Egy hivatásos forradalmár, örök elégedetlen, lázadó útkereső, balos értelmiségi, elvált, két fiú édesanyja, aki a regény végén szakít 40 évvel fiatalabb szeretőjével és tűpontosan összefoglalja és megmagyarázza mi volt a célja a könyv megírásával és ezt a célt milyen módon szándékozta elérni.
Hihetetlen ez a regény, amit egyesek szerint nem is nevezhetünk regénynek, hiszen nincs benne történet, nem más, mint annak a felsorolása, hogy saját életének 80 éve alatt mi történt Franciaországban, hogyan változott az élet, hogyan változtak az emberek, a közgondolkodás és hogyan változott ő ebben a világban.
Önmagáról egyes szám 3. személyben ír, hosszabb időközökben készített fotók adják a regény szerkezetét, ezek segítségével tagolja az időt és tart rövid értékelést épp aktuális önmagáról és a fotót körülvevő világról. Ernaux elmondja mit gondol az egyházról, a közoktatásról, a szexualitásról, a fogyasztói társadalomról, az AIDS-ről, a feminizmusról, a bevándorlásról, a terrortámadásokról, a technikai változásokról, családról, anyaságról, nyugdíjazásról, politikáról, 68-ról. De Gaulle-t nem kedvelte, Sarkozyt gyűlöli, de Miterrandról sincs nagy véleménye. Van egy álma, mint Martin Luther King-nek, híres beszédében, de míg M.L.K. álma konkrét, Ernaux-é homályos. Ő úton szeret lenni, magát a küzdelmet szereti, a lázadást valami ellen és homályos marad az, amiért küzd. Talán a legpontosabban akkor fogalmaz, amikor erkölcsi alapon álló kormányzást sürget, jelentsen ez bármit is. Mert nem tudjuk mit jelent…Ahogy azt sem tudjuk mennyi az önéletrajz és mennyi a fikció, a abban, amit saját történetéből felvázol. Nekem sérült, boldogságra képtelen embernek tűnik.
Miért tetszett mégis az Évek? Mert különleges összefoglalása egy korszaknak, egy történelmi korszak egyéni hangú megjelenítése, ahogy a Nobel-díj bizottság értékelésében olvashattuk. Mert saját magunkra ismerünk a sorokban. Ez nálunk is így volt, kis fáziskéséssel, de mi is átéltünk valamilyen módon mindent, amiről ír. Hogy csak Brigitte Bardot színésznőt említsem, akiről én gyerekként nem tudtam ki is ő, kezdetben csak a B.B. monogramot ismertem, mint a romlottság, szabadosság, valami kimondhatatlan eltévelyedés, titkos bűn szimbólumát. Visszatekintve ez a viszolygás és gyűlölet érthetetlen és nevetséges. Nagyot változott a világ….Mert gyönyörűen és érdekesen ír egy száraz témáról, néha egészen költőiek a sorai. Mert számomra megkapó, ahogy az emlékezetről ír. Hová lesznek az emlékeink, ha mi már nem leszünk…talán benne lesznek mindannyiunk kollektív emlékezetében?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése