A könyv arról szól, hogy emlékeznünk kell, össze kell raknunk múltunk cserepeit és ki kell beszélni azt, ami történt. A könyv öt fejezetből áll. A fejezetek között nagy időbeli ugrások vannak, a történet hol előre ugrik, hol vissza a múltba, a történések folyamatában is van kihagyás. Olyan mint egy Robert Altman (Rövidre vágva) vagy Jim Jarmush (Mystery Train) film, a végén minden a helyére kerül. Ahogy Lente Bálint próbálja a családi legendáriumot rekonstruálni a padláson talált régi fotók segítségével, úgy igyekszünk mi is összerakni a történéseket. A prológus az Egyesült Államokba visz Iowába, ahol váratlanul meghal egy férfi, majd időutazásunk 2013-ban folytatódik. Bálint leutazik szülővárosába, találkozik elvált édesanyjával, testvérével, volt osztálytársaival, pár régi baráttal és talál egy régi polimer kazettát. A következő fejezet, regény a regényben. Olyan egységes, szívszorító, izgalmas és megindító, hogy akár egy önálló kisregény is lehetne. A régi tüdőgondozó épületében talált polimer kazetta vissza visz bennünket az ötvenes évekbe, a gyermekbénulás következtében kialakult vastüdős szubkultúrába. Belterjes kis világ, az életben maradtak mind különböző életkorban, de gyermekként kerültek ide, és meg is maradtak gyermekeknek. Így látják, így is ábrázolják magukat a rajzaikon. A jelenben élnek. Nincs történetük, nincsenek emlékeik. Meg kell jegyeznem, hogy amikor erről a könyvről beszélgettünk a Bródy Olvasóklubban rengeteg személyes emlék került elő, erről az időszakról, eddig ez volt a legmegrendítőbb beszélgetésünk. Én 1959-ben születtem, talán 61 vagy 62 lehetett, amikor anyukám teázni vitt, akkor kaptam a Sabin-cseppeket. Teázni megyünk, mondta és én örültem, mert ünnepélyesnek éreztem az egész hangulatot. És az is volt. A nővér, vagy inkább védőnő, aki elkészítette a teát, mesélt a jó doktor bácsiról, aki ezeket a cseppeket készítette, hogy a gyerekek ne betegedjenek meg...máig emlékszem a rendelőre, a teát áhítattal ittam és boldogan mentem haza...Érdekes, hogy milyen gyermekkori képek maradnak meg az emberben, ez annyira mélyen megérintett, hogy máig emlékszem rá. A "vastüdősök" közül egyedül Aszalósnak vannak emlékei. Számára veszélyes a beszéd, de ő az, aki élete árán is magnóra mondja a történetét, mert tudja, hogy a történeteket tovább kell adni, el kell mondani. Az ápoló - Zoltánnak hívják - (mint később kiderül Lente Bálint nagybátyja) segítségével mondja magnóra a saját 56-os történetét. Majd visszatérünk 2013-ba, részt veszünk a volt osztálytárs esküvőjén. Megjegyzem ez is lehetne egy tökéletes kisregény, annyira érzékletes és annyira igazi, hogy szinte érzünk, hallunk, látunk mindent. Átugrunk néhány évet és 2017-ben összefutnak a szálak, összeállnak a mozaikok.
Sok direkt aktuálpolitikai utalás is van a regényben. Vicces, hogy a jobboldali kritika túl liberálisnak, a baloldali pedig nem elég liberálisnak tartja. Szerintem inkább csak arról van szó, hogyan gondolkodik, hogyan látja és tematizálja a világot egy belvárosi értelmiségi.
Az Akik már nem leszünk sosem az emlékek, az emlékezés fontosságáról szól. Az emlékeket meg kell osztani, beszélnünk kell a saját történeteinkről, hiszen ha beszélgetni kezdünk egyre több mindenre kezdünk emlékezni, egyre több emlékfoszlány kerül elő. A könyv számomra a nemzedékek közötti párbeszéd, a családi és társadalmi emlékezet regénye, valós problémákat vet fel, igazi karaktereket rajzol. A szándékos elhallgatás, eltitkolás helyett a kibeszélésre buzdít. Ha nem merünk beszélni az érzéseinkről, nem merünk szembenézni, egyedül maradunk mint a szerencsétlen Tuba. Bálint, bár hibázik, nem menekül, életben marad. Részt vesz, cselekszik, megpróbálja összerakni a történetet, amit majd tovább adhat születendő gyermekének. Ezért van lehetősége felnőni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése