Rokonaink a fák... - Richard Powers: Égig érő történet

Gondoljunk úgy a fákra, mint élőlényekre! Egyáltalán gondolkodjunk a fákról! Megjelennek a festményeinkben, irodalmi alkotásainkban, a hétköznapi szóhasználatunkban, a meséinkben, a különböző népek hiedelemvilágában, eredetmítoszaiban. Praktikus eszközeinket, használati tárgyainkat, bútorainkat, házainkat, ezt a könyvet is nekik köszönhetjük. Mindig a háttérben, soha nem főszereplőként, soha nem velünk egyenrangúként, soha nem élőlényként. Vegyük a fákat „emberszámba”, hiszen sok közös van bennünk. Számomra erről szól ez regény. Először is a történet egyik szereplője, Patricia Westerford (alakját Suzanne Simard kanadai erdőbiológus tudósról mintázta a szerző) így kezdi regénybéli könyvét az erdőről: „Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárdévvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.” Másodszor: „Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább annyira csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt.” A fákkal való foglalkozás kezd divattá válni, sok-sok elkötelezett ember kemény munkája nyomán született előadások, és persze könyvek, filmek ébresztenek rá bennünket arra, mire is mennénk a fák nélkül. A probléma az emberi társadalom haszonelvűsége és mohósága. Elveszünk, felhasználunk, és sajnos felélünk. Szeretünk kényelemben és biztonságban élni és nem vesszük figyelembe más fajok, az ökoszisztéma igényeit. Nem törekszünk egyensúlyra, pedig ez talán megoldás lehetne. Ezt sugallja a könyv mely a fák történetét és a fákhoz valóviszonyunkat járja körül, nagyon alaposan, mindenre kiterjedő részletességgel, többféle szempontból, kilenc ember, a családjaik, az egymást követő  generációk változatos, fordulatos és érdekes élettörténetén keresztül. Megismerkedünk rengeteg különböző fával, sétálunk az USA erdeiben, a vadonban. Látjuk mi minden aljasságra képes az ipari lobby a haszon érdekében. Látjuk milyen az ökoterrorizmus, hogy lesz valakiből aktivista. Az erdőben a jót akaró, de elvakult favédő a csupán családját fenntartani akaró erdei munkással is farkasszemet néz, nemcsak a rendőrökkel. Látjuk, hogyan tesz tönkre a tudományos világ egy ragyogó fiatal tudóst, mert nem illeszkedik kánonba. A szerző felvázolja azt a csodálatos hálózatot, amelyet a fák hoztak létre. Ha olvastuk a fák titkos életét (Peter Wohlleben: A fák titkos élete Park kiadó, 2021) nem ér bennünket meglepetésként hogy a fák, közösségeket alkotnak és kommunikálnak egymással.  Csodálatos világ és hálózat tárul fel előttünk. Hatalmas ősi erdőségek, egymást segítő, egymással beszélgető fák és gombafonalak finom hálózata. Dicséretes az is, ha a szomszéd parkban ültetünk két fácskát, pláne ha már van néhány idősebb is a közelben, de az összefüggő erdőségek azok, amelyekre vigyáznunk kellene. Oda vágyódik az egyik szereplő is, Neelay Mehta. Az ő történetének segítségével mutatja be a szerző a fák hálózatával ellentétes inorganikus, ember által létrehozott lélektelen hálózatot, az internetes világot - amely üressé és boldogtalanná tesz, mintegy feltéve a kérdést tessék választani. Úgy hiszem, hogy nem lehet választani, mindkettőre szükségünk van. Nem szabad lebecsülnünk a technikai vívmányainkat. Komolyan felmerül a jog kérdése is, a fáknak nem lehetnek jogaik? Panamában például nemrég jogot kaptak a tengeri teknősök arra, hogy emberi hatás nélküli területen éljenek Egy új törvény jogi védelmet biztosít a számukra: lehetővé teszi, hogy felelősségre lehessen vonni kormányokat, vállalatokat vagy személyeket az állatok jogainak megsértéséért. Ideje lenne elgondolkodni a fák jogairól is.
A regény gyönyörűen érzékelteti, hogy fel sem tudjuk mérni azt az erőfeszítést, amit a természet egy fa felnövelése érdekében tesz. Arányaiban 10 magból 1 lesz olyan szerencsés, hogy fává nőhet. Ugyanakkor az idő a fák oldalán áll. Egyéni életünk és az emberiség léte is rövidnek tűnik az évszázados faóriások és erdőségek mellett. Ők már léteztek, amikor mi nem voltunk és feltehetően lesznek, ha mi már nem leszünk. Nem tudnak nem eszembe jutni Cormac McCarthy Az út című regényének záró sorai arról, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. A regényben ezt így fogalmazza meg Powers: „Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” És még nem is említettem a könyvnek az a remek két oldalát amelyben az emberiség történetét vázolja fel, amely szinte nyúlfarknyi a fák történetéhez képest.
Nagyon szép a szöveg, különleges, a szerző azon törekvése, hogy bármiről mesél is legyen fa egy jelzőben, egy hasonlatban egy szófordultban.  Az is különleges, hogy rengeteg szakkifejezést használ, alaposan megismerte és olvasmányosan tudja közvetíteni a történet mögötti tudományos hátteret. Olvasás közben rengeteg mindent megtanulunk a fákról.
A regény szerkezete olyan, mint egy fa, a fejezetcímek is a fa részeire utalnak: gyökerek,  törzs, korona  magvak. A történet során hőseink összetalálkoznak, természetvédők lesznek, részei lesznek egy radikális erdővédelmi mozgalomnak, majd egy szörnyű baleset után elmenekülnek, szétszóródnak. De talán az áldozatuk nem volt hiába, erről szól a Magvak című zárófejezet. meg kell próbálni kikényszeríteni egy olyan világot ahol a békésen létezhetnénk egymás mellett  fák és emberek használva de nem kihasználva. „Legyetek türelemmel. Tíz vagy húsz évtized az egész. Nektek igazán gyerekjáték. Annyi kell csak, hogy túléljetek bennünket. Akkor aztán nem marad senki, aki kibasszon veletek” mondja Douglas Pavlicek a vietnámi veterán. Szeretném remélni, hogy nem így lesz. Szeretném azt hinni, hogy megérdemeljük rokonainkat, a fákat, ezeket a csodálatos élőlényeket.

Eberhofer és a többiek - Rita Falk: Télikrumpligombóc

Franz Eberhofert, a nagyvárosi zsarut büntetésből száműzik szülőfalujába körzeti megbízottnak. Itt éldegél a süket, bolti akciófüggő Nagyival, Baetles rajongó apjával és Ludwiggal, a rendőrkutyával teljes unalomban, hiszen Niederkaltenkirchenben emberemlékezet óta nem történt semmiféle bűntény. Ám Franz nyomozóösztöne feltámad, mikor az egyik helybéli család tagjai egymás után halnak meg fura balesetekben. Bár a dupladoktor (fül-orr gégész és rendőrségi pszichiáter) Spechtl és a bíró szerint is csak Franz bolondériája a bűntények feltételezése, régi társával, Rudival nyomozni kezd.
Kiknek nem ajánlom? Akik féktelen izgalmakra, váratlan fordulatokra, véres krimire vágynak. És kiknek ajánlom? Akik szeretnek remekül szórakozni egy nagyon jó humorú történeten. Hamish Macbeth rajongóknak. Azoknak, akiket érdekel a kis bajor falvak hangulata, ahol mintha megállt volna az idő, és azoknak, akik szeretik a jó, zsíros, nehéz bajor ételeket, amelyeket Nagyi receptgyűjteménye alapján meg is főzhetnek.
A regényben olyan karakterekkel találkozunk, akikkel okvetlenül összefutottunk már, ha éltünk vagy vendégeskedtünk falun. Wolfi, a kocsmáros, Simmerl a hentes és a többiek, no meg maga Franz, aki  igazi bajor nyárspolgár (nem szeret nyaralni, mert Törökországban túl sok volt a török, Mallorcán meg drága a bajor sör)
Egy kis ízelítő:
– Friss a hurka? – kérdezem szelíden.
– Frissebb már nem is lehetne. Ma hajnalban döglött bele a disznó a vérmérgezésbe, amit a májráktól kapott.
– Ma hajnalban? Akkor tényleg nem lehetne frissebb. Három szálat, mint mindig.

