Spiró György: Diavolina

Az idei (2015) utolsó összejövetelen Spiró György Könyvhétre megjelent kötetéről beszélgettünk. A regény Gorkij életének nagyjából 25 évét öleli fel, a 20. század elejétől az 1917-es forradalmon, a lenini és sztálini diktatúrán át haláláig. Vajon kicsoda Gorkij – merül föl a kérdés –, ez az „istenadta tehetség”, aki „nagyobb ígéret, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve”? Műparaszt és pojáca mondja róla Diavolina valódi nevén Olimpiada Csertkova a regény narrátora, Gorkij ápolója, gondozója és egyben utolsó szeretője, aki paraszti sorból emelkedett ki és egészen az orvosi hivatásig jutott Gorkij feleségének Marija Fjodorovnának a támogatásával. Mindent, amit tudunk az ő érzelmektől mentes, száraz közléséből tudjuk. Gorkijt talpnyalók és élősködők hada veszi körül, művészek, írók, besúgók, filozófusok és forradalmárok, csekisták, tudósok, kiadók és életművészek. A slepp szinte minden tagja jelent mindenkiről, mindenki manipulál mindenkit, hazudik másoknak és önmagának. Diavolina visszaemlékezése alapján látjuk az orosz emigráció sokszínű vagy inkább kétszínű és alakoskodó világát, Gorkij irodalomszervező és írói tevékenységét, a korabeli szovjet viszonyokat, a nyugati baloldali értelmiség felelősségét. Megjelenik a két démonikus vezető Lenin és Sztálin, a hihetetlenül gyorsan változó hatalmi klikk, amelynek tagjai zömükben véletlenszerűen végzik lágerben, a Ljubljankában, vagy éppen golyóval a fejükben.
Spiró ebben a regényében szerintem elsősorban a hatalom természetrajzáról ír. Inkább ez a regény témája. Arról van szó, hogyan él, alkot, lavírozik a rendszer kritikája és dicsőítése között Maxim Gorkij született Alekszej Peskov ebben a hamis és veszélyes világban. Ebből a szempontból érthető Spiró sommás értékítélete: „nemcsak hamisan kezdte pályáját, de az egész életét is végighamiskodta.” Spiró szomorú történelmű országnak nevezi Szovjetoroszországot, amelyet a rettegés, a gyűlölet és a vakhit tart össze, ahol még egy Gorkijnak is félnie kell. A tüdőbeteg Gorkij ellentmondásos figura a regényben. Kiszolgál, bólogat, állandóan dolgozik, szervez, a kimerülésig ír propagandaanyagot és remekművet egyaránt, pedig Diavolina szerint beszélni jobban tud. Kommunista, aki a 20-as évektől a fasiszta diktátor Benito Mussolini kegyelméből kaphat menedéket Olaszországban. Istenítik a nyugati színpadokon, a Szovjetunióban hol piedesztálra emelik, hol emigrációba kényszerül. Közben számos ember érdekében kihasználja politikai kapcsolatait és sokakat megment. Jellemező, hogy utolsó levelét Sosztakovics érdekében fogalmazta, de félbehagyta, mert nem tudta nem rosszabb-e Sosztakovicsnak, ha megvédi.
A kérdés az, hogy az alkotónak mennyire kell feladni saját magát, az értékrendjét, a művészetét amiatt, hogy beilleszkedjen, vagy egyáltalán életben maradjon.
A regény mindössze 200 oldal, mégis viszonylag hosszú ideig tart végigrágni a rendkívül tömör, rengeteg adatot nevet, helyszínt és történést tartalmazó, csapongó szerkezetű szöveget, amely koncentrációt és nagy figyelmet igényel az olvasótól. Az események, a szereplők mind valóságosak, levéltári kutatásokon, tényeken, dokumentumokon alapulnak.
