Agatha Christie – krimik, amelyeken nem fog az idő

Tavaly volt 100 éve, hogy megjelent Agatha Christie első regénye A titokzatos stylesi eset, amelyet számos regény és kisregény,  színmű követett. A „krimikirálynő” Mary Westmacott néven hat romantikus regényt és négy egyéb művet is írt, köztük önéletrajzát és egy beszámolót férje régészeti expedícióiról. Egész életében írt, utolsóként megjelent regényei az 1975-ben kiadott Függöny: Poirot utolsó esete és a halála évében 1976-ban posztumus megjelent Szunnyadó gyilkosság. Mindkét regényt a második világháború idején írta, de csak élete végéhez közeledve adta ki, mintegy lezárva két leghíresebb figurájának, Hercule Poirot-nak és Miss Marple-nek az eseteit. A Poirot utolsó esete különleges hangulatú, az idő múlásáról is szól, arról, hogy megöregszünk pedig azt hittük örökké fiatalok maradunk vagy hogy örökké élünk. Van abban valami megdöbbentő, hogy Poirot is halandó és hogy Hastings kapitány is megöregedett.

Miért szeretjük és miért olvassuk még mindig ezeket a regényeket, miért tudnak újra és újra  olvasó közönséget szerezni a maguk számára. Én az alábbiakra tippelek:

1. A miliő miatt. Az angol középosztály és arisztokrácia világa, az angolság úgy általában mindig is elbűvölte az embereket, gondoljunk csak a Downton Abbey sikerérére. Állandóságot és biztonságot sugall, minden régimódi és megbízható annak ellenére, hogy történetekben többen esnek gyilkosság áldozatává. Én egészen kiskoromban nem sokkal azután, hogy megtanultam olvasni már sorban végigolvastam az életművet. Emlékszem, hogy a Bertram szálló olvasása közben elpusztítottam több doboz csokis kekszet (a finomságok csúcsa volt abban az időben), hiszen a regény számomra arról is szólt, milyen jó lehet egy olyan szállodában lakni, ahol olyan csodálatos ötórai teát szervíroznak, mint a regényben.

2. A történetek érdekessége, a sok csavar miatt, amelyek váratlanságukkal mindig meglepnek bennünket.

3. A moralitás miatt. Így vagy úgy a gyilkos mindig meglakol, bár néhány történetben a tett büntetlen marad. Ilyen a Vád tanúja, vagy a Gyilkosság az Orient expresszen, amelyben 12 feddhetetlen ember szolgáltat igazságot és a moralitás az ő oldalukon áll. Az Öt kismalac-ban bár Poirot kideríti ki volt valójában a tettes, nem lehet bizonyítani a gyilkosságot. A gyilkos Elsa azonban erkölcsileg, társadalmilag ellehetetlenül, élete értelmetlen és üres, szenved és tudjuk, hogy soha nem lehet már boldog. Agatha Christie vallotta, hogy az élet szent, és nem lehet könnyelműen venni. Kifejezetten ellenezte az öngyilkosságot: az Éjféltájt egyik szereplője ragaszkodik hozzá, hogy joga van azt tennie az életével, amit akar, mire a keresztény ápolónő azt feleli: „De lehet, hogy Istennek szüksége van magára.” https://www.magyarkurir.hu/hirek/szaz-eves-hercule-poirot

4. Azt hiszem sokan szeretjük azt is, hogy nincsenek véres és horrorisztikus jelenetek, ezek a regények igazából nem félelmetesek. Bár lehetnének, gondoljunk a A tíz kicsi néger (az újabb kiadásokban magyarul Mert többen nincsenek címen találkozhatunk majd vele, melyet az amerikai kiadás címe And then there were none alapján kap a regény) nyomasztó légkörére, vagy arra, ahogy a Temetni veszélyesben Cora fejét egy baltával verték szét a saját ágyában, az Öt kismalac-ban felakasztanak egy ártatlan nőt, egy anyát, akinek kis gyermeke van. A regények stílusa, a szöveg azonban inkább arrafelé viszi az olvasót, hogy azt találgassa ki is tette, a rejtély az érdekes, és nem nagyon gondolunk bele, hogy véres gyilkosságok történtek, emberek haltak meg.

5. A szereplők is egyediek érdekesek, főleg a két híresség Poirot és Miss Marple különleges. Miattuk olyanok ezek a regények mintha egy sorozatot néznénk a tv-ben, rajtuk kívül több olyan állandó szereplő is van (Hastings kapitány, Miss Lemon, Japp felügyelő, Miss Marple unaköccse és barátnői) akik otthonossá és ismerőssé teszik a regények világát. A nyomozás a beszélgetéseken alapul, ütköztetik a tényeket, felfigyelnek egy-egy elejtett megjegyzésre és tanulmányozzák az emberi természetet. A megoldáshoz a világ és az emberi viselkedés ismerete, a kinek állt érdekében és kinek volt módja kérdések elemzése, a megfigyelés, a következtetés viszi el nyomozónkat és ebben nagyon is hasonlítanak Sherlock Holmes-ra. Ez nem olyan, mint a Helyszínelők, nem high-tech laborok vizsgálják a nyomokat, bár Agatha Christie ebben is különleges. A Cipruskoporsó című regényben például Poirot úgy bukkan nyomra, hogy még Gil Grisom is megemelné a kalapját.

Bár sokan állítják ki lehet találni ki a gyilkos nekem sosem sikerült … úgy érzem, Agatha néni csak nagyon picit csöpögtet és a leglényegesebb információt a regény végére tartogatja. A történetmesélés ugyan lassú, de könnyen bele tudunk helyezkedni otthonosan fészkelődve örömmel találgatjuk ki is ölhette meg azt a szerencsétlent, akit éppen meggyilkoltak.

Jó szórakozást Dame Agatha fondorlatos meséihez, minőségi krimijeihez amelyek mindig megmozgatják az olvasók szürke agysejtjeit.

Végezetül 5 teljesen lényegtelen tudnivaló Agatha Christie-ről: imádta a kutyákat, kedvenc színe a zöld volt, utálta a csótányokat, nem ivott alkoholt és nem cigarettázott, rózsafajtát neveztek el róla. 

Bródy Olvasóklub - Krusovsky Dénes: Akik már nem leszünk sosem - apák és fiúk

Krusovsky Dénes lírai regénye sok mindenről szól, mert benne van a fiatal magyar értelmiség útkeresése, a felnőtté válás, megmutatja hogyan gondolkodnak a harmincas férfiak, kik ők, kinek gondolják magukat, de elsősorban apákról és fiúkról szól. Nemzedékek kergetik egymást, nem találják a közös szavakat, zavarban vannak, képtelenek szót érteni. Ha valaki már-már ráállna a beszélgetésre a másik becsukja az ajtót.
A könyv arról szól, hogy emlékeznünk kell, össze kell raknunk múltunk cserepeit és ki kell beszélni azt, ami történt. A könyv öt fejezetből áll. A fejezetek között nagy időbeli ugrások vannak, a történet hol előre ugrik, hol vissza a múltba, a történések folyamatában is van kihagyás. Olyan mint egy Robert Altman (Rövidre vágva) vagy Jim Jarmush (Mystery Train) film, a végén minden a helyére kerül. Ahogy Lente Bálint  próbálja a családi legendáriumot rekonstruálni a padláson talált régi fotók segítségével, úgy igyekszünk mi is összerakni a történéseket. A prológus az Egyesült Államokba visz Iowába, ahol váratlanul meghal egy férfi, majd időutazásunk 2013-ban folytatódik. Bálint leutazik szülővárosába, találkozik elvált édesanyjával, testvérével, volt osztálytársaival, pár régi baráttal és talál egy régi polimer kazettát. A következő fejezet, regény a regényben. Olyan egységes, szívszorító, izgalmas és megindító, hogy akár egy önálló kisregény is lehetne. A régi tüdőgondozó épületében talált polimer kazetta vissza visz bennünket az ötvenes évekbe, a gyermekbénulás következtében kialakult vastüdős szubkultúrába. Belterjes kis világ, az életben maradtak mind különböző életkorban, de gyermekként kerültek ide, és meg is maradtak gyermekeknek. Így látják, így is ábrázolják magukat a rajzaikon. A jelenben élnek. Nincs történetük, nincsenek emlékeik. Meg kell jegyeznem, hogy amikor erről a könyvről beszélgettünk a Bródy Olvasóklubban rengeteg személyes emlék került elő, erről az időszakról, eddig ez volt a legmegrendítőbb beszélgetésünk. Én 1959-ben születtem, talán 61 vagy 62 lehetett, amikor anyukám teázni vitt, akkor kaptam a Sabin-cseppeket. Teázni megyünk, mondta és én örültem, mert ünnepélyesnek éreztem az egész hangulatot. És az is volt. A nővér, vagy inkább védőnő, aki elkészítette a teát, mesélt a jó doktor bácsiról, aki ezeket a cseppeket készítette, hogy a gyerekek ne betegedjenek meg...máig emlékszem a rendelőre, a teát áhítattal ittam és boldogan mentem haza...Érdekes, hogy milyen gyermekkori képek maradnak meg az emberben, ez annyira mélyen megérintett, hogy máig emlékszem rá. A "vastüdősök" közül egyedül Aszalósnak vannak emlékei. Számára veszélyes a beszéd, de ő az, aki élete árán is  magnóra mondja a történetét, mert tudja, hogy a történeteket tovább kell adni, el kell mondani. Az ápoló - Zoltánnak hívják - (mint később kiderül Lente Bálint nagybátyja) segítségével mondja magnóra a saját 56-os történetét. Majd visszatérünk 2013-ba, részt veszünk a volt osztálytárs esküvőjén. Megjegyzem ez is lehetne egy tökéletes kisregény, annyira érzékletes és annyira igazi, hogy szinte érzünk, hallunk, látunk mindent. Átugrunk néhány évet és 2017-ben összefutnak a szálak, összeállnak a mozaikok.
Sok direkt aktuálpolitikai utalás is van a regényben. Vicces, hogy a jobboldali kritika túl liberálisnak, a baloldali pedig nem elég liberálisnak tartja.  Szerintem inkább csak arról van szó, hogyan gondolkodik, hogyan látja és tematizálja a világot egy belvárosi értelmiségi.
Az Akik már nem leszünk sosem az emlékek, az emlékezés fontosságáról szól. Az emlékeket meg kell osztani, beszélnünk kell a saját történeteinkről, hiszen ha beszélgetni kezdünk egyre több mindenre kezdünk emlékezni, egyre több emlékfoszlány kerül elő.  A könyv számomra a nemzedékek közötti párbeszéd, a családi és társadalmi emlékezet regénye, valós problémákat vet fel, igazi karaktereket rajzol. A szándékos elhallgatás, eltitkolás helyett a kibeszélésre buzdít. Ha nem merünk beszélni az érzéseinkről, nem merünk szembenézni, egyedül maradunk mint a szerencsétlen Tuba. Bálint, bár hibázik, nem menekül, életben marad. Részt vesz, cselekszik, megpróbálja összerakni a történetet, amit majd tovább adhat születendő gyermekének. Ezért van lehetősége felnőni.

