Dél-Anglia kincse - Edward Rutherfurd: Az erdő

 „Nehéz időket élünk jóember. Manapság még a jámborságot is büntetik.” Az idézet Edward Rutherfurd Az erdő című regényéből való. A szerző angol, eredeti neve Francis Edward Wintle aki a  Cambridgei Egyetemen tanult, a Stanford Business School ösztöndíjasa volt, foglalkozott politikai kutatással, könyvkereskedelemmel majd visszatért gyermekkora színterére, Salisbury-be és megírta a Sarum című történelmi regényt, amelynek tízezer éves története a Stonehenge és Salisbury ikonikus helyszínén, és tágabb környezetében játszódik. Sajnos magyarul még nem olvasható.
Tulajdonképpen nem szeretem a történelmi regényeket, de az ötlet, egy helyszín történelme évszázadokon keresztül – Az erdő a 11. században kezdődik és 2000-ben végződik – nagyon érdekes.
Rutherfurdnál keverednek a hiteles történelmi személyiségek és események a kitalált figurákkal, a valós történelmi tényekkel. Néhány kitalált család több generációjának sorsán keresztül mutatja be a hely történetét, és szerintem ez az, amitől ezek a regények ennyire népszerűvé váltak. Az egyszerű, hétköznapi hősökkel mindenki jobban tud azonosulni, jobban átéli a hányattatásaikat, a nehézségeiket, az örömeiket és bánatukat amelyekkel szembe kell nézni, mert ugyan más-más korban de mindenkinek szembe kell nézni az élet kihívásaival. Úgy tűnik a történelem távlatában az egyén sorsa eltörpül a világ nagy eseményei mögött, holott mindenkinek egy élete van, ami számára pont annyira fontos, mint a nagy történelem figuráinak élete és életeseményei.

Rutherfurd regényeit epikus történelmi regényeknek nevezik a kritikusok, hömpölygő történelmi regényeknek, amelyek kis rosszindulattal lassan hömpölyögnek és nehézkesen döcögnek…Azaz hosszúak és részletesek, ami nem csoda, ha 1000 év történelmét akarja valaki elmesélni. A kalandoktól és fordulatoktól hemzsegő történetek kedvelőinek nem fognak tetszeni ezek a könyvek. De biztos nagy örömet fognak okozni azoknak, akik szívesen időznek hosszabb ideig egy történetben, a sorozatkedvelő és szemlélődő alkatú olvasók szeretni fogják ezeket a regényeket.

Az erdő annyiban más, mint Rutherfurd többi regénye, hogy itt a háttér is élőlény, egy erdőség, a maga állat és növényvilágával. Az erdő, és lakói éppúgy részei a történelemnek, mint az emberek. Az erdőt, amelyet New Forest-nek (Újerdő) hívnak még Hódító Vilmos nyilvánította királyi erdővé, helyileg Dél-Angliában található, a Domesday Összeírásban is szerepel.  Az erdő érdekében meghozott kemény törvények  megtiltottak a vadállatok természetes életébe és táplálkozási szokásaiba való bármilyen beavatkozást. Konkrétan, a közembereknek nem volt szabad bekeríteniük ingatlanjaikat, hogy saját állataik (pónik, szarvasmarhák és sertések) ne kószáljanak el, mert a kerítések akadályozhatják a szabadon futó őzek és vaddisznók életmódját. E törvények betartásáért cserébe a köznemeseknek bizonyos jogokat megengedtek, ideértve az állataiknak az erdőben való legeltetésének jogát is.
Vilmos két fia az erdőben halt meg: Richard herceg valamikor 1069 és 1075 között, és II. Vilmos király (William Rufus) 1100-ban.
Az Újerdő fáiból építették Nelson admirális hajóinak egy részét. Viktória királynő szarvasmentesítési törvénye alapján 10 ezer szarvast pusztítottak el.
Az Újerdő csodálatos természeti értékeit 1875-ben kezdte felismerni az alsóház odalátogató különbizottsága: ekkor határoztak a korábbi állat- és fairtás helyett a flóra és a fauna védelméről.
A terület 2005-ben kapott nemzeti park státuszt.
Az itt lakók létrehoztak egy weboldalt is, hogy megosszák Dél-Anglia ezen egyedülálló részének hangulatát, és megmutassák, hogy ez a terület, melyet a helyiek szeretettel Erdőnek hívnak, valóban egyedülálló és különleges.
https://www.new-forest-national-park.com/

Ez most az én időm - Olga Tokarczuk Őskor és más idők

Szeretem a mágikus realista regényeket, az első, amit először olvastam azonban nem a műfaj legismertebbje a Száz év magány volt, hanem a Mester és Margarita...csak akkor még nem létezett a műfaj, vagy nem tudtam róla. Szeretem, ha nincs határ valóság és álom, valóság és képzelet, valóság és mese között és minden, ami lehetetlen megtörténhet. Ha mindent valóságosnak és természetesnek érzünk, ha a misztikum természetes módon csúszik bele a valóságba...Az Őskor és más idők is ilyen könyv. Így: 

„ -Te csak lógsz és mosolyogsz, Jóasszony, a kutyák meg kieszik az ajándékaidat – mondta félhangosan Florentynka. – Az emberek néha nehezen értik meg a kutyákat. Te, Jóaszony, biztos egyformán érted az állatokat és embereket. Biztos még a hold gondolatait is ismered…

Florentynka felsóhajtott.

- Megyek, imádkozom kicsit a férjedhez, te meg addig vigyázz a kutyámra.

Kikötötte a kutyát a csodatévő kép előtti korláthoz, a kosarak között, melyekre horgolt kendőt terítettek.

- Mindjárt jövök.

Helyet talált magának az első sorban, az ünneplőbe öltözött jeszkotlei asszonyok között. Észrevétlenül elhúzódtak mellőle, és sokatmondóan néztek egymásra.

Közben odalépett a Szűzanya mellékoltárához a templomszolga, aki a rendre vigyázott a templomban. Először valamimozgolódásra lett figyelmes, de a szeme sokáig nem tudta összerakni, amit látott. Amikor rájött, hogy ez a nagy, gusztustalan, rühes kutya garázdálkodott imént a megáldandó ételekkel teli kosarak között, a felháborodástól alig tudott megállni a lábán, arcába vér tolult. A szentségtöréstől felindulva odaugrott, hogy kikergesse az arcátlan állatot. Megragadta a kötelet, s a rettenettől remegő kézzel próbálta kibogozni. Ekkor a kép irányából egy halk női hang ütötte meg a fülét:

- Hagyd azt a kutyát! Az Őskorba valósi Florentynka megbízásából vigyázok rá.”

Olga Tokarczuk Dél-Sziléziában él, a család a neve alapján valószínűleg ukrán eredetű. Ez a hely azért is fontos, mert az itt fellelhető legendákat, meséket szövi bele a történeteibe. Interjúkban, a könyv magyarországi bemutatóján is elmesélte, hogy a mű fontos inspirációját jelentették számára gyermekkori történetei, melyeket nagymamája mesélt. 

Eredetileg pszichológus, pszichoterapeuta, a 90-es évektől kezdve jelennek meg írásai, ő a 2019-es irodalmi Nobel-díjas, de fontosabb talán az, amit Mihályi Zsuzsa, egyik magyar fordítója mond róla, hogy visszahozta a hagyományos történetmesélést a lengyel irodalomba.

Az Őskor és más idők színtere egy falu, Őskor a neve, négy arkangyal Rafael, Gábriel, Mihály és Uriel őrzi. Az angyali asszisztencia megpróbálja távol tartani bűnöket és veszedelmeket, mindegyik más-más gonoszsággal néz szembe, mégis lehetetlen az ártatlanság és naivság megőrzése.

Bent ugyan mintha megállna az idő, de a kinti világból be-beszűrődő eseményekből tudjuk, hogy kb. 70 év telik el, háborúkkal terhes évek zajlanak a világban. A regényidő az első világháború környékén kezdődik és a 80-as években ér véget. Az egyes fejezetek önmagukban is megállnak, mint egy-egy önálló novella, de ha összeillesztjük a rövid fejezetekben megbúvó szállakat, több nemzedék története is kibontakozik. A történtek magával ragadnak bennünket, sok rossz és sok szenvedés is meg van írva a tárgyilagos, távolságtartó sorokban, de ilyen az élet, jó és rossz, kinek kicsit több a jó, másnak több a rossz, de mindegy is, mert minden elmúlik egyszer. Ez az, amiról ez a regény szól, az idő, az idő múlása. Az idő az élet rendező elve, strukturálója, az idő az élet megélésének kulcsa. A mi életünknek is az idő teszi értékessé? Minden fejezet valakinek vagy valaminek az ideje, arra az időre ő lesz a középpont, róla szól majd a fejezet. Az idő néha egészen lelassul, mint a gombaszövedékek esetében. Máskor ciklikus. Az állatok és az egészen kicsi gyerekek számára csak a jelen idő létezik. A tárgyak számára az idő végtelen, az ember ideje véges.

Születünk, élünk és meghalunk ez az idő körforgása számunkra. Az élet körkörös, magába forduló, folytonos, de nem az élők számára. Mi is elmúlunk, és elmúlik minden, ami velünk történt. „Az idő múlása különösen májusban aggasztotta Misiát. (…) A kertben arra gondolt, nem lehet megállítani a fák virágzását, a szirmok menthetetlenül lehullanak, a levelek idővel megbarnulnak és leesnek. A gondolat, hogy jövőre is így lesz, nem vigasztalta, mert tudta, hogy nem igaz (…) Sosem ismétlődik meg ez a virágzó ág. Sosem ismétlődik meg ez a teregetés – gondolta. – Sosem ismétlődöm meg én sem.”

A halál azonban nem jelent megsemmisülést, a halál átlépés az egyik létformából a másikba.

Talán kikerülünk a térből, de valahogy benne maradunk az időben?

A prédikátor könyve 3. fejezetében ezt olvashatjuk:

Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.

A könyvben idejük van a személyeknek, állatoknak, fáknak, tárgyaknak, az angyaloknak, a Szűzanya képének, a háznak, a szellemeknek, a világot rendező őselveknek, sőt Istennek is. Ezek az idők tagolják fejezetekre a regényt. A fejezetcímek ismétlődése is az idő múlására utal. Biztosan sokunkban él a kép az olvasót morzsoló nagymamákról, vagy az esti kukorica morzsolásról, így morzsolódik az idő is lassú monotóniában. A paraszti kultúrában az idő határozott meg mindent, a világosság és a sötétség határozta meg, hogy mikor dolgoztak, a munka rendje, hogy mikor jutott idő szórakozásra, mesélésre, összejövetelre, a naptár, hogy mikor lehet vendégeket hívni névnapokra, ünnepnapokra...Mindenre volt idő, és mindennek szabott ideje volt. Ez behatárolta az életet, kereteket szabott. Úgy tűnik, most felborult ez a keret, ez a rend. Gyakran mondjuk, hogy nincs időm, elcsúsztam az idővel, elvesztem az időben, holott mindennek megvan a maga ideje, csak elfeledkeztünk róla, vagy túl bonyolult lett ehhez a világ?

Ahogy a mese keveredik a valósággal, úgy keverednek a különböző szemléletmódok, világfelfogások, filozófiák a katolicizmus, a hinduizmus, a szláv mitológia, a judaizmus, a buddhizmus, a miszticizmus, a Tibeti halottaskönyv útmutatásai, a szabadkőművesség a regényben. Azt sugalmazza, a világ sokszínű, higgyünk abban, amiben szeretnénk, ami megragadja a képzeletünket, vagy ami megnyugvást hoz.

Számomra megnyugtató, és megható az, ahogy a tárgyakkal bánik, a tárgyak valakihez tartoztak és magukba foglalják a személyt is akié voltak. Megmagyarázza miért őrzünk meg tárgyakat a szeretteinktől.

Mindannyian a nagy egész részei vagyunk, emberek, állatok, növények, tárgyak – én így szeretném látni a világot.

Agatha Christie – krimik, amelyeken nem fog az idő

Tavaly volt 100 éve, hogy megjelent Agatha Christie első regénye A titokzatos stylesi eset, amelyet számos regény és kisregény,  színmű követett. A „krimikirálynő” Mary Westmacott néven hat romantikus regényt és négy egyéb művet is írt, köztük önéletrajzát és egy beszámolót férje régészeti expedícióiról. Egész életében írt, utolsóként megjelent regényei az 1975-ben kiadott Függöny: Poirot utolsó esete és a halála évében 1976-ban posztumus megjelent Szunnyadó gyilkosság. Mindkét regényt a második világháború idején írta, de csak élete végéhez közeledve adta ki, mintegy lezárva két leghíresebb figurájának, Hercule Poirot-nak és Miss Marple-nek az eseteit. A Poirot utolsó esete különleges hangulatú, az idő múlásáról is szól, arról, hogy megöregszünk pedig azt hittük örökké fiatalok maradunk vagy hogy örökké élünk. Van abban valami megdöbbentő, hogy Poirot is halandó és hogy Hastings kapitány is megöregedett.

Miért szeretjük és miért olvassuk még mindig ezeket a regényeket, miért tudnak újra és újra  olvasó közönséget szerezni a maguk számára. Én az alábbiakra tippelek:

1. A miliő miatt. Az angol középosztály és arisztokrácia világa, az angolság úgy általában mindig is elbűvölte az embereket, gondoljunk csak a Downton Abbey sikerérére. Állandóságot és biztonságot sugall, minden régimódi és megbízható annak ellenére, hogy történetekben többen esnek gyilkosság áldozatává. Én egészen kiskoromban nem sokkal azután, hogy megtanultam olvasni már sorban végigolvastam az életművet. Emlékszem, hogy a Bertram szálló olvasása közben elpusztítottam több doboz csokis kekszet (a finomságok csúcsa volt abban az időben), hiszen a regény számomra arról is szólt, milyen jó lehet egy olyan szállodában lakni, ahol olyan csodálatos ötórai teát szervíroznak, mint a regényben.

2. A történetek érdekessége, a sok csavar miatt, amelyek váratlanságukkal mindig meglepnek bennünket.

3. A moralitás miatt. Így vagy úgy a gyilkos mindig meglakol, bár néhány történetben a tett büntetlen marad. Ilyen a Vád tanúja, vagy a Gyilkosság az Orient expresszen, amelyben 12 feddhetetlen ember szolgáltat igazságot és a moralitás az ő oldalukon áll. Az Öt kismalac-ban bár Poirot kideríti ki volt valójában a tettes, nem lehet bizonyítani a gyilkosságot. A gyilkos Elsa azonban erkölcsileg, társadalmilag ellehetetlenül, élete értelmetlen és üres, szenved és tudjuk, hogy soha nem lehet már boldog. Agatha Christie vallotta, hogy az élet szent, és nem lehet könnyelműen venni. Kifejezetten ellenezte az öngyilkosságot: az Éjféltájt egyik szereplője ragaszkodik hozzá, hogy joga van azt tennie az életével, amit akar, mire a keresztény ápolónő azt feleli: „De lehet, hogy Istennek szüksége van magára.” https://www.magyarkurir.hu/hirek/szaz-eves-hercule-poirot

4. Azt hiszem sokan szeretjük azt is, hogy nincsenek véres és horrorisztikus jelenetek, ezek a regények igazából nem félelmetesek. Bár lehetnének, gondoljunk a A tíz kicsi néger (az újabb kiadásokban magyarul Mert többen nincsenek címen találkozhatunk majd vele, melyet az amerikai kiadás címe And then there were none alapján kap a regény) nyomasztó légkörére, vagy arra, ahogy a Temetni veszélyesben Cora fejét egy baltával verték szét a saját ágyában, az Öt kismalac-ban felakasztanak egy ártatlan nőt, egy anyát, akinek kis gyermeke van. A regények stílusa, a szöveg azonban inkább arrafelé viszi az olvasót, hogy azt találgassa ki is tette, a rejtély az érdekes, és nem nagyon gondolunk bele, hogy véres gyilkosságok történtek, emberek haltak meg.

5. A szereplők is egyediek érdekesek, főleg a két híresség Poirot és Miss Marple különleges. Miattuk olyanok ezek a regények mintha egy sorozatot néznénk a tv-ben, rajtuk kívül több olyan állandó szereplő is van (Hastings kapitány, Miss Lemon, Japp felügyelő, Miss Marple unaköccse és barátnői) akik otthonossá és ismerőssé teszik a regények világát. A nyomozás a beszélgetéseken alapul, ütköztetik a tényeket, felfigyelnek egy-egy elejtett megjegyzésre és tanulmányozzák az emberi természetet. A megoldáshoz a világ és az emberi viselkedés ismerete, a kinek állt érdekében és kinek volt módja kérdések elemzése, a megfigyelés, a következtetés viszi el nyomozónkat és ebben nagyon is hasonlítanak Sherlock Holmes-ra. Ez nem olyan, mint a Helyszínelők, nem high-tech laborok vizsgálják a nyomokat, bár Agatha Christie ebben is különleges. A Cipruskoporsó című regényben például Poirot úgy bukkan nyomra, hogy még Gil Grisom is megemelné a kalapját.

Bár sokan állítják ki lehet találni ki a gyilkos nekem sosem sikerült … úgy érzem, Agatha néni csak nagyon picit csöpögtet és a leglényegesebb információt a regény végére tartogatja. A történetmesélés ugyan lassú, de könnyen bele tudunk helyezkedni otthonosan fészkelődve örömmel találgatjuk ki is ölhette meg azt a szerencsétlent, akit éppen meggyilkoltak.

Jó szórakozást Dame Agatha fondorlatos meséihez, minőségi krimijeihez amelyek mindig megmozgatják az olvasók szürke agysejtjeit.

Végezetül 5 teljesen lényegtelen tudnivaló Agatha Christie-ről: imádta a kutyákat, kedvenc színe a zöld volt, utálta a csótányokat, nem ivott alkoholt és nem cigarettázott, rózsafajtát neveztek el róla. 

Bródy Olvasóklub - Krusovsky Dénes: Akik már nem leszünk sosem - apák és fiúk

Krusovsky Dénes lírai regénye sok mindenről szól, mert benne van a fiatal magyar értelmiség útkeresése, a felnőtté válás, megmutatja hogyan gondolkodnak a harmincas férfiak, kik ők, kinek gondolják magukat, de elsősorban apákról és fiúkról szól. Nemzedékek kergetik egymást, nem találják a közös szavakat, zavarban vannak, képtelenek szót érteni. Ha valaki már-már ráállna a beszélgetésre a másik becsukja az ajtót.
A könyv arról szól, hogy emlékeznünk kell, össze kell raknunk múltunk cserepeit és ki kell beszélni azt, ami történt. A könyv öt fejezetből áll. A fejezetek között nagy időbeli ugrások vannak, a történet hol előre ugrik, hol vissza a múltba, a történések folyamatában is van kihagyás. Olyan mint egy Robert Altman (Rövidre vágva) vagy Jim Jarmush (Mystery Train) film, a végén minden a helyére kerül. Ahogy Lente Bálint  próbálja a családi legendáriumot rekonstruálni a padláson talált régi fotók segítségével, úgy igyekszünk mi is összerakni a történéseket. A prológus az Egyesült Államokba visz Iowába, ahol váratlanul meghal egy férfi, majd időutazásunk 2013-ban folytatódik. Bálint leutazik szülővárosába, találkozik elvált édesanyjával, testvérével, volt osztálytársaival, pár régi baráttal és talál egy régi polimer kazettát. A következő fejezet, regény a regényben. Olyan egységes, szívszorító, izgalmas és megindító, hogy akár egy önálló kisregény is lehetne. A régi tüdőgondozó épületében talált polimer kazetta vissza visz bennünket az ötvenes évekbe, a gyermekbénulás következtében kialakult vastüdős szubkultúrába. Belterjes kis világ, az életben maradtak mind különböző életkorban, de gyermekként kerültek ide, és meg is maradtak gyermekeknek. Így látják, így is ábrázolják magukat a rajzaikon. A jelenben élnek. Nincs történetük, nincsenek emlékeik. Meg kell jegyeznem, hogy amikor erről a könyvről beszélgettünk a Bródy Olvasóklubban rengeteg személyes emlék került elő, erről az időszakról, eddig ez volt a legmegrendítőbb beszélgetésünk. Én 1959-ben születtem, talán 61 vagy 62 lehetett, amikor anyukám teázni vitt, akkor kaptam a Sabin-cseppeket. Teázni megyünk, mondta és én örültem, mert ünnepélyesnek éreztem az egész hangulatot. És az is volt. A nővér, vagy inkább védőnő, aki elkészítette a teát, mesélt a jó doktor bácsiról, aki ezeket a cseppeket készítette, hogy a gyerekek ne betegedjenek meg...máig emlékszem a rendelőre, a teát áhítattal ittam és boldogan mentem haza...Érdekes, hogy milyen gyermekkori képek maradnak meg az emberben, ez annyira mélyen megérintett, hogy máig emlékszem rá. A "vastüdősök" közül egyedül Aszalósnak vannak emlékei. Számára veszélyes a beszéd, de ő az, aki élete árán is  magnóra mondja a történetét, mert tudja, hogy a történeteket tovább kell adni, el kell mondani. Az ápoló - Zoltánnak hívják - (mint később kiderül Lente Bálint nagybátyja) segítségével mondja magnóra a saját 56-os történetét. Majd visszatérünk 2013-ba, részt veszünk a volt osztálytárs esküvőjén. Megjegyzem ez is lehetne egy tökéletes kisregény, annyira érzékletes és annyira igazi, hogy szinte érzünk, hallunk, látunk mindent. Átugrunk néhány évet és 2017-ben összefutnak a szálak, összeállnak a mozaikok.
Sok direkt aktuálpolitikai utalás is van a regényben. Vicces, hogy a jobboldali kritika túl liberálisnak, a baloldali pedig nem elég liberálisnak tartja.  Szerintem inkább csak arról van szó, hogyan gondolkodik, hogyan látja és tematizálja a világot egy belvárosi értelmiségi.
Az Akik már nem leszünk sosem az emlékek, az emlékezés fontosságáról szól. Az emlékeket meg kell osztani, beszélnünk kell a saját történeteinkről, hiszen ha beszélgetni kezdünk egyre több mindenre kezdünk emlékezni, egyre több emlékfoszlány kerül elő.  A könyv számomra a nemzedékek közötti párbeszéd, a családi és társadalmi emlékezet regénye, valós problémákat vet fel, igazi karaktereket rajzol. A szándékos elhallgatás, eltitkolás helyett a kibeszélésre buzdít. Ha nem merünk beszélni az érzéseinkről, nem merünk szembenézni, egyedül maradunk mint a szerencsétlen Tuba. Bálint, bár hibázik, nem menekül, életben marad. Részt vesz, cselekszik, megpróbálja összerakni a történetet, amit majd tovább adhat születendő gyermekének. Ezért van lehetősége felnőni.

