De milyen lehet igazából a vámpírlét – új élet, új életforma vagy párhuzamos élet a halál után? Hogyan lehet halandók között, egy halandó világban vámpírként élni?
Ezeket a kérdéseket boncolgatja Fekete Aliz a 2013-ban megjelent Victoria – A Jóslat című regényében. Fekete Aliz könyve szórakoztató, izgalmas, fordulatos. A legjobb külföldi bestseller hagyományokat követi, vámpírjai azonban magyarországi, sőt egri helyszíneken is felbukkannak. Vámpírjárta hely vagyunk, jó lesz vigyázni!
A remekül megírt történet érdekes, vonzó máskor taszító, különös és romantikus világba vezeti az olvasót. Sok mindent megtudhatunk a vámpírokról: a vámpír változtatja a szeme színét, hallja a gondolatokat, soha nem lesz beteg, soha semmije nem fáj, nagyon erős, örökké él, csak a nap és a tűz árthat neki, és tökéletesen lát a sötétben.
Mikor, hogy és főleg miért kezdtél el írni. Kinek mutattad meg az első írásaidat, biztatott, segített-e valaki? Hogy lettél Alice Caine Tarian?
Úgy 25 éve a nagymamámtól kaptam egy kicsi, Diary feliratú könyvecskét, még ’89-ben. Akkor lettem hetedikes. Tudta, hogy mennyire szeretem a Széchenyi Zsigmond naplókivonataiból készült vadászkaland leírásokat. Nagyon megtetszett a naplóvezetés ötlete, ezért a Mami vett nekem egy naplót. Elkezdtem írni, de csak a középiskolában ültem neki komolyabban. Akkor adódtak az érdekesebb témák! És akkoriban örvendtek a legnagyobb népszerűségnek az újságosoknál kapható szerelmesregény-füzetek. Minden lány olvasta őket a „középsuliban”! Gyorsolvasó vagyok, kevesebb, mint 2 óra alatt végeztem eggyel, és a végükre érve még szerettem volna a történetben maradni. Hetente jelent csak meg új, vagy havonta? Már nem emlékszem. Ki kellett töltenem valahogy az időt a két füzet megjelenése között, így írni kezdtem néhány sajátot, természetesen álnéven. Volt 3-4 beavatott lány az osztályban, aki olvashatta, az ő lelkesedésük motivált, de amúgy nem szerettem mutogatni. Egyéb biztatás, segítség akkoriban nem volt, már hónapok óta írtam a mostani nagyregényt, mikor el mertem mondani Anyunak. Mindig azt akarták, hogy „értelmesen” töltsem el a szabadidőmet, és nem voltam biztos benne, hogy ők az írást annak tartották volna akkor. Főleg nem az ilyen történetekét, régen biztosan horrorisztikusnak, perverznek, meg ki tudja, még minek tartották volna.
Az írás nálam egyfajta kényszeres dolog. Nem tudok nem-írni. Van két kedvenc idézetem, ami úgy érzem, rám is nagyon igaz, és amit most fel szeretnék olvasni. Félicien Marceau belga regény- és drámaíró írta egyszer:
„Az írásszenvedély, amely olyannyira marcangoló, hogy bár az író olykor kínnal-keservvel írja az oldalakat, még jobban szenvedne, ha nem írna.”
És a másik kedvenc idézetem tőle:
„Az író elsősorban nem azért ír, hogy olvassák. Persze, szeretné, ha olvasnák, de elsősorban az írásért ír; mindenekelőtt azért, mert ez az ő létezési módja, mert így veszi birtokába – ő és a könyve – a valóságot.”
Mindent összevetve 1991-óta, vagyis lassan 24 éve írok az Alice Caine álnév alatt. Az Alice az Aliz angol formája; a Caine vezetéknevet pedig egy régi regény nagyon karakán hősétől vettem. Amikor ráébredtem, hogy az írás, mint hobbi, sokkal komolyabb befolyással bír az életemben, szakítottam a rövid, szerelmes történetekkel, s vele a szimpla A.C. monogrammal, ami a tinédzser korszakomat jelentette. Ezt a nevet kibővítettem egy barátnőmtől kapott kelta szóval, ami pajzsot jelent. Így lettem Alice Caine Tarian.
A regény a kaland, a kíváncsiság és a képzelet, az ismeretlen utáni vágy egyvelege - és a romantikáé.
Te romantikus és kalandvágyó ember vagy?
Ha például valaki egy vámpírba szerelmes az időtlen szerelmet is jelent, ami nagyon romantikus!
Romantikus vagyok, mindenképp! Nagyon is! De a való életben nem keresem a kalandokat. Félős vagyok! A kalandokat jobban szeretem passzívan átélni, olvasva vagy még inkább írva, „rendezőként”. A szerelem egy vámpírral manapság valóban kedvelt téma. Egyesek azt hiszik, hogy a könyvemen Twilight szagát érzik… Pedig határozottan nem! Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki még nem látta az Alkonyat sorozatot, és a Vámpírnaplókat sem néztem. Időm sem volt rá a gyerekek mellett, és azt sem akartam, hogy esetleg elvigyen más irányba. És hát ’96 és 2002 között, amikor ezt írtam, nem voltak még szerelmes vámpírfilmek.
És az időtlen szerelem? A vámpír-szerelem nyilvánvalóan úgy szerencsés, ha mindkét fél halhatatlan. A későbbiekben felbukkan a történetben két olyan kapcsolat is, ahol az egyik fél halandó, és az ilyen viszony mindig nagyon szívszaggató tud lenni.
A vámpír- jelenség mindig is érdekelte az embereket. Évezredekre visszamenőleg találkozhatunk velük mítoszokban, legendákban, majd filmekben és regényekben, de nem csak ott ...egy lengyelországi építkezés során középkori sírokat tártak fel. Az ország déli részén található Gliwice városától nem messze kiásott négy tetemnek levágták a fejét, és a halottakat úgy temették el, hogy a koponyákat a lábuk közé helyezték. A módszer nem volt ismeretlen a régészek előtt: ezt a bizarr temetkezési szokást a középkorban akkor használták, ha úgy hitték, vámpírokat temetnek el, és meg akartak bizonyosodni róla, hogy a halottak halottak is maradnak. A szakértők egyelőre úgy saccolják, hogy a sírokat valamikor a 16. században áshatták. Európában egyébként nem egyedi jelenség, hogy a régészek „vámpír” holttesteket találnak, vagy legalábbis olyan embereket, akiket vámpírként, és ennek megfelelő rituálé során temettek el. Alig egy éve, Bulgáriában, A Fekete-tenger melletti Sozopol városában, egy kolostor közelében tártak fel egy 800 éves sírt. A föld alatt fekvő csontváz mellkasát egy nehéz, vastag vasrúddal szúrták át.
A vámpírhiedelem elsősorban Kelet-Európában és Görögországban terjedt el, valószínűleg azért, mert például Németországgal, Amerikával vagy Angliával ellentétben itt nem hittek annyian a boszorkányok létezésében, és ezért a vámpírok váltak a különböző tragédiák, járványok bűnbakjává.
A vámpír számomra tragikus hős, ahogy Werner Herzog ábrázolja Nosferatu, az éjszaka fantomja című 1979-ben készült filmjében szerencsétlen, esendő és magányos.
Mi erről a véleményed, te milyennek látod a vámpírokat. A te vámpírjaid milyenek?
Miért éppen vámpírokról kezdtél el írni?
Nem is olyan rég, 2009-ben is történt egy eset Románia délkeleti részén, ahol egy évvel az után, hogy elhunyt egy asszony, a rokonság felnyitotta sírt, és karót vert a holttest mellkasába. A család szerint a nő vámpírként kísértett éjjelente, ám ezt nem tudták bizonyítani, így végül halottgyalázás miatt eljárást indítottak ellenük. Érdekes, hogy Románia itt van nem messze, nálunk mégsem terjedt el annyira a vámpírhit, mint náluk. Egyébként szinte mindenhol, minden kultúrában akadnak vérszívó szörnyek, mint mondjuk a Chupacabra, amit nemrég már Kárpátalján is és Ukrajnában is többször „láttak”. A vérszívó vámpír mindenképpen tragikus szereplő bármely Bram Stoker, vagy Anne Rice vonalán indított történetben, vagyis ott, ahol a vámpír beszélő, érző lényként kap szerepet! Mert az a lény, aki nem tud meghalni, szerintem mindenképp szánalomra méltó, hiszen a hosszú évek, évszázadok alatt elveszít, eltemet mindenkit aki, és ami valaha fontos volt neki. A világa is folyamatosan változik, és ő egyre elveszettebb benne. Amikor írni kezdtem ezt a regényt, azt hittem, hogy a vámpír-romantikát én találtam ki. 1996-ban ültem neki, miután vagy ötször elolvastam a Lestat, a vámpír-t, az Interjú a vámpírral folytatását Anne Rice-tól. Az első olyan műnek tartom őket, amiben a vámpírok érző lényként tűntek fel. Viszont olyan hiányos, szomorú és bevégezetlen volt (legalábbis nekem), hogy nekiültem a saját történetemnek. Itt találkozott össze nálam az írás a vámpírral. Akkor csak az volt a cél, hogy leírjak egy olyan vámpír-sztorit, amilyen akkor még nem létezett.
Szerettem volna megírni az első igazán pozitív történetet, amiben a vérszívók a hősök, amiben az olvasó majd értük szoríthat! Nem a vérrel élő, gyilkos oldalukat kívántam kidomborítani, hanem a természetfeletti képességeiket, amiket felhasználva, én magam, keverhettem őket nem mindennapi kalandokba; egészen 6 éven keresztül, 2002-ig. Aztán sokáig lapult az asztal fiókjában, és a tavalyi évig nem is gondoltam arra, hogy valaha is kiadjam a kezemből, és megpróbálkozzak a kiadással. Néha belenézegettem, itt-ott javítgattam, modernizáltam rajta, de a vámpírjaim sokáig csak engem, és néhány bennfentest tettek boldoggá. S hogy milyenek az én vámpírjaim? Emberiek. Nem tudom őket sem regényhősökhöz, sem filmszereplőkhöz hasonlítani. Ők régvolt emberek, akinek a lelke megköttetett, ezért a testük elpusztíthatatlan lett. Tehát nem élőhalottak! Életenergiájukat az emberi vértől kapják, csakhogy ezt a sorsot nem önként választották. Sajnálatos, hogy az életbenmaradásukat más emberek halálának árán érik el, bár az én hőseim nem bántanak ártatlan embereket, nem öldökölnek esztelenül, hanem erősen szelektálnak. Ők fekete angyalok. V’Angel-ök!
Az első kötet címe: Victoria, mint azt a borító is hirdeti vörösben. Ő itt ez a szépség a borítón. Vagyis a karakterére hasonlító fiatal nő. Az alcím pedig a Jóslat elnevezést kapta.
A történet szerint már több száz évvel ezelőtt a vámpírok között lábra kapott egy jóslat. Egy olyan prófécia miszerint (az egyébként régen sem túl szapora) fajukat kihalás fenyegeti. Egyikük, Vittorio mester, olyan álmot látott, mely szerint jön két fiatal, akik ha összefognak, megmenekülhet a faj. Az egyik fiatalt, a jégszívű Andrét, még maga Vittorio látta el tanácsokkal a jövőre vonatkozóan, az 1700-as években, de a lányt ő már nem kereshette meg. Andrénak kell hát megtalálnia, és rávenni őt a jóslat beteljesítésére. Meg is találja, a 2000-res évek elején. Az első kötet főszereplője tehát a magyar lány, Victoria, aki vígan éli a huszonévesek még gondtalannak tűnő életét. Aztán egy éjjel megjelenik az a férfi, akitől normális esetben sikoltozva menekülnénk. Mert jön, és mindent elvesz. Családot, barátokat, otthont, életet. Beterel