Az egyik főhős Zsombi, aki az autizmus enyhébb formájában szenved – asperger szindrómás. A másik főhős az édesanya, a történet írója, aki Zsombit neveli. Kettőjük közös élete az, amiről ez a különleges regény szól, Zsombi születésétől a kamaszkorig.
A szerző elsősorban arról ír, milyen érzés megküzdeni ezzel a problémával, mi az, amit kalandosnak vagy viccesnek érez, milyen nehézségeket kell feldolgozni, mi jelent kihívást? A megfelelő iskola kiválasztása például szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik és egy olyan hétköznapi dolog, mint egy egyszerű buszozás is feladattá válik. Zsombi imád utazni és buszon ülni. Ezért ha üres széket lát, boldogan odarohan és leül, és a megszerzett helyet nagyon nehezen adja át, ha erre szükség lenne, mert nem érti, miért is kellene. Ez aranyos, amikor az ember még kicsi, de egy kamasz fiúnál már nehezebben tolerálható.
Bár nehéz a téma, a könyv mégsem lesz nyomasztó. Ez a józan és tárgyilagos hangnak köszönhető, a tájékozatlanságból eredő esetlen vagy bántó reakciókkal szembeni elnéző türelemnek, annak, hogy a szívszorító mellett ott van a megmosolyogtató is. Pedig nemcsak Zsombinak, hanem a társadalomnak is van mit behoznia a támogató viszonyulás, az elfogadás terén. Ez a könyv azért is nagyon hasznos, mert egyrészt érzékenyít, másrészt tájékoztat, információval lát el.
Nekem nagyon tetszett, az őszinteség, a nyíltság, az, hogy néven nevezi a dolgokat. Kartali Zsuzsanna a való életről, a mindennapokról ír részlet gazdagon és élményszerűen. A könyv a családról szól és benne Zsombiról, arról, hogyan változik a család élete a tizenhét év alatt. Azt látjuk, hogy lehet bármilyen értetlen és időnként rideg is a külvilág ők nincsenek egyedül. Felbukkan például a férj édesanyja, az anyós, aki addig nem sokat törődött velük, az anyai nagyapa, aki nemcsak a logisztikában fontos tényező, hanem ő lesz az, akitől Zsombi eltanulja a bütykölés, a szétszedés és összerakás művészetét, a technikai érdeklődést, a kütyük, köztük a számítógép iránti vonzódást. Úgy tűnik ez a mozzanat később egész életét segíti majd. Testvér érkezik Zsömi, aki úgy fogadja el a bátyját, ahogy van. Végig aszisztáljuk az édesapa betegségét majd halálát, és a későbbi párkeresést.
Számomra vonzó az édesanyának az a törekvése, hogy megértse a fiát, a rendíthetetlen célja, hogy Zsombi a társadalom részévé válhasson, hogy megtalálhassa a saját útját és a saját helyét.
Zsombi története siker orientált. Nem arról szól, hogy az embert lehúzzák a körülményei, hogy belesüppedünk a nehézségekbe és feladjuk. Pedig erről is szólhatna. Arról szól, hogy mindig van kiút, mindig van valami, ami egy kicsit jobb, addig kell kapálózni, amíg előrébb vagy tovább nem lendülünk. Minden apró eredményt, minden kis örömet és élményt meg kell becsülni. Ők sem zárkóznak a négy fal közé és még Kínába is eljutnak.
Ez a könyv esélyt és lehetőséget kér Zsombinak és sorstársainak. Megpróbál leszámolni az előítéletekkel és a félreértésekkel is. Az Esőember című film hatására például sokan zseniális képességeket társítanak az autizmushoz. Zsombi IQ-ja átlagos, imádja ugyan a kütyüket és jelenleg számítógépes programozást tanul, de beilleszkedési, kapcsolatteremtési képességei minimálisak, nehezen tud beszélgetni másokkal, inkább a saját világába szeret belefeledkezni.
Sokan és sokféleképpen írtak már anya és gyermeke közötti kivételes kapcsolatról. Az anyacsavar és kockafej nagyon szép könyv az anyai szeretet erejéről, a tevőleges szeretetről, az odaadó figyelemről, a feltétel nélküli elfogadásról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése