és egy olyan hétköznapi dolog, mint egy egyszerű buszozás is feladattá válik. Zsombi imád utazni és buszon ülni. Ezért ha üres széket lát, boldogan odarohan és leül, és a megszerzett helyet nagyon nehezen adja át, ha erre szükség lenne, mert nem érti, miért is kellene. Ez aranyos, amikor az ember még kicsi, de egy kamasz fiúnál már nehezebben tolerálható.
Bár nehéz a téma, a könyv mégsem lesz nyomasztó. Ez a józan és tárgyilagos hangnak köszönhető, a tájékozatlanságból eredő esetlen vagy bántó reakciókkal szembeni elnéző türelemnek, annak, hogy a szívszorító mellett ott van a megmosolyogtató is. Pedig nemcsak Zsombinak, hanem a társadalomnak is van mit behoznia a támogató viszonyulás, az elfogadás terén. Ez a könyv azért is nagyon hasznos, mert egyrészt érzékenyít, másrészt tájékoztat, információval lát el.
Nekem nagyon tetszett, az őszinteség, a nyíltság, az, hogy néven nevezi a dolgokat. Kartali Zsuzsanna a való életről, a mindennapokról ír részlet gazdagon és élményszerűen. A könyv a családról szól és benne Zsombiról, arról, hogyan változik a család élete a tizenhét év alatt. Azt látjuk, hogy lehet bármilyen értetlen és időnként rideg is a külvilág ők nincsenek egyedül. Felbukkan például a férj édesanyja, az anyós, aki addig nem sokat törődött velük, az anyai nagyapa, aki nemcsak a logisztikában fontos tényező, hanem ő lesz az, akitől Zsombi eltanulja a bütykölés, a szétszedés és összerakás művészetét, a technikai érdeklődést, a kütyük, köztük a számítógép iránti vonzódást. Úgy tűnik ez a mozzanat később egész életét segíti majd. Testvér érkezik Zsömi, aki úgy fogadja el a bátyját, ahogy van. Végig aszisztáljuk az édesapa betegségét majd halálát, és a későbbi párkeresést.
Számomra vonzó az édesanyának az a törekvése, hogy megértse a fiát, a rendíthetetlen célja, hogy Zsombi a társadalom részévé válhasson, hogy megtalálhassa a saját útját és a saját helyét.
Zsombi története siker orientált. Nem arról szól, hogy az embert lehúzzák a körülményei, hogy belesüppedünk a nehézségekbe és feladjuk. Pedig erről is szólhatna. Arról szól, hogy mindig van kiút, mindig van valami, ami egy kicsit jobb, addig kell kapálózni, amíg előrébb vagy tovább nem lendülünk. Minden apró eredményt, minden kis örömet és élményt meg kell becsülni. Ők sem zárkóznak a négy fal közé és még Kínába is eljutnak.
Ez a könyv esélyt és lehetőséget kér Zsombinak és sorstársainak. Megpróbál leszámolni az előítéletekkel és a félreértésekkel is. Az Esőember című film hatására például sokan zseniális képességeket társítanak az autizmushoz.  Zsombi IQ-ja átlagos, imádja ugyan a kütyüket és jelenleg számítógépes programozást tanul, de beilleszkedési, kapcsolatteremtési képességei minimálisak, nehezen tud beszélgetni másokkal, inkább a saját világába szeret belefeledkezni.
Sokan és sokféleképpen írtak már anya és gyermeke közötti kivételes kapcsolatról. Az anyacsavar és kockafej nagyon szép könyv az anyai szeretet erejéről, a tevőleges szeretetről, az odaadó figyelemről, a feltétel nélküli elfogadásról.

2018. szeptember 11., kedd

Gróf Nádasdy Borbála - emlékek, gondolatok

Színésznő, balettpedagógus, memoáríró. Sokrétű és kalandos élete során mindig sikerült valami olyasmit csinálnia, amit teljesen tudott vállalni, színészetet, tánctanítást, családot és gyermeknevelést, írást.
Olyan életet élt, amelynek az élmény anyaga több kötetre is elég, és olyan családba született amely kötelez. „Már gyerekkoromban arra tanítottak bennünket, hogy nekünk többet kell nyújtani, mert az őseink iránti tisztelet ezt követeli.”-mondja egy interjúban.
A család jelentős szereplője volt Magyarország történelmének, a Nádasdyak neve elválaszthatatlan a nemzet és a közérdek szolgálatától. Ősei ahhoz a történelmi családhoz tartoznak, akik nádorokat, hadvezéreket, országbírókat adtak az országnak, rokonságban áll Zichy Ilonával, az Eszterházy családdal. Szomorú, hogy  a Nádasdyak múltját kevés emlék őrzi. Nem rajtuk múlt, hogy a nevükhöz fűződő kastélyok, kúriák, templomok, gazdasági épületek többségének mára csak a nyomai maradtak. A család tagjai is szétszóródtak, ma a világ 14 országában élnek, de ötévente egyszer Magyarországon találkoznak.
"Pali gróf" - Borbála édesapja délceg, művelt férfi volt, szeretett mulatókba járni. A pesti Moulin Rouge-ban szeretett bele a polgári származású Augner Antónia Margitba, aki modern táncot tanult és táncosnőként akkor már a Nemzeti Színház színpadán is sikereket ért el. Nádasdy Tamásné, a gróf édesanyja nem nézte jó szemmel, hogy fia "egy színházi hetéra karmai közé" került, és Antónia családja sem örült a kapcsolatnak. De a szerelem legyőzte az akadályokat, a frigy megköttetett. A fiatal pár a család lepsényi kúriájába költözött be, itt születtek a gyerekek Erzsébet és Borbála, itt éltek és gazdálkodtak a második világháború előtt. A Nádasdy-lányok gyerekkorukat a lepsényi kastélyban töltötték, paradicsomi körülmények között, sok szép emlék fűzi őket Bakonynánához is, ahol a vadászkastélyuk volt.
A kommunista hatalomátvétel után a családi birtokokat elkobozta az állam, kitelepítve Borbála is korán kényszerült munkát vállalni. Az 1956-os szabadságharc bukása után nyugatra menekült. Tehetségének köszönhetően Bécsben filmszerződéseket kapott, s az ifjú filmcsillagot olyan színészlegendák fogadták baráti körükbe, mint Yul Brynner, Romy Schneider, Gérard Philippe. Egy szerelem vitte Párizsba, amelynek a következménye kínlódással teli párizsi évek, a filmes karrier vége, testet-lelket igénybe vevő foglalkozások sora lett.  De itt vált elismert balettmesterré is, munkájából 30 évnyi szolgálat után ment nyugdíjba, és itt élt második férjével és gyermekeivel.
Nádasdy Borbála minden könyve életének feldolgozása, panasz nélkül, őszintén és tárgyilagosan. Az a célja, hogy beszámoljon a múltról, hogy elmesélje, megossza azt ami történt.
A három népszerű életrajzi kötetben (zagolni zabad?2008; A szabadság zaga2009; Maradni zabad!2010) gyermekkoráról, arisztokrata felmenőiről, az emigrációról, a tizenhét évesen elkezdett bécsi filmszínésznői karrierről, franciaországi letelepedéséről, családjáról ír. Nagy erénye ezeknek a visszaemlékezéseknek a humor, és az, hogy nem panaszáradatról van szó, a derűs és vidám pillanatok ugyanúgy helyet kapnak, mint a szépítés és köntörfalazás nélkül megírt tragikus események. Egyszerűség és az élő beszéd közvetlensége jellemzi az írásokat, olyanok, mintha beszélgetnénk. Borbála mesél, és mi úgy érezzük, akár bele is szólhatnánk, bólogatunk, hogy igen igazad van, vagy azt gondoljuk, ebben nem értek egyet veled.
Egy félig szakács-, félig memoárkönyvben, az Ízes életben is az emlékezést folytatja Nádasdy Borbála. A könyv 2012-ben jelent meg, és benne van minden íz, amit élete során megtapasztalt a boldog gyermekkor ízeitől a franciás ízélményekig. Azaz a békebeli gyermekkor, a nyomorúság évei, az emigráció, európai sikerek, házasságok, gyermeknevelés, az unokák látogatásai – az étkezéseken keresztül.
Az úton-útfélen (2014) című kötete eltér a többitől, a jelennel foglalkozik. Mivel műveit széles olvasóközönség szereti, sokfelé hívják, sajátos történelemóráival, könyvbemutatóival járja az országot. Az Úton-útfélen az ilyen alkalmakkor begyűjtött tapasztalatoknak, benyomásoknak, élményeknek, találkozásoknak, beszélgetéseknek a megörökítése.
Legutóbbi, 2017-ben megjelent könyve Asszonyszerelem, asszonysors szintén memoár és a közelmúltról szól. A Franciaországból való végleges hazatérésről, szeretett férje haláláról, az elengedés fájdalmáról, az újbóli otthon teremtésről
Mindig meghatja és nagyon sokat jelent számára az emberek szeretete. És vissza is ad az olvasónak valamit cserébe. Derűt, pozitív gondolkodásmódot, szilárd értékrendet, hitet és optimizmust.