egy olyan alagútba, ahonnan nincs menekvés, és ahonnan csak úgy szabadulhatunk, ha az előre elrendelt végzetünk felé haladunk; szigorúan végig az előre kijelölt ösvényen, arról soha le nem lépve. De ki szereti, ha beleerőltetik egy ismeretlen, félelmetes és kaotikus helyzetbe? Nyilvánvalóan senki. Victoria sem lelkesedik azért, hogy egy idegen, szélsőséges természetű férfi oldalán kelljen felelősséget vállalnia egy rosszhírű fajért. Mint a legtöbb halandó, ő is azt hiszi, amit az akkori média sugall, hogy a vámpírok kegyetlen, állatias ösztönöktől vezérelt, vérszomjas szörnyetegek - már ha léteznek egyáltalán. A sors azonban mindenre hoz valami átmeneti gyógyírt; elsőként emberi barátok személyében, akik ahol csak tudnak, segítenek a jóslat elől menekülő lánynak. Merthogy lélekszakadva fut előle, hiszen nem akarja önként odadobni magát egy több évszázados, kétes jövendölésnek. A történet előrehaladtával, miután hősnőnk belerázódik valamelyest a helyzetbe, sorra bukkannak fel vámpírok, kik segítő, kik hátráltató szándékkal, az a néhány példány, amelyek még megmaradtak a régmúlt idők üldöztetései és a modern világ háborúi közepette. Találkozhatunk az alattomos, mégis gyönyörűséges Felicy-vel, a régész-tudós Jaroddal, a háborodottként feltűnő Gerardo-val, az atyáskodó öregúrral, Richarddal, és még néhány olyan személlyel, akik ebben a kötetben egyelőre nem jutnak kiemelkedő szerephez. Az oldalakon tovább haladva sok minden ki fog derülni a teremtményeimről.
Megtudhatjuk, hogy mit jelent a szemük színének változása; hogy mi az a fokhagymaillatú dolog, ami árthat a vámpíroknak; hogy mi történik velük teliholdkor; hogy számít-e náluk a rokoni vér; hogy mi igaz a hipnotizáló képességükről; hogy mit jelez a vámpír ösztön; hogy van-e valami a fátyolon túli, láthatatlan világban; és hogy egyáltalán: milyen az élet a halál után.
Miután Victoria beleszokik az új légkörbe, és kezdi kiismerni a morcos Andrét, a sors hirtelen elszakítja őket egymástól. A lány egyedül marad, és segítség nélkül kell élnie különös, a végtelen éjszakában zajló életét.
Sokáig nem találkoznak, és ez idő alatt igazán kivételes, s nagyon karakteres személyiségekkel ismerkedik meg. Persze a Jóslat körül forog minden, és éppen a megfejtéséről kellene szólnia Victoria és André kapcsolatának, ám ez a kapcsolat, miután újra találkoznak, merőben átalakul. André még hidegebb lesz, még zordabb, és még elutasítóbb. Végül a férfi maga is belátja, hogy a szövetségük ilyen formában nem működhet tovább, és elengedi a lányt.
Másfél évtized múltán találkoznak csak újra. A vámpírok felveszik a kesztyűt, amit a gonosz dob eléjük, és egyesítik erőiket, tudásukat. Váratlan helyszínek, újabb karizmatikus személyek bukkannak fel. Érzelmi kötelékek bomlanak fel és köttetnek meg, kiderül André legféltettebb titka, és az is, elég lesz-e az összefogás a Leggonoszabb ellen.
De nem csak vámpírsorsok szerepelnek a könyv lapjain. Helyet kapott benne néhány igazán emberi történet is. Szó van benne barátságokról, alvilági kapcsolatokról, félelmekről, öregedésről, a szervezett bűnözésről, leszámolásról, és persze érzelmekről, amik nem hiányozhatnak ebből a történetből.
A titok, amihez a jóslat beteljesülése vezethet bennünket, a halhatatlanok nagy misztériuma lesz.
Hogy megtalálják-e? Hogy túlélik-e? És hogy ki nevet a végén? …az majd csak a harmadik kötet végén derül ki teljes egészében.
Azért bízom benne, hogy sikerült, és hogy sikerülni fog ezt a trilógiát úgy megalkotni, hogy minden kötete önmagában is élvezhető legyen, hogy egy-egy önálló regényként is megállják a helyüket.
Kik a legkedvesebb alakjaid? Hogyan formálod meg a figuráidat? Vannak esetleg olyan "élők" a környezetedben, akikről megmintázod az alakjaidat?
A legkedvesebb alakjaim André és a Lord. A halhatatlan társ, és a halhatatlan nagyapa képei ők. Az örök életű védelmezők. Említettem, hogy félős vagyok… André a történet legfélreérthetőbb, és legszenvedélyesebb alakja. Azért is szeretem, mert én alkottam, tudom, milyen valójában, hogy mit miért tesz, és élvezet félrevezetni vele kapcsolatban az olvasót, s alkalmanként lerántani a leplet a viselt dolgairól. A Lord egy őszinte, feddhetetlen jellemű, rendkívül jószívű, ám eléggé régi vágású öregúr. Mindig ott terem, ha meg kell védeni Victoriát! Sok szereplővel dolgozom, egyszer talán összevetem őket a saját életemmel, nem-e a családom tagjait képviseltettem velük öntudatlanul is! A főbb karaktereket már az elején kitaláltam. Nagyjából tudtam, mit akarok majd írni, és hogy ehhez kik kellenek. Kellett egy ártatlan lány, egy érzéketlen, távolságtartó férfi, és egy láthatatlan kéz, ami alkalmanként belenyúlkál a történetbe, és csak a vége felé tűnik majd elő fizikai valójában is. Azt szoktam mondani, mikor a történet megszületéséről kérdeznek, hogy valójában nem is én találom ki. Sokszor magam sem tudom, mit fogok éppen leírni. Ha megfelelő hozzá a tudatállapotom, akkor vetítenek a fejemben, én pedig amilyen gyorsan tudom, leírom azt, amit látok. Van több olyan személy, karakter, akit egyáltalán nem terveztem a regénybe, hanem csak úgy jöttek „vetítés” közben. A végére azonban egészen önálló kis történet szövődött köréjük, s én magam is csak később jöttem rá, mennyire kellettek és beleillettek a sztoriba (ilyen Felicy Michelle, Jarod, Gerardo). A szereplők mind kitalált személyek; egy jó pszichiáter biztosan azt mondaná róluk, hogy az én aspektusaim; vagy a hiányzó feleim!
A helyszínek nagyon fontos részei a regényednek. Hogyan választod ki a helyszíneket? Figyelsz, raktározol, megjegyzel részleteket, hogy esetleg erről később remek leírást készíthetnél?
A helyszínekről van egy személyes teóriám, de ez már elég misztikus megközelítése a történetnek. … Azt hiszem, hogy írás közben előző életbéli helyeket jelenítek meg, olyanokat, ahol régebbi életeimben már jártam. Voltam már regresszión, és igazán megdöbbentett, hogy a hipnózis alatt olyan helyszíneket láttam, amiket már a regényben leírtam és megjelenítettem egyszer. Azt persze sajnos senki nem tudja nekem megmondani, hogy ebből mi volt a valóság, és mi nem az. Furcsa dolog ez, mert aztán járok-kelek valahol, és egy pillanatra érzések rohannak meg, mintha ott lettem volna régen. Olyan ez, mint amikor a gyerekek kavicsokkal kacsáznak a víz felszínén. Az érzések és „emlékképek” csak pillanatokra érintik a tudat felszínét, így lehetetlen elkapni őket. De azért meg szoktam próbálni! Többek között ezért is fontos számomra, hogy a regényekben valódi helyszínek legyenek, olyan leírásokkal, hogy aki már járt ott az felkiálthasson, hogy „ó, én tudom, hogy hol van ez!”.
A leírások nagyon pontosak, színesek és aprólékosak - szinte filmszerűen látjuk magunk előtt a helyszíneket. A helyszínekben pedig felismerhetjük Egert és környékét. Mi köze a te Vámpírjaidnak Egerhez és a La Contessa Kastélyszállóhoz?
Igen, eleinte néhol túlságosan is részletgazdagok voltak a leírások. A kész regényben lévők már a rövidített verziók. Ez a Brontё-hatás volt. Imádtam a Shirley-t és a Jane Eyre-t! Igazán hosszú leírások vannak bennük. Én is azt szerettem volna, ha olvasás közben visszajön az a kép, pontosan az a kép, ami az én fejemben volt, …de talán még sem olyan hosszan, mint a Brontё könyvekben. Egerrel és Szilvásváraddal is úgy jártam, hogy megérintett mikor ott jártam. Egy villanás volt, és tudtam, hogy kell ez a hely! A külföldi helyszíneket elképzeltem, aztán rákerestem, hogy hol van olyan hely, ami a legjobban hasonlít hozzá. Így lettek valódi, létező neveik a városoknak, a szállodáknak és köztereknek. Számomra Eger a legromantikusabb város a világon. Imádom! Ezért, amikor a legszentimentálisabb fejezet megírásához érkeztem, nem volt kérdés, hogy ez itt lesz. Az én arisztokratikus vámpírjaim fényűző életmódot folytatnak, és mindenből a legszebbet, a legjobbat választják - természetesen a maguk szerény módján, nem felvágva és menőzve. Ezért választottam a mélyenszántó társalgás színteréül a Várat, az Érsekkertet és az Excalibur éttermet, a Nagy Nap bizsergető és emelkedett felkészüléséhez a La Contessa Kastélyhotelt, a kötetlen traccsoláshoz a Déja Vu bárt, és az első csókhoz a Szalajka völgyi Fátyolvízesést.
A könyvedben megjelenő adat- és részletgazdagság, a sok helyszín, történelmi kalandozások kutatómunkát feltételeznek, bizonyára sok adatnak utána kellett járnod.
Kezdetben a városi könyvtárra és a házi könyvtárunkra voltam utalva, de ennek is meg volt a maga bája és varázsa. Szeretem a könyvtárakat és a könyvek illatát is! Sorra írtam tele a jegyzettömbjeimet, szótáraztam, atlaszokat lapoztam át, vaskos „törikönyveket” olvastam át egyetlen sornyi adatért. Nem is hinnék az emberek, mennyi háttérmunka van az egyes fejezetek mögött! Állítom, hogy legalább annyi munkaóra ment el kutatásra és az információgyűjtésre, ha nem több, mint a megírásra! Főleg a ’90-es években, amikor még nem volt jellemző a háztartásokban a számítógép és az internet. Külön hála az internetnek, mert amikor az első gyeses éveim alatt otthon voltam, és a kéziratot bevittem a számítógépbe, el sem kellett mozdulnom az íróasztal mellől ahhoz, hogy ellenőrizzem, mondjuk a helyszínek paramétereit, vagy egyes évszámokat.
Hogyan határoznád meg a regény műfaját, fantasy vagy romantikus történet vagy mind a kettő?
Szerintem nehéz, és nem is nagyon lehet a könyvet különválasztani a fantasy-, a romantikus-, és a kalandregény kategóriáktól, mert egy jó adag van benne mindből. Kaland, mert a főhős kiszakad megszokott közegéből, és fordulatos élményekkel teli életet kezd élni. Fantasy, mert olyan lénnyé alakul át, amilyen a valóságban, a tudomány mai állása szerint, nem létezik; mert a regény egyik alap pillére az árnyak világa, amely csak részben kapcsolódik a mi dimenziónkhoz, s mert megtalálható benne egy kis okkultizmus is. Továbbá Romantikus is, mert kalandjai közepette a főszereplő megismerkedik az érzelmek egész skálájával, és ráadásként a szerelem többféle árnyalatával, mélységével és magaslatával.
A már említett könyvélmények, kedvencek, irodalmi előzményeken kívül kiket említenél még szívesen, akik akár stílusban, akár történetmesélésben hatottak rád, vagy akiket egyszerűen csak szívesen olvasol?
Említettem már Széchenyi Zsigmondot, a Csui és a Nahar nagyon népszerűek voltak a maguk idejében. Kifinomult, arisztokratikus hangvételű naplóiban ártatlanul snájdig humor bujkált, amit a mai napig imádok! Barbara Cartland, Victoria Holt, Heather Graham, Jude Devereaux, Amanda Quick ők mind a kedvenceim. Olyan romantikus regényírók ők, akik a század eleji vagy annál régebbi korok romantikájából, életstílusából, eleganciájából merítettek. Miattuk fogalmazok néha olyan ódivatúan és régiesen. Szeretem a történelmi regényeket is. A Három testőrt Dumas-tól, a Habsburg-krónikákat, a Victoria királynő életét feldolgozó könyveket többször is elolvastam. Graves Én Claudius, Prus A fáraó, Nemere István történelmi írásai mind hatással voltak rám. És majdnem az összes Gerald Durrell könyv is megvan, őt a humoráért, és a természet iránti végtelen rajongása miatt szeretem! Miatta lettem zöld! Régebben igazi könyvmoly voltam, és még most is csinos könyvgyűjteménnyel rendelkezem, amit kezdenek kiszorítani a műanyag traktorok és a Barbie babák…(A szerzőnek két gyermeke van.) Remélem, hogy lesz még időm arra, hogy más írók műveiben is elmerülhessek.
Hogyan látod, ma Magyarországon szívesen olvasnak az emberek romantikus-kalandos történeteket? A nők vagy a férfiak szeretik jobban ezeket a regényeket?
Úgy látom, hogy sajnos még mindig nem szívesen olvasnak. Ha pedig olvasnak, trendi könyveket vesznek, amikről divat tudni és beszélgetni. Sajnos nem azért veszik a kezükbe, mert személy szerint az tetszik nekik. Szerintem a férfiak mindig is kevesebbet olvastak, és ez most sincs másként. Ez a hozzáállás lemérhető volt a családtagjaimon a könyv megjelenésekor, mert a nők úgy kiáltottak fel, hogy „De jól néz ki!”, míg a férfiak úgy, hogy „Úristen, de vastag!”, és közben a szemüket forgatták. Én azt gondolom, hogy mindenkinek olvasnia kellene romantikus-kalandos történeteket! Hogy ne felejtsék ki a romantikát a mindennapi életükből, és a kalandvágyukat ne az autópályán éljék ki.
Hogyan találtál rá a kiadóra? Nehéz volt megtalálni azt a kiadót, akivel együtt tudtok dolgozni? Nagyon tetszetős a borító, illetve a könyv grafikai, könyves megjelenése? Profi munka. Kinek, kiknek köszönhető?
Úgy alakult, hogy a regény elektronikus formában eljutott egy ismerősömhöz, aki az izgalmas olvasmányért cserébe elküldte egy kiadó címét, és hozzá pár sort, hogy tegyek lépéseket a kiadatás ügyében! Sokáig tépelődtem, és hosszú hetek teltek el mire rászántam magam arra, hogy elküldjem a kéziratot. Hamarosan visszaigazolt a kiadó, hogy átmentem a szigorú szűrőn, és a belső vizsgálatuk eredményeképp nagyon örülnének, ha kiadhatnák a könyvemet. Mellékelten elküldték a kiadói szerződést, amit átolvasva egy idős ismerősöm, Buda Ferenc Kossuth díjas író tanácsa jutott eszembe. Azt mondta Feri bácsi, hogy „Nagyon tessék vigyázni a kiadókkal, mert egyik kezükben mindig ott a nyúzókés!” Ezt megfogadva végül az Undreground kiadónál kötöttem ki, (ami persze nem jelenti azt, hogy ők az árszabáskor ne fogták volna azt a nyúzókést) Mindamellett nagyon precíz munkát végeztek. A terjedelemre való tekintettel különleges, az exkluzív könyveknek fenntartott, egyedi papírra nyomtatták; valamint a mérete is eltér egy kicsit a náluk megszokottól, egy fél centivel nagyobb a szokásosnál. A borító egy kiváló, egri érdekeltségű, fiatal dizájner Suha Géza munkája. Én kitaláltam, hogy mit szeretnék látni, ő pedig elsőre megvalósította. Nagyon fontosnak tartom a könyv fedelét, mert már a borítóval szerettem volna érzékeltetni a regény témáját. Ezért választottam egy fiatal lányt, szivárványszínű pupillákkal. Géza azonnal értette, hogy mit szeretnék, és a sok-sok összevágott képből megalkotta nekem a borító Victoriáját! Kiválasztotta a betűtípusokat, megszerkesztett mindent, nekem csak rá kellett bólintanom.
Köszönöm a beszélgetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése