Az útról...újraolvasás

Első olvasásra annyira sokkoló volt, hogy nem tudtam figyelni a történet mögötti történetre. A kólás jelenet után szinte felkiáltottam, ide vezet a fogyasztói társadalom… nem véletlen, hogy egy bevásárlókocsit tolnak végig fél Amerika elüszkösödött romjain…  A fogyasztás került az életünk középpontjába, a nekem minden jár, a mindent akarok és lehetőleg most kultusza.  Ez a világ megérett a pusztulásra, gondoltam akkor. És nem vettem észre a gyönyörű záró sorokat… arról, hogy ez a világ milyen szép. Arról, hogy a világ gyönyörű, hatalmas, de irányunkban közömbös. Létezett előttünk is és létezni fog utánunk is. Nem vettem észre az aprólékos precizitással leírt tárgyakat. A múlt itt-ott feltűnő emlékeit, amelyek az emberi alkotóerőről, az ügyességről, a technikai tudásáról, a tárgyak kimunkáltságáról, kecsességéről, tetszetősségéről szólnak. A stílus, a szóhasználat változatossága, a gondosan elszórt néhány régies, archaikus szó és a tudományokban használt kifejezés mind azt sugallja, hogy az ember nagyszerű dolgokat hoz létre, ne engedjük, hogy mindaz amit felépítettünk eltűnjön. Élvezzük és becsüljük meg azt, amink van.
Nem értettem meg, vagy nem éreztem át teljes mélységében, hogy a mi egyetlen lehetőségünk a  megváltásra a szeretet és a törődés. Az atya és a fiú, apa és fia feltétlen bizalma és szeretete a regény kulcsa.
A könyv záró mondatai, gyönyörködjünk bennük és gondolkodjunk el, hová is tartunk.
„Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett, ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz, amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt.”

Térkép vagy útvesztő … rajtunk múlik.