2018. szeptember 7., péntek

A mi Provance-ünk avagy "bor, mámor, Balaton" - Édesvizi mediterrán négy folytatásban.

Van élményfürdő, élménypark és jó pár éve már élményregény is. Tóth Gábor Ákos három részre tervezett Balaton trilógiája, amely közben tetralógiává hosszabbodott is ebbe az irodalmi műfajba sorolható.
Édesvízi mert a Balaton-felvidéken játszódik és mediterrán, mert olyan a hangulat mint valami mediterrán partvidéken sőt az éghajlat is hasonló, és egyre inkább hasonló lesz, ahogy a klímakutatók nyomán az első részben a szerző hosszabban is kifejti a lehetséges kilátásokat.
A mintát a toszkán és provance-i élményregények jelentik, azt is mondhatnánk, hogy „bor, mámor, Balaton” és egyúttal megemlékezhetünk a műfaj nagymesteréről, az idén januárban 78 éves korában elhunyt Peter Mayle-ről.
A történet indítása röviden. Főszereplőnk T.G Oaks magyar származású kanadai, aki kisebb filmes kiruccanás után abból él, hogy a magyar közösség kertjeit és a házak környékét rendben tartja. Édesapja 56-os menekült, egyedül nevelte fel a fiát, miután az anya elhagyta a családot. Jelenleg öregotthonban él, úgy látszik már nincs komoly kapcsolata a külvilággal. Mégis az ő révén egy titokzatos barát által az Oaks házaspár váratlan örökséghez – szőlőbirtokhoz és egy kúriához jut Balatonszéplakon…minden ami történik erről szól, hogy utaznak majd települnek ide, mit csinálnak, hogyan illeszkednek, milyenek az itthoni viszonyok, hogyan alakul a sorsuk, ami egybefonódik a kis balatoni faluval, az öreg kúriával, egy kicsit a múlttal és az itt végbemenő változásokkal.
Kérdés, hogy van-e a Balaton-felvidék is annyira érdekes és izgalmas, mint egy toszkán vagy provence-i vidéki idill. Én erősen azt gondolom, hogy van. Annál is inkább mert számunkra a Balaton ikonikus táj. Nincs még egy ilyen része Magyarországnak! Ha azt hallom Balaton, akkor azt érzem, hogy labdázunk a vízben, én úszógumiban kapálózok, hogy süt a nap, hallom a zsibongást, valaki azt mondja keressek kecskekörmöket és én lelkesen keresek (kisgyerekekkel minden galádságot ki lehet próbálni ugye, de én nem veszem észre ezért nem is bánt!), látom magam a villa kertjében anyukámmal és néhány ott nyaraló hölggyel, ahol áhítattal hallgatom az ártatlan pletykálkodást - moccanni se merek, nehogy megtörjön a varázs, és legfőképpen nehogy elküldjenek -, amint átjárunk a közeli üdülőbe ebédelni (háromból! lehet választani), hajókirándulásra megyünk, nézem a hullámokat, még látom az egyre távolodó partot. Életemben először itt nyaralok egyedül szülők nélkül, Balatonszemesen osztálytársakkal, máig nem értem, hogy engedtek el...Gin tonikot iszunk, teljesen magunkra vagyunk hagyva, otthon azt hiszik valami táborfélébe vagyok, beázik a sátor, elmegyünk Szárszóra megnézni a József Attila emlékszobát, stoppal utazgatunk. Aztán már felnőttként Tihanyban egy kiránduláson a kollégákkal rájövök, mennyire megejtő ez a táj és majdnem elsírom magam, hogy ott lehetek. Túrázom a Balaton-felvidéken, a szőlődombok között, lopunk egy kis gyümölcsöt, néha utunkba esik egy-egy présház, van ahol megkínálnak borral, szódával. Benne vagyunk a tájban, jelen vagyunk, faluról-falura gyalogolunk és időnként a távolban megcsillan a víz. Nekem ez a Balaton, a "Balcsi", amit én nem használok ugyan, mert modorosnak és bennfenteskedőnek érzem, de ami kifejezi a szeretetet, hiszen becézzük a tavat, a tavunkat.
Ez a Balaton a színtere a regénysorozatnak, én ezekre gondolok olvasás közben, mások másféle élményekre, de egy biztos, mindnyájunknak van valamilyen élménye. Ezért telitalálat a Balaton mint helyszín.
Tóth Gábor Ákos könnyeden, szórakoztatóan, szellemesen ír, a sztori mögött ott van a táj, a hangulatok, a balatoni létforma, a gasztronómia, a borkultúra, a helyi furcsaságok, az ízek és illatok, a jól megírt ismerős karakterek és az örök téma, az ellentét a bennszülöttek valamint a nyaralók és a betelepülők között. A szerző erről így ír egy interjúban.
"Ahhoz a kívülről jöttnek – például nekem és a családomnak – elég sokat kell tepernie, hogy valamennyire befogadják. De éppen ezen összecsiszolódási folyamat során esik az ember szerelembe a balatoni létformával. Ez az a bizonyos felfedezés öröme, amit szeretnék átadni a hazai és külhoni olvasóknak egyaránt. Azt gondolom ugyanis – s remélem, nem tűnik szerénytelenségnek a párhuzam – ha Peter Mayle nem írja meg a világhírű provence-i élményregényeit néhány ütődött angol hányattatásáról a „tuskó” franciák között, ma talán jóval kevésbé szárnyalna a dél-franciaországi ingatlanpiac."
Mi minden van még a sztori mögött, mit olvashatunk a sorok között, bár nem baj, ha megelégszünk a történettel, mert az is érdekes és mulattató. Például azt, hogy mi mernénk-e idejönni Kanadából? Mennyi változást, változtatást merünk felvállalni az életünk során? A humor sok mindenen átsegít, ne vegyük magunkat túlságosan komolyan. Kell egy hely, egy közösség ahol otthon lehetünk és ahová tartozhatunk. Figyeljünk jobban a múlt örökségére, a múlt értékeire. Szeressük jobban magunkat, mert akkor mi is szerethetőbbek leszünk.
“Milyen kár, hogy a fényképezőgép nem képes megörökíteni az illatokat, mert egy remek, forró nyári nap Haute Provence-ban minden ízében van olyan emlékezetes, mint a napfénybe olvadó levendula- és zsályamezők látványa. Szikkadt föld és szikla, a gyógyfüvek fanyarsága, a meleg szellő, a fűszeres forróság illata – a táj lepárolt esszenciája.– írja Peter Mayle a Még mindig Provence-ban.
Milyen igaz, megismerni úgy lehet valamit, ha odamegyünk és megtapasztaljuk. Ott kell lenni, részt kell venni. Semmi több...