Bródy Olvasóklub - Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint - az értelmiség alkonya

Elnézést a drasztikus fogalmazásért de ez a szöveg elbírja mert kemény és kíméletlen. Péterfy Gergely új könyve érdekes, különleges, remek stílusú a sűrű, tömör mondatok ellenére is könnyen olvasható.  Élvezhető, fordulatos olvasmány múltunkról, történelmünk utolsó majdnem száz évéről (a háború előtti korszak, a szocializmus, a Kádár-rendszer) és jelenünkről. Bizarr történelmi, társadalmi tablóként is felfoghatjuk, amelyből két mitikussá növesztett figura emelkedik ki, Olga és a történet mesélője Karl. Karl mellett jelen van mint külső szemlélő, egy mindentudó narrátor is,  történetet tulajdonképpen ketten mesélik, hiszen olyan dolgokról is értesülünk amiket Karl nem tudhatott.
Olga gyönyörű, a történet mesélője csúf, nagydarab és esetlen. Mindkettő sorsa a társtalanság és a szenvedés, sorsuk mögött pedig ott van a mi közép európai sorsunk, amely úgy tűnik nekem, inkább sodródás mint egy tudatosan felépített egyéni és nemzet sors vagy nemzet történet. Ott van a mi állandó nyugatra, külföldre tekintgetésünk is, ami talán kicsinységünkből, zaklatott történelmünkből fakadó önbizalomhiány következménye.  Érdekes, hogy Karl annyira sérült, hogy abba a kényelmes demokráciába sem tud beilleszkedni, amely a háború utáni Nyugat-Európában kialakult.
Hasonló történetet már olvastunk, Joanna Bator Homokhegy című regényét. Mindkettő hiteles képet ad az utolsó kb. száz év történelméről, olyan pontos  történelmi, társadalmi és kulturális szimbólumokat, rekvizitumokat, tárgyakat, eseményeket használ fel, hogy mindig pontosan tudjuk melyik időszakban járunk.
A különbség az, hogy míg Joanna Bator mágikus realista regényében érezzük az összetartozást, érezzük az empátiát ilyet Péterfy regényében inkább at arroganciát érezzük. Bár itt is vannak mágikus elemek és a történet sokszor furcsa fordulatot vesz, Péterfy végig kívül marad, ő nem tartozik ide, részvétlen és eltúlzó szemlélője sorsunknak.
Történelmünk legyőzött minket, diktatúrából diktatúrába kerültünk vagy szerencsétlen módon belemanővereztük magunkat, sosem lehettünk szabadok. Szenvedélyeink, szerelmeink, barátságaink sem lehettek igaziak, csak betegesek, árulással és gyűlölettel teltek.
A történet elbeszélőjének Karlnak Olga iránt érzett gyermekkori szerelme - a suta pancsikolás a tóban, ahol egy picit közel tudott kerülni az imádat tárgyához a regény elején egyszerre  vicces és viszolyogtató, a regény végén a visszatérés már Olga nélkül azt jelzi, hogy ugyan oda jutunk vissza, ugyanabban a körben mozgunk, amiből nem tudunk kitörni. Visszatérünk az egyetlen, a boldogságnak csupán látszatát nyújtó pillanathoz, amiben részünk volt.
Péterfy regényében a kultúra, a humánum , a műveltség  kerül szembe az áltudomány, a műveletlenség, az ravaszdi erkölcstelenség nyers erejével és gyengének találtatik. Az értelmiség, a tudás letéteményese erőtlen.  „Az olvasás haszna, mint a bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát, hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben, ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben. Soha ne csinálj olyat, amiből közvetlen hasznot látsz. A polgár hosszú távra tervez.” mondja a regény egyik szereplője Péter. Úgy érzem azonban nemcsak arról a polgári kultúráról van szó, amelyet derékbe tört a második világháború után kialakult történelmi és társadalmi helyzetben, hanem az értelmiségről.  Nézzük hová jutottak?  Waldstein Péter egyetemi tanárt, akadémikust, a klasszika-filológia professzorát, zsidókat menekítő igaz embert a kommunista diktatúrában épp csak megtűrik, könyvtáros az isten háta mögött, lányából alkoholista, az unokájából a virtuális valóságba menekülő roncs lesz, aki képtelen szembenézni  a valósággal, a hamisított számlákkal, idegbeteg feleségeivel és náci gondolkodású nevelt fiával.
