2018. október 29., hétfő

Egy másik út Indiába...Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

Az Apró Dolgok Istene elsősorban India regénye, bár tekinthetjük családregénynek, vagy filozófiai regénynek is.
A történet középpontjában egy angol kapcsolatokkal rendelkező, középosztálybeli szír keresztény család áll. A cselekmény India Kerala nevű tartományában játszódik, nagyrészt Ajemenemben, abban a városban ahol a szerző Arundhati Roy töltötte a gyermekkorát.
Az elbeszélés nem kronológikus, a történéseket az emlékezés irányítja. A narrátor vissza-visszatekint a múltba, egy dologról eszébe jut valami más, csapong – a stílus könnyed, elegáns és közvetlen. A regény in medias res kezdődik, mint a görög sorstragédiák, a történetet visszafelé fejtjük fel, mint abban a régi történetben egy bizonyos Oidipusz, aki nem kerülhette el a végzetét, ahogy ennek a könyvnek a szereplői sem.
Ez feszültségkeltő technika, hiszen az indítékok, azok az események és döntések, amelyek a jelen állapothoz vezetnek, rejtve maradnak és csak fokozatosan, mozaikszerűen kerülnek a felszínre, hogy majd egyszer csak bravúros módon összeálljanak egy teljes egésszé és minden a helyére kerüljön, hogy mindent meg tudjunk magyarázni, akkor is, ha megérteni és belátni számunkra nagyon nehéz.
Filmekben is találkozhatunk ezzel a szerkesztésmóddal, nekem két fim jutott eszembe, mindkettő nagy kedvenc, Robert Altman Rövidre vágva, Jim Jarmusch Mystery Train.
Nem könnyű olvasmány ez a regény, nagy figyelmet kíván az olvasótól, nehezen fogunk belerázódni az olvasásba, a nevek is idegenek a számunkra, sok a szereplő, akik különböző, nem mindig egyértelmű módokon kapcsolódnak egymáshoz. Én az elején csináltam egy családfát, amint új szereplő tűnt fel elhelyeztem a viszonyrendszerben. Nekem ez sokat segített a megértésben és a követhetőségben. Javaslom, hogy végén olvassunk újra pár oldalt a huszadiktól. Amúgy is ez a huszadik emblematikus!
A regény számos témát felvet, noha a téma változatlanul India. India különböző aspektusokból. Felejtsük el Hajnóczy Rózsát, ez nem az az India, ez nem az a könyv. Vegyük sorra, miről is ír Arundhati Roy, mi mindenről beszél egy család történetén keresztül.
Elsősorban beszél India történelméről, a politikáról, a brit gyarmatosításról, amellyel Anglia megszakított egy természetes fejlődési folyamatot, erőszakos és természetellenes módon telepedett rá az országra és a lelkekre. Az indiaiak elkezdik csodálni és majmolni a hódítókat, meg akarnak felelni, de hódító és meghódított nem értheti meg egymást. A Dzsungel könyve nagyszerű klasszikus, nagyon szeretjük, itt mégis furcsa, hogy Ammu ezt olvassa fel a gyerekeknek, egy atyáskodó, igazságos és bölcs hódító könyvét Indiáról. Amikor megérkezik Sophie Mol, az Angliában felnőtt félig angol félig indiai unokatestvér és édesanyja Margaret, a család elkezdi produkáltatni a gyerekeket, akik hosszú összefüggő részeket tudnak fejből idézni a felnőtteknek szóló klasszikus angol irodalomból. Az angolok, a kislány Sophie nem ismeri ezeket a műveket, a megfelelés lehetetlen, hiába próbálnak angolabbnak lenni az angoloknál.
Aki szívesen olvasna többet erről a korszakról, vegye a kezébe E. M. Forster Út Indiába című regényét, egy könnyebben követhető és értelmezhető, hagyományos szerkesztésű gyönyörűen megírt történetet a barátság és megértés lehetetlenségéről hódító és meghódított között.
Aztán ott van a kommunizmus, mint egy eleve elvetélt kísérlet India modernizálására. Meg a kasztrendszer, melynek merevsége és könyörtelensége tönkretesz és szolgaságba, kiszolgáltatottságba taszít. Rossz azt olvasni, hogy nincs kiút, hogy ebbe csak belenyugodni lehet, hogy nincs választási és nincsenek lehetőségek.
A szolgaság megöli a lelkeket.
A kultúra és a hagyományok egyrészt kapaszkodót jelentenek, másrészt gúzsba kötnek. Érdekes, hogy a család minden tagja megpróbál kilépni a hagyományok, a tradíciók kötöttségéből, de mindenki visszatér a családi házba és megbűnhődik, mert megszegte a törvényeket. Az egyéni érdek, az egyén vágyai soha nem lehetnek olyan fontosak mint a közösségi, tradicionális értékek. A szerelem is veszélyforrásként jelenik meg, az indulatok, az erős érzések nem kezelhetők a hagyományokkal.
A kereszténnyé vált anglofil család, akinek az egész élete a megőrzés körül forog – konzervgyáruk, savanyító üzemük van – kizárja magát a hagyományokból, de másik kultúrába sem tud igazán belekapcsolódni. A hindu mítoszokban mindenki megtalálta a neki megfelelő figurát, amivel tudott azonosulni, amelyhez ragaszkodhatott, amelyet tisztelhetett.Ez a lehetőség örökre elveszett számukra.
Számomra ezzel a könyvvel vált érthetővé az a közhely, hogy az indiai viszonyok ellentmondásosak, India az ellentmondások földje. Ez egy rendetlen társadalom, az egyetlen rendező elve az idejét múlt kasztrendszer, és a hagyományok vakon követése, ami egy modern világban már nem működőképes, illetve működik, de frusztrációt és szomorúságot hoz, a szomorúságból, a bánatból pedig düh és gyűlölet lesz. „ Mert a regény arról is szól, hogy egy idős asszony nagy irigységében, hogyan tesz inkább tönkre egy egész családot, nemzedékeket, a jövőt … mert nem kaphatja meg azt, amit akart, és ha már ő nem lehet boldog, akkor más se legyen az.”- írja egy blogger. https://kulturleny.wordpress.com/2014/03/17/az-apro-dolgok-istene/blogger
Sokrétű regény ez, mert egyrészt olyan világ tárul fel, ami távol áll a miénktől, ugyanakkor egyetemes emberi érzésekről is szól. A szerelem, a nők helyzete, a család, az egyén és a közösség viszonya, az árulás, az előítélet.
A testvéri szeretet ábrázolása az egyik legszebb, amit valaha is olvastam. A gyerekek helyzete a családban is olyan téma, amiről a regény nagyon érzékenyen beszél. A gyerekek igényei nincsenek figyelembe véve, senkit nem érdekel, mit szeretnének, mit éreznek, milyen félelmeik vannak, holott nyilvánvaló hogy szeretik a gyerekeiket. A családban soha nem kerülnek kibeszélésre a konfliktusok, a vágyak az érzések. Nem beszélnek arról, mit is gondolnak valójában. Az érzéseik helyett a hagyományokba kapaszkodnak, mert úgy gondolják, az érzések kontrollálhatatlanok és veszélyesek.
Felkavaró történet, újra és újra eszünkbe jut egy-egy részlete. Ha sikerül átrágni magunkat az elején élvezhetjük a szöveg szépségét, költőiségét, a különleges és mesés történet mozaikokat, meghatódhatunk és elgondolkodhatunk azon milyen sorsa is lehet egy embernek.