2018. július 27., péntek

Egy cica Őszentsége udvarában...

„A buddhizmus célja nem az, hogy megtérítse az embereket. Hanem az, hogy olyan eszközöket adjon nekik, amelyekkel nagyobb boldogságot érhetnek el. Hogy boldogabb katolikusok, boldogabb ateisták, boldogabb buddhisták legyenek.”
Mesélőnk jó családból származik, ám ellopják, és a biztos halál vár rá Újdelhi sikátoraiban, mikor „véletlenül” épp arra jár a dalai láma, és megmenti őt.
Az éhező és sajnálatra méltó kiscica egy gyönyörű, a hófödte Himalájára néző szentélyben, a dalai láma macskájaként kezd új életet.
A történet kedves, melegszívű, ugyanakkor bölcs. A kicsit hiú, kicsit lusta, de végtelenül jó szándékú macska felfedezi a láma környezetét, barátságokat köt, felfedezéseket tesz, segítségével bepillanthatunk a dharamsalai élet zárt világába. Kis kémként tudósít Őszentsége bizalmas találkozóiról a hollywoodi hírességekkel,  önsegítő könyvek szerzőivel, és ezen keresztül megtudhatjuk, hogyan lelhetünk boldogságra ebben a rohanó, anyagias világban. Nekem Richard Gere jutott eszembe, amikor ezeket a részeket olvastam. Megismerkedünk néhány olyan emberrel is, akik Európát vagy Amerikát elhagyva itt keresnek valamit. Ha azt mondjuk, hogy önmagukat az nevetségesen hangzik, hogy a boldogságot, az pedig patetikusan és egyik sem illik könyvhöz. Talán azt mondhatnánk, hogy egy élhető környezetet, elfogadó közeget boldogulást és egy másfajta életmódot.
Első olvasásra szinte észre sem vesszük, hogy a helyzetek, a szituációk, a történések, a beszélgetések, a szövegbe ügyesen beszerkesztett rövidke tanmesék mind azért is vannak, hogy általuk közelebb kerülhessünk a buddhista tanításokhoz, hogy megérthessük buddhizmus lényegét, és hogy ez az épülésünkre és boldogulásunkra szolgáljon. 
„Varázsszerűen hatott rám a könyv, azt is mondhatnám, hogy sorsfordító volt: nagyon sokat változott a gondolkodásmódom. Amikor egy-egy akadály kerül elém, rögtön vissza tudok nyúlni valamelyik történethez, amit a könyvben olvastam. Mindezt sok humorral, szívmelengető stílusban – nagyon ajánlom mindenkinek.” 
Kádár Tímea, a könyv fordítója