A szellem emberei tehát csak vegetálnak, látszattevékenységekbe menekülnek, soha be nem teljesülő álmokat kergetnek (tanulmány Puskinról), a nyers erőt képviselők pedig pusztítók és méltatlanok. Nincs közeledés vagy átjárása egymás irányába.  A szellemi élet, az értelmiség hanyatlása olyan elemi kötelékek szétesésével is együtt mint a család, a családi értékek. Anya és gyermek szeretetkapcsolatának széttörése a létező legnagyobb árulás a világon. E mellett eltörpül az, hogy Balthazár évekig jelentett a legjobb barátjáról.
A műveltség és a kultúra hanyatlásáról, az erőszakosság, az ostobaság tobzódásáról szól ez a regény. Nincs egy ép család, egy épnek mondható generáció, egy épnek mondható ember. Alkoholista, játékfüggő, pszichopata stb. Talán ez itt törvényszerű is, mert mindig túlélni kellett és mindig újra kellett kezdeni. Talán nem véletlenül lett Survivor a neve annak a kutyának, akit Karl majd megörököl az apjától. Kis képzelőerővel egy nézhetetlenül sekélyes tv műsorra is gondolhatunk.
És sajnos szeretet sincs, csak az eleve lehetetlen, elérhetetlen szerelem, az érzelmek iránti vágy marad meg és a minden értéket elpusztító erőszak.
A Puskin életét kioltó pisztolygolyó fotója az asztalon.

Jókai Anna - átvilágítva

Az Átvilágítás az életmű utolsó darabja. Önéletrajz, de regény is lehetne. Egy küzdelmekkel teli életről szól, családról, szerelmekről, barátságokról, az íróvá válásról, az írói hang megtalálásáról, egy saját világnézet megszületéséről.
A könyv vallomás. Intim és kíméletlenül őszinte, ugyanakkor szubjektív is. Ahogy ő látta, érezte, gondolta, hitte. Jókai Anna azonban nemcsak önmagát világítja át ebben a regényes önéletrajzban, hanem a korszakot is amelyben élt. Benne van a Horthy-korszak, a háború, az ötvenes évek, a Kádár-rendszer, az Írószövetség, az irodalmi élet, a művek születése, a közelmúlt, a politikai élet.
Hihetetlenül nehéz gyerekkora lehetett. Apja alkoholista, a család számkivetettje. Anyja a kislányban találja meg élete értelmét, önző ragaszkodással szereti, piedesztálra állítja, egy kis majmot farag belőle. Nem lehetett könnyű. De ez a kislány nagyon okos és egyrészt anyja hatására, másrészt tehetsége révén elkezd benne munkálkodni egy érzés, küldetéstudat, elhivatottság, a többre hivatottság érzése.
2016. július 9-én fejezte be, a könyvet még kézbe vette, de a könyvheti dedikáláson már nem vehetett részt.
Népszerű és olvasott író volt, mindig hatalmas közönsége volt, szerették az emberek. Reményt adott az olvasóinak. Őt pedig az a szeretet éltette, amit az olvasóitól kapott. Rengeteget utazott, mindenhová elment, ahová hívták, és közvetítette azt az utat, amire rátalált és amit az egyetlen helyes útnak gondolt és rendíthetetlenül végig is járt: a szakrális igazság ismerete vagy legalább kutatása nélkül- nyilatkozta egy interjúban kátyúba ragadhat az emberiség, az út a vízszintesből a függőlegesbe kell hogy vezessen.
Talán a mágikus realizmus mintájára kezdték el azt a stílust, amelyben Jókai Anna alkotott spirituális realizmusnak nevezni. Ez azonban számára nem csak irodalmi irányzat volt, a hang, amire rátalált, hanem életfilozófia is, amelynek az a kiinduló pontja, hogy a világ alapvetően szellemi képződmény, az isteni és az emberi szint találkozása, műveiben az emberi sorsokban kifejezésre jutó isteni jelenlét, isteni gondolat jelenik meg.