Apró dolgok… Az élet apró dolgok sorából áll, többségünk életében csak nagyon kevés igazán nagy dolog van. De az apró dolgok vezetnek a nagy dolgokhoz, a nagy tragédiákhoz… az apró dolgok fontosak, az apró dolgok hol szépek, hol kegyetlenek. De gondolhatjuk azt is, hogy az apró dolgok, az egyéni élet fájdalmai, az egyén vágyai nem számítanak egy nagyobb közösség vonatkozásában… döntse el mindenki ki, mi az apró dolgok istene.

A regényt, mely 1997-ben elnyerte a Man Booker-díjat, 2017-ben változatlan fordításban újból kiadta a Helikon.Vajon mi változott az elmúlt húsz évben....


Aki elkészítené a banánlekvárt, annak egy kis segítség.
https://rakenrollfoka.wordpress.com/2014/04/16/bananlekvar/
   
Arundhati Roy 1961-ben született a Meghálaja állambeli Silangban. Szülei válása után anyjával és fivérével Kérala államba költözött. Az egyetemet Újdelhiben végezte, építészmérnöknek tanult.
Az egyetem után forgatókönyveket írt, és politikai aktivistaként tevékenykedett: számos könyvet publikált, melyekben vehemensen kiállt a globalizációval, a fegyverkezéssel, a nyakló nélküli iparosítással szemben.

2018. szeptember 12., szerda

"Autista? Na és mit tud?" - Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és kockafej