A Diavolina nem dokumentumregény és nem szépirodalom, egy hamis visszaemlékezésen alapuló részleges életrajz történelmi háttérrel. A korszak irodalmának, történelmének jó ismerői biztosan sok olyan rejtett utalásra bukkanhatnak a szövegben hemzsegő neveken keresztül, amelyet azok akiknek nincs mélyebb ismeretük nem vesznek, nem vehetnek észre. Kivéve, ha alaposan utána olvasnak, de hát kevés közöttünk az időmilliomos. A regény egyes részei ezért számomra kifejezetten unalmasak. Események felsorolása cselekmény helyett. Ennek ellenére találtam érdekes, egyszerre tragikus és mulatságos, megható és szép szövegrészeket. Érdekesek az irodalmi anekdoták, bár elborzasztó mégis remek, ahogy korszak látszatra épülő kegyetlen valóságának képe kibomlik a Gorkijról szóló emlékezés során. Nincsenek érdek nélküli szeretetet kapcsolatok (talán Diavolina és Marija Fjodorovna a kivétel), nincs családi kapcsolat, nincs barátság, ami önmagában is jelzi a kor embertelenségét.
A Könyvesblogon feltette kérdésre miszerint a Diavolinában a terror éveiben lehetséges értelmiségi magatartás ellentmondásait mutatja be, és van-e egyetlen helyes magatartásforma Spiró ezt válaszolta: Már az is kérdéses, hogy mit nevezünk értelmiségnek. Vannak olyan nyelvek, amelyekben az értelmiségi szó nem létezik. Az intellectuals nem ugyanaz, mint az orosz Интеллигенция (intyelligencia). Az a szűk, tanult réteg, amelyik részben szakmájánál, részben érdeklődésénél fogva úgy érzi, hogy mindenben szerepe van, és mindenbe bele kell szólnia, irányítóként vagy tanácsadóként is akár, nyugaton már rég nincsen. Európában a 19. században volt utoljára, Amerikában ki sem alakult. Mindenütt mást jelent értelmiségi. Az olyan alulfejlett, kezdeti kapitalizmusban szenvedő népeknél, mint a cári Oroszország, kialakul egy furcsa szerep, és ha az intézmények rosszul vagy egyáltalán nem működnek, néha megint felbuzog. A Szovjetunióban, ahol szinte az egész értelmiséget kiirtották, és megszüntették demokratikus az intézményeket, amelyek épp csak elkezdtek működni a cárizmus utolsó évtizedében, az egyes emberekre időnként óriási teher hárult, és sok súlyos döntést kellett hozniuk, mert mindenütt megvoltak a kicsi sztálinok. A mi romantikus hagyományainkban elég sokáig benne volt, hogy az írónak foglalkoznia kell a társadalmi kérdésekkel. http://konyves.blog.hu/2015/06/28/spiro_az_emberiseg_emlekezete_a_szepirodalom
És, hogy milyen is ez a regény, amiről olyan jót beszélgettünk? Olvassunk bele:
’19-ben a Kronverkszkaján egy hercegi párral is találkoztam, Gavriil Konsztan¬tyi¬novics Romanov herceggel és a feleségével, Antonyina Rafailovnával. A herceg magas volt és karcsú, a felesége, a kurta lábú, molett Antonyina a melléig ért, és aki nem látta korábban, nem hitte volna, hogy balerinaként tündökölt valaha. Sokan csodálkoztak, hogyhogy Gorkij egy herceget is megmentett. A dolog úgy történt, hogy előzőleg sose találkoztak, de a herceg ismeretlenül írt Alekszejnek a börtönből, és Alekszej nagy nehezen kihozta. Másik négy nagyhercegnek is kijárta Moszkvában Leninnél a kegyelmet, de mialatt hazafelé vonatozott Pétervárra, Lenin odatelefonált Zinovjevnek, hogy végeztesse ki őket, amit Zinovjev boldogan megtett. Alekszej a pétervári állomáson tudta meg, hogy mi történt, zokogott. Sokan nem értették, miért van megdöbbenve, köztük én sem. A gyilkosok arról ismerszenek meg, hogy gyilkolnak. Alekszej őszintén zokogott, de azért inkább a benne lakozó, újra meg újra felépített naiva zokogott, és nem ő. Tudnia kellett, hogy hiába könyörög a nagyhercegek életéért, a maximum, amit elérhet, hogy ő éppen nem lesz Pétervárott, amikor kivégzik őket. Jól ismerte Lenint, mégis képes volt újra meg újra csalódni benne. Ugyanez történt, amikor a költő Gumiljov életéért könyörgött. Lenin megígérte, hogy megkegyelmeznek neki, aztán mire Gorkij hazaért Pétervárra, kiderült, hogy tényleg megkegyelmeztek, mert akasztás helyett főbe lőtték. Jó költő volt Gumiljov, Alekszej a Világirodalom című sorozat szerkesztőjeként alkalmazta. Gumiljov egyszer valóban leszólta Alekszej verseit, mondván, hogy a költészethez tehetség is kéne, de a szóbeszéddel ellentétben nem ezért végezték ki, hanem mert a gyilkosok gyilkosok voltak.
Blokot is megölték, pedig Alekszej érte is könyörgött.
Blok megbetegedett, és nem engedték ki külföldi gyógykezelésre, hiába írt Alekszej Leninnek, és hiába előszobázott Lunacsarszkijnál, a kulturális népbiztosnál. Blok és Alekszej nem kedvelte egymást különösebben, de a kölcsönös tisztelet megvolt bennük. Lenin már rég nem olvasott semmit, a csekista főnök Menzsinszkij véleményét kérte az ügyben, aki azt írta, hogy Blok túlságosan lírai természet, és ha kiengednék, akkor biztosan írna valamit a szovjet rendszer ellen, úgyhogy nem javasolja. A Politikai Bizottság ülésén Trockij és Kamenyev a kiengedés mellett szavazott, Lenin, Zinovjev és Molotov ellene, Sztálin pedig nem volt jelen. Alekszej megint elrohant Lunacsarszkijhoz. Lenin végre engedett, de azt szabta feltételül, hogy Blok csak a felesége nélkül utazhat. Lehetett tudni, hogy ezt Blok nem fogja elfogadni. Alekszej megint próbálkozott, választ nem kapott, bánatában elutazott nyaralni Finnországba. Amikor Lenin hírét vette, hogy Blok menthetetlen, akkor a feleség utazásához is hozzájárult; két nap múlva Blok meghalt. Alekszej nem volt ott a temetésén, még nyaralt. Úgy nézett ki, mintha rivalizálásból nem segített volna rajta, holott senki más nem tett többet érte. A kommunizmus a kicsinyes bosszúállóké, a tehetségtelenek diktatúrája, mondogatta Alekszej. Mindenfelől áradtak a gonosz ostobák, és mindenkit kinyírtak, aki értékesebb náluk, ezt nevezték forradalomnak. Alekszej amellett, hogy könyvsorozatot és folyóiratot főszerkesztett, 276 embert mentett meg a kivégzéstől; az egyharmadát pár év múlva mégis kivégezték. Kamenyeva azt mondta ’20-ban Hodaszevicsnek: Hogy bír olyan csirkefogóval barátkozni, mint Gorkij? Ha nem lenne Vlagyimir Iljics, már rég börtönben ülne.
Alekszej ’17 decemberétől kegyetlenül támadta a bolsevikokat a Novaja Zsiznyben, amíg be nem tiltották ’18 júliusában. Megírta, hogy vörös cárizmus lett, kultúraellenes, gyilkos rendszer. Azt hajtogatta, hogy az értelmiséget nem volna szabad kiirtani, mert az ország agya; Lenin azt válaszolta, hogy az értelmiség, amelyet Alekszej annyira véd, nem agy, hanem szar; úgy is bánt vele.