Meghitt kis gyilkosságok - néhány szó a divatos "cozy mystery"-ről.

Eredeti borító! Szerintem jobban illik a történethez.

A "cosy mistery" olyan krimi amiben majdnem nincs is bűntény. Van persze, és többnyire gyilkosságról illetve annak felderítéséről, az ártatlanok igazolásáról és a bűnösök megbüntetéséről szól a történet, de nem csak arról, illetve nem elsősorban arról.
A lényeg a hangulat, a környezet, a közösség, a szerethető és ismerősnek tűnő karakterek. A bűntényt sokszor egy botcsinálta de éles eszű amatőr fejti meg (aki mellesleg imádja, amit csinál), nincs durvaság, nincs vér és erőszak, nincsenek horrorisztikus jelenetek.
Az áldozat meg általában amúgy is aljas gazember és jól megérdemli amit kap, senkinek nem fog hiányozni, jobb nélküle a világ, egyáltalán nem sajnáljuk.
Ilyen a Mrs. Jeffries sorozat is, amelyből eddig három rész jelent meg magyarul: Mrs. Jeffries és a halott orvos, Mrs. Jeffries és a gyilkos bál, Mrs Jeffries főzni kezd.
Emily Brightwell sorozata egyébként hét részt tartalmaz, úgyhogy még várhatunk további történeteket is.
Mrs Jeffries a tompa agyú és lassú gondolkodású Witherspoon felügyelő házvezetőnője. Özvegy, a férje rendőr volt, okos és kedves, nagy a tekintélye a személyzet körében, akik mindenben támogatják. De mindenekelőtt imád bűntényeket megoldani, és készségesen vezeti rá a megoldásra naiv munkaadóját, aki egyébként áldott jó ember, talpig úriember és szerethető ura a ház népének. Csak éppen a bűntények megoldása untatja egy kicsit. Mrs Jeffries keresztneve amúgy a biblikus hangzású Hepzibah, amely a 17. században divatos volt, ma kevésbé használatos, ismerhetjük azonban a Harry Potterből is. Egyedi, különleges és ünnepélyes, illik Ms. Jeffrieshez.
Miért szeretjük ezeket a történeteket? Elsősorban azért, mert könnyedek, gyorsan olvashatók de nem bugyuták inkább aranyosak és szórakoztatók. Meg talán azért is mert a történetek mögött megjelenik egy kis Downton Abbey érzés, a viktoriánus London, a korszak hangulata és a társadalmi viszonyai.
Ez még a Helyszínelők előtti világ,  középpontban egy rendes régimódi detektívtörténettel amelynek megoldásában az alibik, az indítékok és a jól feltett kérdések segítenek. A Mrs Jeffries a Lettero kiadó gondozásában jelenik meg, a kötetek nem követik az eredeti megjelenés időrendjét, de a történetek így is élvezhetők.
Ehhez a műfajhoz sorolhatjuk Joanne Fluke sütis krimijeit és Rita Mae Brown Mrs Murphy sorozatát, amelyből eddig csak egy rész jelent meg magyarul. Ez utóbbi különlegessége, hogy a minden lében kanál főhősnő és hebehurgya amatőr detektív házi kedvencei Mrs Murphy a cica és Tee Tucker a corgi is szaglásznak, elsősorban azért, hogy megvédjék gazdijukat aki újabb és újabb veszélyekbe manőverezi bele magát. Akik megszeretik a műfajt bizonyára kedvelni fogják a Rhys Bowen regényeket is.
A cozy krimik nyilván nem jelentik az irodalom csúcsát de kit érdekel írja egy blogger, ha olyanok mint egy nagy habos krémes, s már a borítóik is olyan melegséget árasztanak, hogy az egész telet segítenek átvészelni.
Kár, hogy a magyar kiadás nem tudta átvenni az eredeti borítókat illetve azok hangulatát.
Cserébe megosztok most néhányat.