Sokan olvasnak szívesen megtörtént, valóságos történeteket, valóságos emberekről. Kartali Zsuzsanna Anyacsavar és kockafej című könyve irodalmi igényességgel megírt kettős életrajzi regény, az első olyan dokumentumregény Magyarországon, amely az autizmus problémájával foglalkozik.
Az egyik főhős Zsombi, aki az autizmus enyhébb formájában szenved – asperger szindrómás. A másik főhős az édesanya, a történet írója, aki Zsombit neveli. Kettőjük közös élete az, amiről ez a különleges regény szól, Zsombi születésétől a kamaszkorig.
A szerző elsősorban arról ír, milyen érzés megküzdeni ezzel a problémával, mi az, amit kalandosnak vagy viccesnek érez, milyen nehézségeket kell feldolgozni, mi jelent kihívást? A megfelelő iskola kiválasztása például szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik és egy olyan hétköznapi dolog, mint egy egyszerű buszozás is feladattá válik. Zsombi imád utazni és buszon ülni. Ezért ha üres széket lát, boldogan odarohan és leül, és a megszerzett helyet nagyon nehezen adja át, ha erre szükség lenne, mert nem érti, miért is kellene. Ez aranyos, amikor az ember még kicsi, de egy kamasz fiúnál már nehezebben tolerálható.
Bár nehéz a téma, a könyv mégsem lesz nyomasztó. Ez a józan és tárgyilagos hangnak köszönhető, a tájékozatlanságból eredő esetlen vagy bántó reakciókkal szembeni elnéző türelemnek, annak, hogy a szívszorító mellett ott van a megmosolyogtató is. Pedig nemcsak Zsombinak, hanem a társadalomnak is van mit behoznia a támogató viszonyulás, az elfogadás terén. Ez a könyv azért is nagyon hasznos, mert egyrészt érzékenyít, másrészt tájékoztat, információval lát el.
Nekem nagyon tetszett, az őszinteség, a nyíltság, az, hogy néven nevezi a dolgokat. Kartali Zsuzsanna a való életről, a mindennapokról ír részlet gazdagon és élményszerűen. A könyv a családról szól és benne Zsombiról, arról, hogyan változik a család élete a tizenhét év alatt. Azt látjuk, hogy lehet bármilyen értetlen és időnként rideg is a külvilág ők nincsenek egyedül. Felbukkan például a férj édesanyja, az anyós, aki addig nem sokat törődött velük, az anyai nagyapa, aki nemcsak a logisztikában fontos tényező, hanem ő lesz az, akitől Zsombi eltanulja a bütykölés, a szétszedés és összerakás művészetét, a technikai érdeklődést, a kütyük, köztük a számítógép iránti vonzódást. Úgy tűnik ez a mozzanat később egész életét segíti majd. Testvér érkezik Zsömi, aki úgy fogadja el a bátyját, ahogy van. Végig aszisztáljuk az édesapa betegségét majd halálát, és a későbbi párkeresést.
Számomra vonzó az édesanyának az a törekvése, hogy megértse a fiát, a rendíthetetlen célja, hogy Zsombi a társadalom részévé válhasson, hogy megtalálhassa a saját útját és a saját helyét.
Zsombi története siker orientált. Nem arról szól, hogy az embert lehúzzák a körülményei, hogy belesüppedünk a nehézségekbe és feladjuk. Pedig erről is szólhatna. Arról szól, hogy mindig van kiút, mindig van valami, ami egy kicsit jobb, addig kell kapálózni, amíg előrébb vagy tovább nem lendülünk. Minden apró eredményt, minden kis örömet és élményt meg kell becsülni. Ők sem zárkóznak a négy fal közé és még Kínába is eljutnak.
Ez a könyv esélyt és lehetőséget kér Zsombinak és sorstársainak. Megpróbál leszámolni az előítéletekkel és a félreértésekkel is. Az Esőember című film hatására például sokan zseniális képességeket társítanak az autizmushoz.  Zsombi IQ-ja átlagos, imádja ugyan a kütyüket és jelenleg számítógépes programozást tanul, de beilleszkedési, kapcsolatteremtési képességei minimálisak, nehezen tud beszélgetni másokkal, inkább a saját világába szeret belefeledkezni.
Sokan és sokféleképpen írtak már anya és gyermeke közötti kivételes kapcsolatról. Az anyacsavar és kockafej nagyon szép könyv az anyai szeretet erejéről, a tevőleges szeretetről, az odaadó figyelemről, a feltétel nélküli elfogadásról.

2018. szeptember 11., kedd

Gróf Nádasdy Borbála - emlékek, gondolatok

Színésznő, balettpedagógus, memoáríró. Sokrétű és kalandos élete során mindig sikerült valami olyasmit csinálnia, amit teljesen tudott vállalni, színészetet, tánctanítást, családot és gyermeknevelést, írást.
Olyan életet élt, amelynek az élmény anyaga több kötetre is elég, és olyan családba született amely kötelez. „Már gyerekkoromban arra tanítottak bennünket, hogy nekünk többet kell nyújtani, mert az őseink iránti tisztelet ezt követeli.”-mondja egy interjúban.
A család jelentős szereplője volt Magyarország történelmének, a Nádasdyak neve elválaszthatatlan a nemzet és a közérdek szolgálatától. Ősei ahhoz a történelmi családhoz tartoznak, akik nádorokat, hadvezéreket, országbírókat adtak az országnak, rokonságban áll Zichy Ilonával, az Eszterházy családdal. Szomorú, hogy  a Nádasdyak múltját kevés emlék őrzi. Nem rajtuk múlt, hogy a nevükhöz fűződő kastélyok, kúriák, templomok, gazdasági épületek többségének mára csak a nyomai maradtak. A család tagjai is szétszóródtak, ma a világ 14 országában élnek, de ötévente egyszer Magyarországon találkoznak.
"Pali gróf" - Borbála édesapja délceg, művelt férfi volt, szeretett mulatókba járni. A pesti Moulin Rouge-ban szeretett bele a polgári származású Augner Antónia Margitba, aki modern táncot tanult és táncosnőként akkor már a Nemzeti Színház színpadán is sikereket ért el. Nádasdy Tamásné, a gróf édesanyja nem nézte jó szemmel, hogy fia "egy színházi hetéra karmai közé" került, és Antónia családja sem örült a kapcsolatnak. De a szerelem legyőzte az akadályokat, a frigy megköttetett. A fiatal pár a család lepsényi kúriájába költözött be, itt születtek a gyerekek Erzsébet és Borbála, itt éltek és gazdálkodtak a második világháború előtt. A Nádasdy-lányok gyerekkorukat a lepsényi kastélyban töltötték, paradicsomi körülmények között, sok szép emlék fűzi őket Bakonynánához is, ahol a vadászkastélyuk volt.
A kommunista hatalomátvétel után a családi birtokokat elkobozta az állam, kitelepítve Borbála is korán kényszerült munkát vállalni. Az 1956-os szabadságharc bukása után nyugatra menekült. Tehetségének köszönhetően Bécsben filmszerződéseket kapott, s az ifjú filmcsillagot olyan színészlegendák fogadták baráti körükbe, mint Yul Brynner, Romy Schneider, Gérard Philippe. Egy szerelem vitte Párizsba, amelynek a következménye kínlódással teli párizsi évek, a filmes karrier vége, testet-lelket igénybe vevő foglalkozások sora lett.  De itt vált elismert balettmesterré is, munkájából 30 évnyi szolgálat után ment nyugdíjba, és itt élt második férjével és gyermekeivel.
Nádasdy Borbála minden könyve életének feldolgozása, panasz nélkül, őszintén és tárgyilagosan. Az a célja, hogy beszámoljon a múltról, hogy elmesélje, megossza azt ami történt.
A három népszerű életrajzi kötetben (zagolni zabad?2008; A szabadság zaga2009; Maradni zabad!2010) gyermekkoráról, arisztokrata felmenőiről, az emigrációról, a tizenhét évesen elkezdett bécsi filmszínésznői karrierről, franciaországi letelepedéséről, családjáról ír. Nagy erénye ezeknek a visszaemlékezéseknek a humor, és az, hogy nem panaszáradatról van szó, a derűs és vidám pillanatok ugyanúgy helyet kapnak, mint a szépítés és köntörfalazás nélkül megírt tragikus események. Egyszerűség és az élő beszéd közvetlensége jellemzi az írásokat, olyanok, mintha beszélgetnénk. Borbála mesél, és mi úgy érezzük, akár bele is szólhatnánk, bólogatunk, hogy igen igazad van, vagy azt gondoljuk, ebben nem értek egyet veled.
Egy félig szakács-, félig memoárkönyvben, az Ízes életben is az emlékezést folytatja Nádasdy Borbála. A könyv 2012-ben jelent meg, és benne van minden íz, amit élete során megtapasztalt a boldog gyermekkor ízeitől a franciás ízélményekig. Azaz a békebeli gyermekkor, a nyomorúság évei, az emigráció, európai sikerek, házasságok, gyermeknevelés, az unokák látogatásai – az étkezéseken keresztül.
Az úton-útfélen (2014) című kötete eltér a többitől, a jelennel foglalkozik. Mivel műveit széles olvasóközönség szereti, sokfelé hívják, sajátos történelemóráival, könyvbemutatóival járja az országot. Az Úton-útfélen az ilyen alkalmakkor begyűjtött tapasztalatoknak, benyomásoknak, élményeknek, találkozásoknak, beszélgetéseknek a megörökítése.
Legutóbbi, 2017-ben megjelent könyve Asszonyszerelem, asszonysors szintén memoár és a közelmúltról szól. A Franciaországból való végleges hazatérésről, szeretett férje haláláról, az elengedés fájdalmáról, az újbóli otthon teremtésről
Mindig meghatja és nagyon sokat jelent számára az emberek szeretete. És vissza is ad az olvasónak valamit cserébe. Derűt, pozitív gondolkodásmódot, szilárd értékrendet, hitet és optimizmust.

2018. szeptember 7., péntek

A mi Provance-ünk avagy "bor, mámor, Balaton" - Édesvizi mediterrán négy folytatásban.

Van élményfürdő, élménypark és jó pár éve már élményregény is. Tóth Gábor Ákos három részre tervezett Balaton trilógiája, amely közben tetralógiává hosszabbodott is ebbe az irodalmi műfajba sorolható.
Édesvízi mert a Balaton-felvidéken játszódik és mediterrán, mert olyan a hangulat mint valami mediterrán partvidéken sőt az éghajlat is hasonló, és egyre inkább hasonló lesz, ahogy a klímakutatók nyomán az első részben a szerző hosszabban is kifejti a lehetséges kilátásokat.
A mintát a toszkán és provance-i élményregények jelentik, azt is mondhatnánk, hogy „bor, mámor, Balaton” és egyúttal megemlékezhetünk a műfaj nagymesteréről, az idén januárban 78 éves korában elhunyt Peter Mayle-ről.
A történet indítása röviden. Főszereplőnk T.G Oaks magyar származású kanadai, aki kisebb filmes kiruccanás után abból él, hogy a magyar közösség kertjeit és a házak környékét rendben tartja. Édesapja 56-os menekült, egyedül nevelte fel a fiát, miután az anya elhagyta a családot. Jelenleg öregotthonban él, úgy látszik már nincs komoly kapcsolata a külvilággal. Mégis az ő révén egy titokzatos barát által az Oaks házaspár váratlan örökséghez – szőlőbirtokhoz és egy kúriához jut Balatonszéplakon…minden ami történik erről szól, hogy utaznak majd települnek ide, mit csinálnak, hogyan illeszkednek, milyenek az itthoni viszonyok, hogyan alakul a sorsuk, ami egybefonódik a kis balatoni faluval, az öreg kúriával, egy kicsit a múlttal és az itt végbemenő változásokkal.
Kérdés, hogy van-e a Balaton-felvidék is annyira érdekes és izgalmas, mint egy toszkán vagy provence-i vidéki idill. Én erősen azt gondolom, hogy van. Annál is inkább mert számunkra a Balaton ikonikus táj. Nincs még egy ilyen része Magyarországnak! Ha azt hallom Balaton, akkor azt érzem, hogy labdázunk a vízben, én úszógumiban kapálózok, hogy süt a nap, hallom a zsibongást, valaki azt mondja keressek kecskekörmöket és én lelkesen keresek (kisgyerekekkel minden galádságot ki lehet próbálni ugye, de én nem veszem észre ezért nem is bánt!), látom magam a villa kertjében anyukámmal és néhány ott nyaraló hölggyel, ahol áhítattal hallgatom az ártatlan pletykálkodást - moccanni se merek, nehogy megtörjön a varázs, és legfőképpen nehogy elküldjenek -, amint átjárunk a közeli üdülőbe ebédelni (háromból! lehet választani), hajókirándulásra megyünk, nézem a hullámokat, még látom az egyre távolodó partot. Életemben először itt nyaralok egyedül szülők nélkül, Balatonszemesen osztálytársakkal, máig nem értem, hogy engedtek el...Gin tonikot iszunk, teljesen magunkra vagyunk hagyva, otthon azt hiszik valami táborfélébe vagyok, beázik a sátor, elmegyünk Szárszóra megnézni a József Attila emlékszobát, stoppal utazgatunk. Aztán már felnőttként Tihanyban egy kiránduláson a kollégákkal rájövök, mennyire megejtő ez a táj és majdnem elsírom magam, hogy ott lehetek. Túrázom a Balaton-felvidéken, a szőlődombok között, lopunk egy kis gyümölcsöt, néha utunkba esik egy-egy présház, van ahol megkínálnak borral, szódával. Benne vagyunk a tájban, jelen vagyunk, faluról-falura gyalogolunk és időnként a távolban megcsillan a víz. Nekem ez a Balaton, a "Balcsi", amit én nem használok ugyan, mert modorosnak és bennfenteskedőnek érzem, de ami kifejezi a szeretetet, hiszen becézzük a tavat, a tavunkat.
Ez a Balaton a színtere a regénysorozatnak, én ezekre gondolok olvasás közben, mások másféle élményekre, de egy biztos, mindnyájunknak van valamilyen élménye. Ezért telitalálat a Balaton mint helyszín.
Tóth Gábor Ákos könnyeden, szórakoztatóan, szellemesen ír, a sztori mögött ott van a táj, a hangulatok, a balatoni létforma, a gasztronómia, a borkultúra, a helyi furcsaságok, az ízek és illatok, a jól megírt ismerős karakterek és az örök téma, az ellentét a bennszülöttek valamint a nyaralók és a betelepülők között. A szerző erről így ír egy interjúban.
"Ahhoz a kívülről jöttnek – például nekem és a családomnak – elég sokat kell tepernie, hogy valamennyire befogadják. De éppen ezen összecsiszolódási folyamat során esik az ember szerelembe a balatoni létformával. Ez az a bizonyos felfedezés öröme, amit szeretnék átadni a hazai és külhoni olvasóknak egyaránt. Azt gondolom ugyanis – s remélem, nem tűnik szerénytelenségnek a párhuzam – ha Peter Mayle nem írja meg a világhírű provence-i élményregényeit néhány ütődött angol hányattatásáról a „tuskó” franciák között, ma talán jóval kevésbé szárnyalna a dél-franciaországi ingatlanpiac."
Mi minden van még a sztori mögött, mit olvashatunk a sorok között, bár nem baj, ha megelégszünk a történettel, mert az is érdekes és mulattató. Például azt, hogy mi mernénk-e idejönni Kanadából? Mennyi változást, változtatást merünk felvállalni az életünk során? A humor sok mindenen átsegít, ne vegyük magunkat túlságosan komolyan. Kell egy hely, egy közösség ahol otthon lehetünk és ahová tartozhatunk. Figyeljünk jobban a múlt örökségére, a múlt értékeire. Szeressük jobban magunkat, mert akkor mi is szerethetőbbek leszünk.
“Milyen kár, hogy a fényképezőgép nem képes megörökíteni az illatokat, mert egy remek, forró nyári nap Haute Provence-ban minden ízében van olyan emlékezetes, mint a napfénybe olvadó levendula- és zsályamezők látványa. Szikkadt föld és szikla, a gyógyfüvek fanyarsága, a meleg szellő, a fűszeres forróság illata – a táj lepárolt esszenciája.– írja Peter Mayle a Még mindig Provence-ban.
Milyen igaz, megismerni úgy lehet valamit, ha odamegyünk és megtapasztaljuk. Ott kell lenni, részt kell venni. Semmi több...

2018. július 27., péntek

Egy cica Őszentsége udvarában...

„A buddhizmus célja nem az, hogy megtérítse az embereket. Hanem az, hogy olyan eszközöket adjon nekik, amelyekkel nagyobb boldogságot érhetnek el. Hogy boldogabb katolikusok, boldogabb ateisták, boldogabb buddhisták legyenek.”
Mesélőnk jó családból származik, ám ellopják, és a biztos halál vár rá Újdelhi sikátoraiban, mikor „véletlenül” épp arra jár a dalai láma, és megmenti őt.
Az éhező és sajnálatra méltó kiscica egy gyönyörű, a hófödte Himalájára néző szentélyben, a dalai láma macskájaként kezd új életet.
A történet kedves, melegszívű, ugyanakkor bölcs. A kicsit hiú, kicsit lusta, de végtelenül jó szándékú macska felfedezi a láma környezetét, barátságokat köt, felfedezéseket tesz, segítségével bepillanthatunk a dharamsalai élet zárt világába. Kis kémként tudósít Őszentsége bizalmas találkozóiról a hollywoodi hírességekkel,  önsegítő könyvek szerzőivel, és ezen keresztül megtudhatjuk, hogyan lelhetünk boldogságra ebben a rohanó, anyagias világban. Nekem Richard Gere jutott eszembe, amikor ezeket a részeket olvastam. Megismerkedünk néhány olyan emberrel is, akik Európát vagy Amerikát elhagyva itt keresnek valamit. Ha azt mondjuk, hogy önmagukat az nevetségesen hangzik, hogy a boldogságot, az pedig patetikusan és egyik sem illik könyvhöz. Talán azt mondhatnánk, hogy egy élhető környezetet, elfogadó közeget boldogulást és egy másfajta életmódot.
Első olvasásra szinte észre sem vesszük, hogy a helyzetek, a szituációk, a történések, a beszélgetések, a szövegbe ügyesen beszerkesztett rövidke tanmesék mind azért is vannak, hogy általuk közelebb kerülhessünk a buddhista tanításokhoz, hogy megérthessük buddhizmus lényegét, és hogy ez az épülésünkre és boldogulásunkra szolgáljon. 
„Varázsszerűen hatott rám a könyv, azt is mondhatnám, hogy sorsfordító volt: nagyon sokat változott a gondolkodásmódom. Amikor egy-egy akadály kerül elém, rögtön vissza tudok nyúlni valamelyik történethez, amit a könyvben olvastam. Mindezt sok humorral, szívmelengető stílusban – nagyon ajánlom mindenkinek.” 
Kádár Tímea, a könyv fordítója

2018. június 7., csütörtök

Egy újabb Churchill életrajz - vagy valami más? Anthony McCarten: A legsötétebb óra

1940 májusa. Nagy Britannia háborúban áll. Minden reménytelennek tűnik, a nácik elfoglalták Hollandiát és Belgiumot, behatoltak Franciaországba, az olaszok bármikor beléphetnek a háborúba Németország oldalán és az Egyesült Államok vonakodik katonai segítséget nyújtani a briteknek. Neville Chamberlain (a miniszterelnök) lemond. Mindenki Lord Halifax-et szeretné miniszterelnöknek, azonban ő nem vállalja, mert a Lordok Háza tagjaként az angol törvények furcsasága miatt nem rendelkezett volna tényleges hatalommal. Más források szerint Halifax felismerte, hogy Churchill jobb háborús vezető lenne mint ő, ezért visszavonult a jelöltségtől.
Így kerül Winston Churchill a brit háborús kabinet élére. Egy lúzer, egy különc, akinek katonai pályafutása tele volt hibás döntésekkel, aki szivar és alkohol függő volt, és aki már visszavonult - 65 éves ekkor - és a családi birtokon festegetett.
Churchillnek meg kellett küzdenie azzal a lehetőséggel, hogy a megszállás bármikor bekövetkezhet, senki nem áll mögötte, a király szkeptikus, pártja ellene ármánykodik, a nép tájékozatlan és felkészületlen.
Anthony McCarten új-zélandi regény- és forgatókönyv író (a regényből készült film forgatókönyvét is ő jegyzi) drámai dokumentumregényt írt. A könyv nem egy a sok Churchill életrajz közül. Arra a 25 napra koncentrál elsősorban, amely bálványt csinált egy emberből és eddig soha nem látott oldalát mutatja be egy kiemelkedő történelmi személyiségnek. A szerző rengeteg forrást használt fel, hozzáférhetett a Churchill-archívumhoz, és olyan forrásokat is bemutatott és beépített a könyvbe, amelyek eddig nem voltak publikusak. Sőt olyan párbeszédeket is megpróbál rekonstruálni, amelyekről megbízható adat nem maradt fenn, de az események fényében és a jellemek ismeretében akár így is elhangozhattak volna.
A könyv alapján Churchillnek két zseniális felismerése volt. Az egyik, hogy hitet, elszántságot és lelkesedést kell öntenie a kabinetbe és rajtuk keresztül a népébe. Olvashatjuk a híres mondatokat: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” „Harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon…. meg fogjuk védeni a szigetünket…” Ezek a mondatok, a beszédei amelyeket többször újra és újra átírt, amelyeket gyakorolt és elpróbált a reményt jelentették egy olyan időszakban, amikor Európa a legsötétebb óráit élte és a brit flotta és haderő maradt az egyetlen komoly katonai tényező a térségben.
A másik, hogy rövid elbizonytalanodás után elvetette a Németországgal való kiegyezés lehetőségét, amit bár hivatalos jegyzőkönyvekben nincs nyoma, de visszautalások alapján úgy tűnik, fontolóra vett. Óriási volt rajta nyomás, hogy békét kössön az olaszok révén a németekkel. Churchill azonban kiváló taktikai érzékkel nemcsak túlélte az első bizonytalan heteket, hanem megerősödve került ki a küzdelmekből. Szilárd elhatározásra jutott, amelynek lényege az volt, hogy harcolni kell mindenáron.
És ne feledjük el azt sem, hogy az ő ötlete segítségével sikerült kimenteni a Franciaországban ragadt brit haderőt Dunkerque-nél. A hadsereg evakuálására Nagy-Britannia teljes honi hadiflottáját mozgósította. A hadihajók mellett halászhajók, a Temze kishajói, bárkák, jachtok is részt vettek a műveletben. A hajók fogadására teherautókból ideiglenes mólókat emeltek a tengerparton. „meg kell kérni az állampolgárokat, vagy legalábbis azokat, akik rá tudják tenni a kezüket egy megfelelő méretű hajóra, hogy keljenek át egy hatalmas, bár szedett-vedett flottában a Csatornán, a parton ragadt brit hadsereg kimentésére.” Ez az ötlet azért volt fontos, mert a  haditengerészet hajói nem tudtak elég közel menni a partokhoz.
Az evakuálás folyamán kimenekítették a teljes brit hadsereget, illetve a francia, belga hadsereg egyes alakulatait. Az evakuálás egy hete alatt 330 000 szövetséges katona menekült el Európából.
Nagy-Britannia súlyos, de nem megsemmisítő vereséget szenvedett a csatában. Az evakuált 330 000 katonát rövid időn belül sikerült ellenállásra képes új hadsereggé fejleszteni. Németország – bár győzött – időt veszített. A Dunkerque-nél elvesztegetett pár nap elég volt ahhoz, hogy Anglia lélegzetvételnyi szünethez jusson.
A szerző olvasmányos stílusban teszi közzé kutatásainak eredményét, néha kicsit száraz, túl részletező, de mindvégig érdekes marad. Nem fest egyoldalú képet Churchill-ről, bemutatja gyengeségeit, de nem zúzza porba a legendáját csak árnyalja a róla kialakított képet. Drámai és regényes életrajz, amely az életút sordöntő pár napjára koncentrál és így ad teljes képet a XX. század egyik ikonikus alakjáról, aki meg tudta fordítani a közhangulatot egy történelmileg fontos pillanatban.
Nem túlságosan köztudott, hogy “mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért” 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Termékeny festő is volt, ám életének ez az oldala sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt. Büszkén vállalta szenvedélyeit, s fennen hirdette: “Csak semmi sport!” Rendkívül sok hivatalos és civil elismerést kapott. A BBC, a brit közszolgálati adó 2002-es szavazásán a 100 legnagyobb brit listáján “mind közül a legnagyobbnak” választották. 2003-ban Budapesten, a Városligetben szobrot állítottak emlékére, és sétányt neveztek el róla.

2018. június 6., szerda

Maja Lunde: A méhek története

Ez volt az a könyv, amiből tavaly legtöbbet adtak el Németországban, és amely elnyerte a norvég könyvkereskedők díját. A közönségsiker és az irodalmi érték nem mindig jár együtt. Maja Lunde könyve azonban, bár nem hibátlan megérdemli a sikert. Divatos kérdéskörrel foglalkozik. Sokszor halljuk, veszélyben vannak a méhek, mi lesz velünk, ha végleg eltűnnek. A könyv pontosan erről szól, az emberek és a méhek közötti láthatatlan kapocsról, arról, hogyan befolyásolná a méhek eltűnése az emberiség történetét.
Az aggodalom nem légből kapott. 2006 év vége és 2007 tavasza óta a méhek pusztulása soha nem látott mértéket öltött egyes ázsiai és európai országokban, valamint az Egyesült Államokban. Egy friss kutatási eredmény szerint 2007 szeptembere és 2008 márciusa között az USA méhészeteiben működő kaptárak 36%-a néptelenedett el. A helyzet Európában sem jobb. 2006 ősze óta több európai országban is érzékelhető a méhek számának drasztikus csökkenése. A kaptárak teljes elnéptelenedésével járó tünetegyüttest kaptárelhagyásnak nevezik. A jelenség pontos okai a mai napig nem ismertek, mindössze annyit lehet tudni, hogy a kiváltó faktorok igen összetettek, nagy valószínűséggel több, egymást erősítő, vagy összeadódó hatás játszik szerepet a jelenség kialakulásában. Mi történik pontosan? A méhek nem térnek vissza a kaptárakba. Az elhagyott kaptárak tele vannak az őrizetlenül maradt mézzel, virágporral, petékkel, fejlődő lárvákkal, és ott van az egyedül hagyott királynő is. Nincs aki tisztogassa, gondozza, vigyázza, táplálja őket, így az őrizetlenül hagyott méhfészek napokon belül elpusztul. Úgy néz ki, mintha a kaptárat egy láthatatlan fal venné körül, sem a szomszédos méhcsaládok, sem más méztolvajok vagy viaszmolyok nem mennek a közelükbe sem.
Ez tehát az a valós háttéranyag, ami elindít egy víziót. Maja Lunde három történetet, három életutat ábrázol három idősíkban. Az első két idősík, bár a regény szerkezetén belül később következik, előkészíti a disztópiát, amely szerintem a legkidolgozottabb és legérdekesebben megírt történet a három közül. A könyv a 21. század végén, egészen pontosan 2098-ban indul, az Összeomlás után. A cselekmény Tao-ról szól, akinek van egy kisfia és az élete nem áll másból mint a számtalan gyümölcsfa kézi erővel való beporzásából. Tao kivételesen tehetséges, intelligens, okos, de nem tanulhatott tovább. Élete célja, hogy kisfiát Vej-Vent a tanulás által kiemelje abból az életből ami számára osztályrészül jutott.
A következő történetszál visszavisz bennünket a 19. századba Angliába. Ennek a történetszálnak William a főszereplője. A kiindulópontot úgy foglalhatnánk össze röviden, hogy tudományos karrierje romokban, ő depresszióban. A főhőst egy méhekről szóló érdekes könyv billenti ki ebből az apátiából és a méhek kutatásába, a legjobb kaptár megtervezésébe és megépítésébe kezd. A harmadik történet, ami közelmúltunkba illetve jelenünkbe visz, Amerikában a Közép-Nyugaton játszódik. A főhős George, egy amerikai farmer, méhész. Minden vágya, hogy fia, Tom, aki író szeretne lenni vegye át tőle a farmot és folytassa a méhészkedés hagyományát. A Földön azonban rejtélyes ökológiai katasztrófa kezd kibontakozni.
Ami ezt a könyvet igazán érdekessé teszi az egyrészt az, hogy nem csak a méhekről, hanem a világról mesél, arról hol az ember helye a világban, hogy bánik a természettel. Az ember eszköznek és zsákmánynak tekinti a természetet. Nem él, hanem visszaél mindazzal, amit a természet nyújt. Ezzel párhuzamosan, a történet elmesélése során Maja Lundénak eszébe jut azon elgondolkozni, hogy hogyan bánunk a gyermekeinkkel? Nemhiába gyermekkönyv szerző és ez az első felnőtteknek szóló regénye, bár a híradások szerint gyerekek is szívesen olvassák. Ugyanúgy mint a természettel, a méhekkel? Vajon jól viselkedünk a gyermekeinkkel? Türelmetlenné válunk velük ha nem azt kapjuk amit elvárunk tőlük? William a fiától Edmundtól kap segítséget, ő adja neki a könyvet, ami visszahozza az életbe. William ezután neki akar megfelelni, fordított apa-fiú viszony alakul ki. George kizárólag úgy tud Tomra tekinteni, mint a családi hagyományok folytatójára. Tao, aki nem kapott saját szüleitől támogatást, most saját fiának akarja megadni azt, amit ő nem kapott meg. Ez azonban boldogtalanná teszi a kisfiút, aki alkalmatlan arra a szerepre, amire Tao őt szánni szeretné.
A regény arra akar rávilágítani, hogy vigyázzunk, nehogy olyan borzasztó világot csináljunk magunknak mint Tao-é. Azt is üzeni, hogy van remény, mindenki beláthatja a hibáit. A szülők ráébredhetnek arra, hogy nem biztos, hogy a gyerekeiknek az a legjobb, amit ők annak tartanak. Az emberiség is ráébredhet, hogy nem megfelelően tekint a természetre, hogy minden mindennel összefügg és a múlt és a jelen sokkal nagyobb hatással van a jövőre mint gondoljuk.
A regény stílusa kissé didaktikus, néha nehézkes és időnként leül a cselekmény. Ennek ellenére érdemes elolvasni ezt a jóindulatú figyelmeztetést arról, hogy figyeljünk jobban oda a körülöttünk lévő világra. A kis világunkra és a bolygónkra egyaránt.
Maja Lunde az idén a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt, a program házigazdája Dragomán György volt.
https://www.prae.hu/article/10415-meglatni-az-embereket-belulrol/
A könyv az új budai székhelyű Cser Kiadó gondozásában jelent meg, a kiadó kortárs északi regényeinek a sorába illeszkedik. A kötet fordítója Patat Bence.