Az útról...újraolvasás

Első olvasásra annyira sokkoló volt, hogy nem tudtam figyelni a történet mögötti történetre. A kólás jelenet után szinte felkiáltottam, ide vezet a fogyasztói társadalom… nem véletlen, hogy egy bevásárlókocsit tolnak végig fél Amerika elüszkösödött romjain…  A fogyasztás került az életünk középpontjába, a nekem minden jár, a mindent akarok és lehetőleg most kultusza.  Ez a világ megérett a pusztulásra, gondoltam akkor. És nem vettem észre a gyönyörű záró sorokat… arról, hogy ez a világ milyen szép. Arról, hogy a világ gyönyörű, hatalmas, de irányunkban közömbös. Létezett előttünk is és létezni fog utánunk is. Nem vettem észre az aprólékos precizitással leírt tárgyakat. A múlt itt-ott feltűnő emlékeit, amelyek az emberi alkotóerőről, az ügyességről, a technikai tudásáról, a tárgyak kimunkáltságáról, kecsességéről, tetszetősségéről szólnak. A stílus, a szóhasználat változatossága, a gondosan elszórt néhány régies, archaikus szó és a tudományokban használt kifejezés mind azt sugallja, hogy az ember nagyszerű dolgokat hoz létre, ne engedjük, hogy mindaz amit felépítettünk eltűnjön. Élvezzük és becsüljük meg azt, amink van.
Nem értettem meg, vagy nem éreztem át teljes mélységében, hogy a mi egyetlen lehetőségünk a  megváltásra a szeretet és a törődés. Az atya és a fiú, apa és fia feltétlen bizalma és szeretete a regény kulcsa.
A könyv záró mondatai, gyönyörködjünk bennük és gondolkodjunk el, hová is tartunk.
„Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett, ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz, amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt.”

Térkép vagy útvesztő … rajtunk múlik.

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Végre valami vidám! mondta mindenki, majd egymás szavába vágva meséltétek a történet legjobb részeit, néhányan előkaptátok a könyvet és idéztétek a részleteket, mi többiek, pedig visítva nevettünk, diszkréten kuncogtunk, vihogtunk...ki-ki vérmérséklete szerint...és szem nem maradt szárazon!
Alice (Chászár Alice) meg ezt találta a neten! Megosztom, szuper!!! Minden benne van, amit mi is gondoltunk.
És hozzá ez a huncut mosoly...imádjuk!

Ezt a jegyzetet a Könyvvizsgálók blogból emeltem ki. Közzétette: Ilweran, 2015. máj.

Valamit nagyon tudnak ezek a franciák. Könnyed, szellős, bohókás történetekbe rejtik az élet megannyi gyönyörét és tragikumát – látszólag semmit sem vesznek olyan nagyon komolyan, pedig dehogynem! Csak épp nem halnak bele lépten-nyomon ebbe az életnek nevezett izébe. Még akkor sem, ha egy nyilvános vécében dolgoznak. Vagy ha egy könyvzúzda gépszörnyéből lapátolják ki naponta a ledarált könyv-fekáliát. Vagy ha nevezett zúzdagép egy szeszélyes napján bedarálja mindkét lábukat. Rejtély, miben hisznek, mi hajtja őket tovább, hogy képesek meglátni az életöröm legkisebb szikráját is a leghetetlenebb helyzetekben – de tudják. Mi meg csak hálásak lehetünk érte, hogy olvashatjuk-nézhetjük, ha már eltanulni nem tudjuk.

Persze nekik sem mindig könnyű. Didierlaurent főhőse, a 6 óra 27-es párizsi RER-járat felolvasója, Guylain Vignolles például eléggé búskomor lélek. Gyűlöli a munkáját (Ki ne gyűlölne egy zúzdagépet irányítani?), gyűlöli a főnökét, aki egy barom, a munkatársát, aki szenvedélyesen szereti nézni, ahogy a gép bezúzza a jobb sorsra érdemes köteteket, a magányát. Legjobb barátai a Rouget de Lisle névre hallgató aranyhal (ötödik ezen a néven), egykori kollégája, Giuseppe, kinek lábait befalta a démoni zúzdagép, és a zúzda kizárólag verssorokban kommunikáló portása. Egyetlen szenvedélye hogy minden reggel felolvas a vonat közönségének egy találomra kiválasztott szöveget az előző nap a démon pusztítása elől megmentett szökevény könyvlapok közül.

Mígnem egy reggelen elhagyott pendrive-ra bukkan az ülésén és ezzel minden megváltozik. Milyen hollywoodiasan is hangzik ez, ugye? Pedig így van – és lehet is így. Hisz minden találkozás, minden apró véletlen magában hordozza valamiféle változás ígéretét – sosem tudhatjuk, épp melyik lesz az, amelyik mindent kiforgat sarkaiból. Guylain Vignolles sem tudja. Ha tudná, vajon megnyitná egyáltalán a semmiből felbukkanó dokumentumokat? Nem hinném. De megnyitja őket, és ezzel kezdetét veszi a Párizs bevásárlóközpontjainak nyilvános illemhelyein keresztül vezető kutatása... Mert tudjuk: az életben bizony semmi sincs kőbe vésve. Még az sem hogy egész életünkben rejtőzködnünk kell. Akár hagyhatjuk is, hogy ránk találjon a boldogság.

Csodabogarak, elvarázsolt hangulat, öngyilkos aranyhalak és lilára festett hajú nyugdíjasotthon-primadonnák adják egymásnak a kilincset; minden együtt van egy borongósan, már-már keserűen induló meséhez, mely kirobbanó életörömben csúcsosodik ki. Ahogy a szürke, nyúlós őszből eljutunk a rügyező tavaszba. Bohókás dicshimnusz az irodalomhoz, olvasáshoz, a leírt szóhoz – ami utat mutat, összeköt minket, életben tart és képes visszaadni a reményt. Igazi könyvmoly-álom, a könnyedebb fajtából, miközben groteszk fricska is a kultúrát elemésztő emberről – aki tán nem is áll olyan nagyon messze a gyilkos hajlamú zúzdagéptől.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Isten éltessen Kati!

                            

Egyik kedves beszélgetőtársunk, most ünnepli 70. születésnapját. (Nyugodtan letagadhatna 10 évet!)

Ebben a szép versben összegezte azokat a gondolatokat, azokat az érzéseket, amelyek az évforduló kapcsán foglalkoztatják.

Fogadjátok szeretettel és kívánjunk neki boldog évfordulót, további szép verseket és írásokat és azt, hogy még sokáig beszélgethessünk együtt könyvekről, irodalomról egészségben, békességben, örömteli módon.

 Születésnapomra /70/

                   Az élet, csak egyszer esik meg veled,

                   S tudd azt, hogy sohasem kétszer.

                   A jó és rossz pillanatok, mint a vízgyöngyök,

                   Időtlenül peregnek, futnak szerte széjjel.

                   A hosszú élet oly hamar eliszkol.

                   S  hogy végül megtérül e tévútjaink ára,

                   Hogy csalódás sós íze lesz-e az utolsó,

                   Vagy belenyugvó béke édes aromája.

                   Alattad elfogy a föld, feletted elfogy az ég.

                   Naponta többször magaddal szembe szaladsz.

                   De ha a tükörben pillantásod állod még,

                   Bízvást reméld, egy ideig még megmaradsz.

                   Mindig így volt ezzel aki élt és aki él.

                   S ha a pillanat-mit félsz- téged is elér,

                   Ne félj, ha lelkedben üvöltve, ijesztve zúg,

                   Tudni fogod, ha a végzet az, mi füledbe súg.

                   Ki hordozza a múltunk, akik voltunk?

                   Ki fogja hálójába a fogyatkozó fényt?

                   Ki libbenti égig a lélek háborgó vizét?

                   Meddig s merre visz a borzongató szél?

                   Mindig ugyan az lesz, ami most van.

                   Emberségünk belülről égő, önmagányi fény.

                   A visszhangos homály néha fel-fel csillan,

                   Mint csillaghullás, az idő tenyerén.

                                                        

                                                                            Kapuvári  Katalin

                                                                                   2017

Kirándulás a szórakoztató irodalom világába, egy gasztrokrimi (Rita Falk Télikrumpligombóc) és egy kevésbé sikerült kutyás (Steven Rowley: Lily és a polip) - Chászár Alice írása

Lektűrökkel ismerkedtünk

Utóbbi két olvasmányunk ebbe a kategóriába tartozott. A szórakoztató, könnyű olvasmány is lehet jó irodalmi mű, lehetnek esztétikai értékei a megformálás stílusában vagy a megjelenítő erőben. Egy krimi, egy jó szerelmes- vagy kalandregény élvezetes olvasnivaló lehet. A lektűr irodalmi értékei igen változóak, azonban elvezethet az igazi irodalom olvasásához is. Esetleg az irodalmi művek olvasása mellett pihentető, kikapcsoló szerepe van. Vannak jó lektűrök, de ez a két könyv nem igazán volt ilyen.

Télikrumpligombóc

Bár német nyelvterületen nagy sikere van a szerzőnek és ennek a könnyed hangvételű kriminek, mely a gasztroirodalomhoz is sorolható, mivel a nagymama receptjei is feltünedeznek benne, többünk tetszését nem nyerte el. A falusi rendőr kalandjai, környezete, a falu élete és a nyugalmas mindennapokban bekövetkező rejtélyes bűnügy leírása egy kicsit szint alatt maradt. Humora nem igazán jó humor, olyan dumaszínházi poénok vannak benne. A könyv vége pedig eléggé „leül”. Ami jó volt benne, azok a receptek, a téli krumpligombóc, az ízletes sült hús és egyebek… Nem csoda, ha a család és a falu népe sokat és jól eszik!

Lily és a polip

Egy beteg kutya és gazdája a könyv főszereplője. A kutyás történetek kedvelőit meg is ragadhatta volna a történet, ha nem lenne az egész „túlírt”, amitől szinte unalmassá, vonatottá vált a szöveg. A daganatos beteg és elvesztett Lily nevű kutya és gazdája, aki a betegség lefolyása alatt bizonyos jellemfejlődésen megy át,  sokkal több írói lehetőséget is tartalmazhatott volna. Erre utalt az is, hogy olvasóklubunk két tagja, sokkal szebb, jobban megírt példát hozott el. Déry Tibor: Niki c. kisregényét és Hjalmar Söderberg svéd író rövid történetét.