Egy másik út Indiába...Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

Az Apró Dolgok Istene elsősorban India regénye, bár tekinthetjük családregénynek, vagy filozófiai regénynek is.
A történet középpontjában egy angol kapcsolatokkal rendelkező, középosztálybeli szír keresztény család áll. A cselekmény India Kerala nevű tartományában játszódik, nagyrészt Ajemenemben, abban a városban ahol a szerző Arundhati Roy töltötte a gyermekkorát.
Az elbeszélés nem kronológikus, a történéseket az emlékezés irányítja. A narrátor vissza-visszatekint a múltba, egy dologról eszébe jut valami más, csapong – a stílus könnyed, elegáns és közvetlen. A regény in medias res kezdődik, mint a görög sorstragédiák, a történetet visszafelé fejtjük fel, mint abban a régi történetben egy bizonyos Oidipusz, aki nem kerülhette el a végzetét, ahogy ennek a könyvnek a szereplői sem.
Ez feszültségkeltő technika, hiszen az indítékok, azok az események és döntések, amelyek a jelen állapothoz vezetnek, rejtve maradnak és csak fokozatosan, mozaikszerűen kerülnek a felszínre, hogy majd egyszer csak bravúros módon összeálljanak egy teljes egésszé és minden a helyére kerüljön, hogy mindent meg tudjunk magyarázni, akkor is, ha megérteni és belátni számunkra nagyon nehéz.
Filmekben is találkozhatunk ezzel a szerkesztésmóddal, nekem két fim jutott eszembe, mindkettő nagy kedvenc, Robert Altman Rövidre vágva, Jim Jarmusch Mystery Train.
Nem könnyű olvasmány ez a regény, nagy figyelmet kíván az olvasótól, nehezen fogunk belerázódni az olvasásba, a nevek is idegenek a számunkra, sok a szereplő, akik különböző, nem mindig egyértelmű módokon kapcsolódnak egymáshoz. Én az elején csináltam egy családfát, amint új szereplő tűnt fel elhelyeztem a viszonyrendszerben. Nekem ez sokat segített a megértésben és a követhetőségben. Javaslom, hogy végén olvassunk újra pár oldalt a huszadiktól. Amúgy is ez a huszadik emblematikus!
A regény számos témát felvet, noha a téma változatlanul India. India különböző aspektusokból. Felejtsük el Hajnóczy Rózsát, ez nem az az India, ez nem az a könyv. Vegyük sorra, miről is ír Arundhati Roy, mi mindenről beszél egy család történetén keresztül.
Elsősorban beszél India történelméről, a politikáról, a brit gyarmatosításról, amellyel Anglia megszakított egy természetes fejlődési folyamatot, erőszakos és természetellenes módon telepedett rá az országra és a lelkekre. Az indiaiak elkezdik csodálni és majmolni a hódítókat, meg akarnak felelni, de hódító és meghódított nem értheti meg egymást. A Dzsungel könyve nagyszerű klasszikus, nagyon szeretjük, itt mégis furcsa, hogy Ammu ezt olvassa fel a gyerekeknek, egy atyáskodó, igazságos és bölcs hódító könyvét Indiáról. Amikor megérkezik Sophie Mol, az Angliában felnőtt félig angol félig indiai unokatestvér és édesanyja Margaret, a család elkezdi produkáltatni a gyerekeket, akik hosszú összefüggő részeket tudnak fejből idézni a felnőtteknek szóló klasszikus angol irodalomból. Az angolok, a kislány Sophie nem ismeri ezeket a műveket, a megfelelés lehetetlen, hiába próbálnak angolabbnak lenni az angoloknál.
Aki szívesen olvasna többet erről a korszakról, vegye a kezébe E. M. Forster Út Indiába című regényét, egy könnyebben követhető és értelmezhető, hagyományos szerkesztésű gyönyörűen megírt történetet a barátság és megértés lehetetlenségéről hódító és meghódított között.
Aztán ott van a kommunizmus, mint egy eleve elvetélt kísérlet India modernizálására. Meg a kasztrendszer, melynek merevsége és könyörtelensége tönkretesz és szolgaságba, kiszolgáltatottságba taszít. Rossz azt olvasni, hogy nincs kiút, hogy ebbe csak belenyugodni lehet, hogy nincs választási és nincsenek lehetőségek.
A szolgaság megöli a lelkeket.
A kultúra és a hagyományok egyrészt kapaszkodót jelentenek, másrészt gúzsba kötnek. Érdekes, hogy a család minden tagja megpróbál kilépni a hagyományok, a tradíciók kötöttségéből, de mindenki visszatér a családi házba és megbűnhődik, mert megszegte a törvényeket. Az egyéni érdek, az egyén vágyai soha nem lehetnek olyan fontosak mint a közösségi, tradicionális értékek. A szerelem is veszélyforrásként jelenik meg, az indulatok, az erős érzések nem kezelhetők a hagyományokkal.
A kereszténnyé vált anglofil család, akinek az egész élete a megőrzés körül forog – konzervgyáruk, savanyító üzemük van – kizárja magát a hagyományokból, de másik kultúrába sem tud igazán belekapcsolódni. A hindu mítoszokban mindenki megtalálta a neki megfelelő figurát, amivel tudott azonosulni, amelyhez ragaszkodhatott, amelyet tisztelhetett.Ez a lehetőség örökre elveszett számukra.
Számomra ezzel a könyvvel vált érthetővé az a közhely, hogy az indiai viszonyok ellentmondásosak, India az ellentmondások földje. Ez egy rendetlen társadalom, az egyetlen rendező elve az idejét múlt kasztrendszer, és a hagyományok vakon követése, ami egy modern világban már nem működőképes, illetve működik, de frusztrációt és szomorúságot hoz, a szomorúságból, a bánatból pedig düh és gyűlölet lesz. „ Mert a regény arról is szól, hogy egy idős asszony nagy irigységében, hogyan tesz inkább tönkre egy egész családot, nemzedékeket, a jövőt … mert nem kaphatja meg azt, amit akart, és ha már ő nem lehet boldog, akkor más se legyen az.”- írja egy blogger. https://kulturleny.wordpress.com/2014/03/17/az-apro-dolgok-istene/blogger
Sokrétű regény ez, mert egyrészt olyan világ tárul fel, ami távol áll a miénktől, ugyanakkor egyetemes emberi érzésekről is szól. A szerelem, a nők helyzete, a család, az egyén és a közösség viszonya, az árulás, az előítélet.
A testvéri szeretet ábrázolása az egyik legszebb, amit valaha is olvastam. A gyerekek helyzete a családban is olyan téma, amiről a regény nagyon érzékenyen beszél. A gyerekek igényei nincsenek figyelembe véve, senkit nem érdekel, mit szeretnének, mit éreznek, milyen félelmeik vannak, holott nyilvánvaló hogy szeretik a gyerekeiket. A családban soha nem kerülnek kibeszélésre a konfliktusok, a vágyak az érzések. Nem beszélnek arról, mit is gondolnak valójában. Az érzéseik helyett a hagyományokba kapaszkodnak, mert úgy gondolják, az érzések kontrollálhatatlanok és veszélyesek.
Felkavaró történet, újra és újra eszünkbe jut egy-egy részlete. Ha sikerül átrágni magunkat az elején élvezhetjük a szöveg szépségét, költőiségét, a különleges és mesés történet mozaikokat, meghatódhatunk és elgondolkodhatunk azon milyen sorsa is lehet egy embernek.

Apró dolgok… Az élet apró dolgok sorából áll, többségünk életében csak nagyon kevés igazán nagy dolog van. De az apró dolgok vezetnek a nagy dolgokhoz, a nagy tragédiákhoz… az apró dolgok fontosak, az apró dolgok hol szépek, hol kegyetlenek. De gondolhatjuk azt is, hogy az apró dolgok, az egyéni élet fájdalmai, az egyén vágyai nem számítanak egy nagyobb közösség vonatkozásában… döntse el mindenki ki, mi az apró dolgok istene.

A regényt, mely 1997-ben elnyerte a Man Booker-díjat, 2017-ben változatlan fordításban újból kiadta a Helikon.Vajon mi változott az elmúlt húsz évben....


Aki elkészítené a banánlekvárt, annak egy kis segítség.
https://rakenrollfoka.wordpress.com/2014/04/16/bananlekvar/
   
Arundhati Roy 1961-ben született a Meghálaja állambeli Silangban. Szülei válása után anyjával és fivérével Kérala államba költözött. Az egyetemet Újdelhiben végezte, építészmérnöknek tanult.
Az egyetem után forgatókönyveket írt, és politikai aktivistaként tevékenykedett: számos könyvet publikált, melyekben vehemensen kiállt a globalizációval, a fegyverkezéssel, a nyakló nélküli iparosítással szemben.

"Autista? Na és mit tud?" - Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és kockafej

Sokan olvasnak szívesen megtörtént, valóságos történeteket, valóságos emberekről. Kartali Zsuzsanna Anyacsavar és kockafej című könyve irodalmi igényességgel megírt kettős életrajzi regény, az első olyan dokumentumregény Magyarországon, amely az autizmus problémájával foglalkozik.
Az egyik főhős Zsombi, aki az autizmus enyhébb formájában szenved – asperger szindrómás. A másik főhős az édesanya, a történet írója, aki Zsombit neveli. Kettőjük közös élete az, amiről ez a különleges regény szól, Zsombi születésétől a kamaszkorig.
A szerző elsősorban arról ír, milyen érzés megküzdeni ezzel a problémával, mi az, amit kalandosnak vagy viccesnek érez, milyen nehézségeket kell feldolgozni, mi jelent kihívást? A megfelelő iskola kiválasztása például szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik és egy olyan hétköznapi dolog, mint egy egyszerű buszozás is feladattá válik. Zsombi imád utazni és buszon ülni. Ezért ha üres széket lát, boldogan odarohan és leül, és a megszerzett helyet nagyon nehezen adja át, ha erre szükség lenne, mert nem érti, miért is kellene. Ez aranyos, amikor az ember még kicsi, de egy kamasz fiúnál már nehezebben tolerálható.
Bár nehéz a téma, a könyv mégsem lesz nyomasztó. Ez a józan és tárgyilagos hangnak köszönhető, a tájékozatlanságból eredő esetlen vagy bántó reakciókkal szembeni elnéző türelemnek, annak, hogy a szívszorító mellett ott van a megmosolyogtató is. Pedig nemcsak Zsombinak, hanem a társadalomnak is van mit behoznia a támogató viszonyulás, az elfogadás terén. Ez a könyv azért is nagyon hasznos, mert egyrészt érzékenyít, másrészt tájékoztat, információval lát el.
Nekem nagyon tetszett, az őszinteség, a nyíltság, az, hogy néven nevezi a dolgokat. Kartali Zsuzsanna a való életről, a mindennapokról ír részlet gazdagon és élményszerűen. A könyv a családról szól és benne Zsombiról, arról, hogyan változik a család élete a tizenhét év alatt. Azt látjuk, hogy lehet bármilyen értetlen és időnként rideg is a külvilág ők nincsenek egyedül. Felbukkan például a férj édesanyja, az anyós, aki addig nem sokat törődött velük, az anyai nagyapa, aki nemcsak a logisztikában fontos tényező, hanem ő lesz az, akitől Zsombi eltanulja a bütykölés, a szétszedés és összerakás művészetét, a technikai érdeklődést, a kütyük, köztük a számítógép iránti vonzódást. Úgy tűnik ez a mozzanat később egész életét segíti majd. Testvér érkezik Zsömi, aki úgy fogadja el a bátyját, ahogy van. Végig aszisztáljuk az édesapa betegségét majd halálát, és a későbbi párkeresést.
Számomra vonzó az édesanyának az a törekvése, hogy megértse a fiát, a rendíthetetlen célja, hogy Zsombi a társadalom részévé válhasson, hogy megtalálhassa a saját útját és a saját helyét.
Zsombi története siker orientált. Nem arról szól, hogy az embert lehúzzák a körülményei, hogy belesüppedünk a nehézségekbe és feladjuk. Pedig erről is szólhatna. Arról szól, hogy mindig van kiút, mindig van valami, ami egy kicsit jobb, addig kell kapálózni, amíg előrébb vagy tovább nem lendülünk. Minden apró eredményt, minden kis örömet és élményt meg kell becsülni. Ők sem zárkóznak a négy fal közé és még Kínába is eljutnak.
Ez a könyv esélyt és lehetőséget kér Zsombinak és sorstársainak. Megpróbál leszámolni az előítéletekkel és a félreértésekkel is. Az Esőember című film hatására például sokan zseniális képességeket társítanak az autizmushoz.  Zsombi IQ-ja átlagos, imádja ugyan a kütyüket és jelenleg számítógépes programozást tanul, de beilleszkedési, kapcsolatteremtési képességei minimálisak, nehezen tud beszélgetni másokkal, inkább a saját világába szeret belefeledkezni.
Sokan és sokféleképpen írtak már anya és gyermeke közötti kivételes kapcsolatról. Az anyacsavar és kockafej nagyon szép könyv az anyai szeretet erejéről, a tevőleges szeretetről, az odaadó figyelemről, a feltétel nélküli elfogadásról.