Üdvözlégy Mária - Andy Weir: A Hail Mary küldetés

Ryland Grace a Föld utolsó reménysége. Tizenkét fényévnyire a Földtől egy űrhajón úgy ébred fel, hogy nem emlékszik a nevére, kilétére vagy arra, hogy miért van ott. Két társa meghalt, az emlékezete lassan visszatér és arra a felismerésre jut, hogy meg kell akadályoznia, hogy egy titokzatos intergalaktikus űrmikroba elhomályosítsa a Napot, és elpusztítsa az emberiséget. Nem nagy ügy igaz?
Miért érdemes elolvasni ezt a könyvet? A töretlen optimizmusáért, a humoráért és azért mert felmagasztalja a feladat iránti elkötelezettséget. Arról beszél, hogy alapvetően a szeretet és kedvesség teremtményei vagyunk mi emberek. Nem születtünk eleve gonosznak, és össze tudunk fogni ha nagyon muszáj. Mert szerethetők karakterek és mert Andy Weir emészthető teszi a tudományt a nem tudományos műveltségű emberek számára is.
És mert nagyon szórakoztató...

Klara a robot - Kazuo Ishiguro: Klara és a nap

Ismét egy nagyon szép, mélyen megindító disztópia, amely két témát feszeget. Hogyan fogunk viszonyulni a humanoid robotokhoz, mire lesz képes a mesterséges intelligencia? A kérdés súlyát még nem érezzük, de ha nem pusztítjuk el az elkövetkezendő években magunkat, minden bizonnyal az emberiség legfontosabb etikai kérdése ez lesz. Filmrajongók emlékezhetnek például a Szárnyas fejvadászra Ridley Scott filmjére, melynek alapjául a nálunk kevésbé ismert Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elekktonikus bárányokkal című regénye szolgált, valamint Stephen Spielberg A.I. Mesterséges Intelligencia című alkotására. Mindkét mű talán hatással volt Ishiguro-ra is vagy ugyanazokat a kérdéseket fogalmazta meg ebben a különös regényben: mitől vagyunk emberek, hol a határ, mi az alapvető különbség köztünk és egy nagyon okosra programozott, mélyen empatikus, tanulékony és elemző, szeretetre méltó, mindig szolgálatkész robot között? Mi vajon mire vagyunk programozva és ki, mi a mi programozónk, életünk középpontja, ha van ilyenünk?

Állatok és emberek - Híres állattörténetek (A világirodalom remekei)

Gyerekoromtól imádom az állatos történeteket, saját állatom nem lehetett, nem engedték a szüleim, mert féltek, hogy elkapok valamit…beteges kisgyerek voltam. Óvodás koromban anyukám olvasott fel nekem állatosat és mást is és én mindig megkérdeztem, hogy ugye nem fog meghalni a végén. Az első nagy könyvélményem állatos kategóriában a Dzsungel könyve volt, ezt már önállóan olvastam. Amikor befejeztem kis idő múlva kezdtem elölről, mert mindig voltak részek, amikre nem emlékeztem. A „farkad hátul lelóg fiam”-at olyan viccesnek találtam, hogy szállóigét csináltam belőle a családban. Az állattörténeteket azóta is szívesen olvasom, úgy is mint volt „cicamama” illetve gyakorló kutyás gazdi. A vidámakat szeretem, ahol nem hal meg senki, nem szenved senki. A James Herriot regényeket például, de végigolvastam Fekete István összes állatregényét is. Persze az állatregények mindig az emberekről szólnak, gondoljunk Déry Tibor Niki-jére, amely a magyar irodalom egyik csúcsa, de talán a világirodalomé is. Nemrég került a kezembe A flandriai kutya, Marie Louise de la Ramée szép és szomorú kisregénye, minden idők első kutyaregénye, amely 1872-ben jelent meg először. Ez a válogatás a világ és a magyar irodalom klasszikus állattörténeteiből mutat be néhányat, szám szerint 20 történetet. Vannak ismertebbek, de többségük kevésbé ismert, mint például Csáth Géza zseniális novellája A kutya vagy Kaffka Margit A madarunk-ja, amin talán sírhatnánk először, ha nem lenne olyan szép, hogy inkább mégis mosolyognánk a végén. Egy-egy történettel képviseltetve van Krúdy Gyula, Maugham, Móra és Mikszáth, Örkény és Kipling. És persze Edgar Allan Poe is, akit nem lehet kihagyni egy ilyen válogatásból még akkor sem, ha most nem arról a madárról van szó, amelyik egyszer egy bús éjféltájon megjelent, és a kitárt ablakon keresztül belépdelt a szobába állandósítva a reménytelen és kétségbeesett hangulatot, ami nem múlhat el „soha már”. Érdekes válogatás, bár nem tudjuk ki szerkesztette, nincs feltüntetve a kötetben, amely a Kossuth Kiadónál jelent meg. A történetek szereplői mellett mi, emberek, gazdák vagy szemlélők vagyunk a főszereplők. A kedveskedő, aranyos és cuki állatos történetek kizárólagos kedvelőnek nem fog tetszeni ez a válogatás, de mások néhány igazi csemegére lelhetnek.

Franciaország önéletrajza - Annie Ernaux: Évek

 

Egy hivatásos forradalmár, örök elégedetlen, lázadó útkereső, balos értelmiségi, elvált, két fiú édesanyja, aki a regény végén szakít 40 évvel fiatalabb szeretőjével és tűpontosan összefoglalja és megmagyarázza mi volt a célja a könyv megírásával és ezt a célt milyen módon szándékozta elérni.
Hihetetlen ez a regény, amit egyesek szerint nem is nevezhetünk regénynek, hiszen nincs benne történet, nem más, mint annak a felsorolása, hogy saját életének 80 éve alatt mi történt Franciaországban, hogyan változott az élet, hogyan változtak az emberek, a közgondolkodás és hogyan változott ő ebben a világban.
Önmagáról egyes szám 3. személyben ír, hosszabb időközökben készített fotók adják a regény szerkezetét, ezek segítségével tagolja az időt és tart rövid értékelést épp aktuális önmagáról és a fotót körülvevő világról. Ernaux elmondja mit gondol az egyházról, a közoktatásról, a szexualitásról, a fogyasztói társadalomról, az AIDS-ről, a feminizmusról, a bevándorlásról, a terrortámadásokról, a technikai változásokról, családról, anyaságról, nyugdíjazásról, politikáról, 68-ról. De Gaulle-t nem kedvelte, Sarkozyt gyűlöli, de Miterrandról sincs nagy véleménye. Van egy álma, mint Martin Luther King-nek, híres beszédében, de míg M.L.K. álma konkrét, Ernaux-é homályos. Ő úton szeret lenni, magát a küzdelmet szereti, a lázadást valami ellen és homályos marad az, amiért küzd. Talán a legpontosabban akkor fogalmaz, amikor erkölcsi alapon álló kormányzást sürget, jelentsen ez bármit is. Mert nem tudjuk mit jelent…Ahogy azt sem tudjuk mennyi az önéletrajz és mennyi a fikció, a abban, amit saját történetéből felvázol. Nekem sérült, boldogságra képtelen embernek tűnik.
Miért tetszett mégis az Évek? Mert különleges összefoglalása egy korszaknak, egy történelmi korszak egyéni hangú megjelenítése, ahogy a Nobel-díj bizottság értékelésében olvashattuk. Mert saját magunkra ismerünk a sorokban. Ez nálunk is így volt, kis fáziskéséssel, de mi is átéltünk valamilyen módon mindent, amiről ír. Hogy csak Brigitte Bardot színésznőt említsem, akiről én gyerekként nem tudtam ki is ő, kezdetben csak a B.B. monogramot ismertem, mint a romlottság, szabadosság, valami kimondhatatlan eltévelyedés, titkos bűn szimbólumát. Visszatekintve ez a viszolygás és gyűlölet érthetetlen és nevetséges. Nagyot változott a világ….Mert gyönyörűen és érdekesen ír egy száraz témáról, néha egészen költőiek a sorai. Mert számomra megkapó, ahogy az emlékezetről ír. Hová lesznek az emlékeink, ha mi már nem leszünk…talán benne lesznek mindannyiunk kollektív emlékezetében?

 

 

De hát mit keresne ő Reykjavíkban? – Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Nevezhetnénk levélregénynek is, bár egyetlen levélről van szó, Bjarni gazda leveléről, amelyet szerelmének Helgának írt. A másik levél, amire válaszként ez a levél megíródik csak érintőlegesen jelenik meg a regény végén, amelyben Helga leír egy szót, „szeretlek”, amely talán elindította ezt a hosszú számvetést életről, szerelemről, hovatartozásról, munkáról, kötelességről.

Egyetlen hosszú monológ, válasz nincs hiszen Helga már nem él. Bjarni olvasott, ügyes, bölcs ember, olyan döntést hoz, amely hatással lesz egész életére.  El kell hagynia egyetlen szerelmét és nem nevelheti fel egyetlen lányát. Mégis úgy érezzük nem dönthetett másképp.

Sok témát érint ez a nagyon rövid 90 oldalas kis regény. Stílusa egyszerre költői és vulgáris, fennkölt és földhözragadt, ugyanakkor hihetetlenül vicces is. 

Többek között arról beszél, hogy döntéseket kell hoznunk és együtt kell élnünk azok következményeivel, beszél a pletyka természetéről, a halálról, az önazonosságról, a saját útról, a korlátoltságunkról és ennek felismeréséről, az áldozathozatalról.

Ez számomra egy globalizmus ellenes regény, meg is lepődtem rajta. Az izlandi táj kegyetlen szépsége, a természet közeli vidéki életforma, a munkakultúra, a kétkezi munka öröme, a közösség, az összetartozás, a józan ész, az északi mitológia áll szemben a fogyasztás kultúrájával, a hagyománytagadással, idegen érdekek kiszolgálásával.

Bjarni marad, nem megy Helgával Reykjavíkba, eltemeti meddő és keserűségbe merevült feleségét, és elgondolkodik a sorsáról. Amikor befejeztem a regényt azt éreztem, hogy egész életében ott volt, ahol lennie kellett és azt az utat járta be, amit be kellett járnia.

Bjarni a Hörgárhreppur járás jószágfelügyelője, a Kolkustaðir tanya vezetője nem tud változtatni az életén, nem lenne helye a fővárosban. Elgondolkodhatunk persze, mennyire kell együtt élnünk a változásokkal, minden változást el kell -e foganunk, fel kell-e teljesen adni addigi életünket. Számomra ez a regény azt mondja, hogy próbáljunk meg együtt élni illetve élni a változások adta lehetőségekkel, de ne feledkezzünk el a múltunkról, és semmit ne adjunk fel, ami számunkra fontos. De azt is mondja, hogy nem kaphatunk meg mindent, áldozatot hozunk, és nem ússzuk meg veszteségek nélkül. A veszteségekkel pedig együtt kell élnünk. Talán ez a boldogság egyik titka. És benne van ebben a szövegben a divatos mindfulness, a tudatos jelenlétnek, a pillanat megélésének felemlegetése is, mint olyan hozzáállás az élethez, ami átsegíthet minket a veszteségeken.

Részlet a regényből:

„Itt, a vidékünkön fontos voltam. És ha nem is lettem volna, legalább úgy éreztem, hogy az vagyok. Óriási különbség. Itt láttam a kétkezi munkám eredményét. Még nem voltam ötven, amikor elmentem az öreg Jón Eysteinssonhoz, a Földművelési Bank igazgatójához, és minden kölcsönömet visszafizettem.

Azon siránkoznak a városiak, hogy nincs helyük a világban, hogy céltalanok és tompák, ezért drogokkal és szeretőkkel próbálnak kielégülni, nem? Aztán már csak az a kérdésük, hogy megöljék-e magukat. Vagy inkább várjanak még egy kicsit. Van szörnyűbb annál, mint arra várni, hogy elteljen az élet? Ahelyett, hogy összeszednék magukat és munkához látnának. És aztán verseket meg novellák írnak a város hidegéről és magányáról. De minek is mentek el vidékről? Ki kérte őket? Mert ha minden élet költészet, ahogy mondják, nincs-e több növekedés és jóság a mezőkön, több fény és szabadság itt a levegőben? 

….Megtanultam olvasni a bika orra taknyából. Éreztem, ahogy körülvesz és éltet a jószágok természetadta akarata. Láttam kékbe öltözött álfokat, és hallottam őrszellemeket kopogtatni az ajtómon. Éreztem rejtett erőket áradni dombokból és elvarázsolt helyeken, és üldöztem el földszellemeket, amikor megbokrosodott a lovam. Láttam régi fényt. Senki sem érti, hogyan lehet régi fényt látni, de ez nem zavar különösebben. Megtanultam olvasni a felhőket és a madarakat és a kutya viselkedését. Felfogtam a honfoglalás csodáját, és hogy milyen nagyszerűek voltak az első izlandiak. Éreztem a levelek félelmét holdfogyatkozáskor, és a lankákra felnézve éreztem felszállni magamból a lelket, amikor a Farmallomon ültem. hallottam a hasamat mennydörgésre visszamorogni, kis ember a nagy ég alatt; hallottam, ahogy a patak azt súgja örök. Szerelmemmé tettem a földet. Fogtam két kezem közt erős lazacot. Eltanultam a rókától a ravaszságot. Sajnáltam meg célkeresztben lévő fókát, amikor a szemébe néztem, és hagytam útjára menni. éreztem a gyilkosbálna vadságát és az anyai szeretet lágyságát, és találtam menedéket a világtól ott, ahol a hattyúk alszanak….”