Bródy Olvasóklub - Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint - az értelmiség alkonya

Elnézést a drasztikus fogalmazásért de ez a szöveg elbírja mert kemény és kíméletlen. Péterfy Gergely új könyve érdekes, különleges, remek stílusú a sűrű, tömör mondatok ellenére is könnyen olvasható.  Élvezhető, fordulatos olvasmány múltunkról, történelmünk utolsó majdnem száz évéről (a háború előtti korszak, a szocializmus, a Kádár-rendszer) és jelenünkről. Bizarr történelmi, társadalmi tablóként is felfoghatjuk, amelyből két mitikussá növesztett figura emelkedik ki, Olga és a történet mesélője Karl. Karl mellett jelen van mint külső szemlélő, egy mindentudó narrátor is,  történetet tulajdonképpen ketten mesélik, hiszen olyan dolgokról is értesülünk amiket Karl nem tudhatott.
Olga gyönyörű, a történet mesélője csúf, nagydarab és esetlen. Mindkettő sorsa a társtalanság és a szenvedés, sorsuk mögött pedig ott van a mi közép európai sorsunk, amely úgy tűnik nekem, inkább sodródás mint egy tudatosan felépített egyéni és nemzet sors vagy nemzet történet. Ott van a mi állandó nyugatra, külföldre tekintgetésünk is, ami talán kicsinységünkből, zaklatott történelmünkből fakadó önbizalomhiány következménye.  Érdekes, hogy Karl annyira sérült, hogy abba a kényelmes demokráciába sem tud beilleszkedni, amely a háború utáni Nyugat-Európában kialakult.
Hasonló történetet már olvastunk, Joanna Bator Homokhegy című regényét. Mindkettő hiteles képet ad az utolsó kb. száz év történelméről, olyan pontos  történelmi, társadalmi és kulturális szimbólumokat, rekvizitumokat, tárgyakat, eseményeket használ fel, hogy mindig pontosan tudjuk melyik időszakban járunk.
A különbség az, hogy míg Joanna Bator mágikus realista regényében érezzük az összetartozást, érezzük az empátiát ilyet Péterfy regényében inkább at arroganciát érezzük. Bár itt is vannak mágikus elemek és a történet sokszor furcsa fordulatot vesz, Péterfy végig kívül marad, ő nem tartozik ide, részvétlen és eltúlzó szemlélője sorsunknak.
Történelmünk legyőzött minket, diktatúrából diktatúrába kerültünk vagy szerencsétlen módon belemanővereztük magunkat, sosem lehettünk szabadok. Szenvedélyeink, szerelmeink, barátságaink sem lehettek igaziak, csak betegesek, árulással és gyűlölettel teltek.
A történet elbeszélőjének Karlnak Olga iránt érzett gyermekkori szerelme - a suta pancsikolás a tóban, ahol egy picit közel tudott kerülni az imádat tárgyához a regény elején egyszerre  vicces és viszolyogtató, a regény végén a visszatérés már Olga nélkül azt jelzi, hogy ugyan oda jutunk vissza, ugyanabban a körben mozgunk, amiből nem tudunk kitörni. Visszatérünk az egyetlen, a boldogságnak csupán látszatát nyújtó pillanathoz, amiben részünk volt.
Péterfy regényében a kultúra, a humánum , a műveltség  kerül szembe az áltudomány, a műveletlenség, az ravaszdi erkölcstelenség nyers erejével és gyengének találtatik. Az értelmiség, a tudás letéteményese erőtlen.  „Az olvasás haszna, mint a bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát, hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben, ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben. Soha ne csinálj olyat, amiből közvetlen hasznot látsz. A polgár hosszú távra tervez.” mondja a regény egyik szereplője Péter. Úgy érzem azonban nemcsak arról a polgári kultúráról van szó, amelyet derékbe tört a második világháború után kialakult történelmi és társadalmi helyzetben, hanem az értelmiségről.  Nézzük hová jutottak?  Waldstein Péter egyetemi tanárt, akadémikust, a klasszika-filológia professzorát, zsidókat menekítő igaz embert a kommunista diktatúrában épp csak megtűrik, könyvtáros az isten háta mögött, lányából alkoholista, az unokájából a virtuális valóságba menekülő roncs lesz, aki képtelen szembenézni  a valósággal, a hamisított számlákkal, idegbeteg feleségeivel és náci gondolkodású nevelt fiával.
A szellem emberei tehát csak vegetálnak, látszattevékenységekbe menekülnek, soha be nem teljesülő álmokat kergetnek (tanulmány Puskinról), a nyers erőt képviselők pedig pusztítók és méltatlanok. Nincs közeledés vagy átjárása egymás irányába.  A szellemi élet, az értelmiség hanyatlása olyan elemi kötelékek szétesésével is együtt mint a család, a családi értékek. Anya és gyermek szeretetkapcsolatának széttörése a létező legnagyobb árulás a világon. E mellett eltörpül az, hogy Balthazár évekig jelentett a legjobb barátjáról.
A műveltség és a kultúra hanyatlásáról, az erőszakosság, az ostobaság tobzódásáról szól ez a regény. Nincs egy ép család, egy épnek mondható generáció, egy épnek mondható ember. Alkoholista, játékfüggő, pszichopata stb. Talán ez itt törvényszerű is, mert mindig túlélni kellett és mindig újra kellett kezdeni. Talán nem véletlenül lett Survivor a neve annak a kutyának, akit Karl majd megörököl az apjától. Kis képzelőerővel egy nézhetetlenül sekélyes tv műsorra is gondolhatunk.
És sajnos szeretet sincs, csak az eleve lehetetlen, elérhetetlen szerelem, az érzelmek iránti vágy marad meg és a minden értéket elpusztító erőszak.
A Puskin életét kioltó pisztolygolyó fotója az asztalon.

Jókai Anna - átvilágítva

Az Átvilágítás az életmű utolsó darabja. Önéletrajz, de regény is lehetne. Egy küzdelmekkel teli életről szól, családról, szerelmekről, barátságokról, az íróvá válásról, az írói hang megtalálásáról, egy saját világnézet megszületéséről.
A könyv vallomás. Intim és kíméletlenül őszinte, ugyanakkor szubjektív is. Ahogy ő látta, érezte, gondolta, hitte. Jókai Anna azonban nemcsak önmagát világítja át ebben a regényes önéletrajzban, hanem a korszakot is amelyben élt. Benne van a Horthy-korszak, a háború, az ötvenes évek, a Kádár-rendszer, az Írószövetség, az irodalmi élet, a művek születése, a közelmúlt, a politikai élet.
Hihetetlenül nehéz gyerekkora lehetett. Apja alkoholista, a család számkivetettje. Anyja a kislányban találja meg élete értelmét, önző ragaszkodással szereti, piedesztálra állítja, egy kis majmot farag belőle. Nem lehetett könnyű. De ez a kislány nagyon okos és egyrészt anyja hatására, másrészt tehetsége révén elkezd benne munkálkodni egy érzés, küldetéstudat, elhivatottság, a többre hivatottság érzése.
2016. július 9-én fejezte be, a könyvet még kézbe vette, de a könyvheti dedikáláson már nem vehetett részt.
Népszerű és olvasott író volt, mindig hatalmas közönsége volt, szerették az emberek. Reményt adott az olvasóinak. Őt pedig az a szeretet éltette, amit az olvasóitól kapott. Rengeteget utazott, mindenhová elment, ahová hívták, és közvetítette azt az utat, amire rátalált és amit az egyetlen helyes útnak gondolt és rendíthetetlenül végig is járt: a szakrális igazság ismerete vagy legalább kutatása nélkül- nyilatkozta egy interjúban kátyúba ragadhat az emberiség, az út a vízszintesből a függőlegesbe kell hogy vezessen.
Talán a mágikus realizmus mintájára kezdték el azt a stílust, amelyben Jókai Anna alkotott spirituális realizmusnak nevezni. Ez azonban számára nem csak irodalmi irányzat volt, a hang, amire rátalált, hanem életfilozófia is, amelynek az a kiinduló pontja, hogy a világ alapvetően szellemi képződmény, az isteni és az emberi szint találkozása, műveiben az emberi sorsokban kifejezésre jutó isteni jelenlét, isteni gondolat jelenik meg.

Meghitt kis gyilkosságok - néhány szó a divatos "cozy mystery"-ről.

Eredeti borító! Szerintem jobban illik a történethez.

A "cosy mistery" olyan krimi amiben majdnem nincs is bűntény. Van persze, és többnyire gyilkosságról illetve annak felderítéséről, az ártatlanok igazolásáról és a bűnösök megbüntetéséről szól a történet, de nem csak arról, illetve nem elsősorban arról.
A lényeg a hangulat, a környezet, a közösség, a szerethető és ismerősnek tűnő karakterek. A bűntényt sokszor egy botcsinálta de éles eszű amatőr fejti meg (aki mellesleg imádja, amit csinál), nincs durvaság, nincs vér és erőszak, nincsenek horrorisztikus jelenetek.
Az áldozat meg általában amúgy is aljas gazember és jól megérdemli amit kap, senkinek nem fog hiányozni, jobb nélküle a világ, egyáltalán nem sajnáljuk.
Ilyen a Mrs. Jeffries sorozat is, amelyből eddig három rész jelent meg magyarul: Mrs. Jeffries és a halott orvos, Mrs. Jeffries és a gyilkos bál, Mrs Jeffries főzni kezd.
Emily Brightwell sorozata egyébként hét részt tartalmaz, úgyhogy még várhatunk további történeteket is.
Mrs Jeffries a tompa agyú és lassú gondolkodású Witherspoon felügyelő házvezetőnője. Özvegy, a férje rendőr volt, okos és kedves, nagy a tekintélye a személyzet körében, akik mindenben támogatják. De mindenekelőtt imád bűntényeket megoldani, és készségesen vezeti rá a megoldásra naiv munkaadóját, aki egyébként áldott jó ember, talpig úriember és szerethető ura a ház népének. Csak éppen a bűntények megoldása untatja egy kicsit. Mrs Jeffries keresztneve amúgy a biblikus hangzású Hepzibah, amely a 17. században divatos volt, ma kevésbé használatos, ismerhetjük azonban a Harry Potterből is. Egyedi, különleges és ünnepélyes, illik Ms. Jeffrieshez.
Miért szeretjük ezeket a történeteket? Elsősorban azért, mert könnyedek, gyorsan olvashatók de nem bugyuták inkább aranyosak és szórakoztatók. Meg talán azért is mert a történetek mögött megjelenik egy kis Downton Abbey érzés, a viktoriánus London, a korszak hangulata és a társadalmi viszonyai.
Ez még a Helyszínelők előtti világ,  középpontban egy rendes régimódi detektívtörténettel amelynek megoldásában az alibik, az indítékok és a jól feltett kérdések segítenek. A Mrs Jeffries a Lettero kiadó gondozásában jelenik meg, a kötetek nem követik az eredeti megjelenés időrendjét, de a történetek így is élvezhetők.
Ehhez a műfajhoz sorolhatjuk Joanne Fluke sütis krimijeit és Rita Mae Brown Mrs Murphy sorozatát, amelyből eddig csak egy rész jelent meg magyarul. Ez utóbbi különlegessége, hogy a minden lében kanál főhősnő és hebehurgya amatőr detektív házi kedvencei Mrs Murphy a cica és Tee Tucker a corgi is szaglásznak, elsősorban azért, hogy megvédjék gazdijukat aki újabb és újabb veszélyekbe manőverezi bele magát. Akik megszeretik a műfajt bizonyára kedvelni fogják a Rhys Bowen regényeket is.
A cozy krimik nyilván nem jelentik az irodalom csúcsát de kit érdekel írja egy blogger, ha olyanok mint egy nagy habos krémes, s már a borítóik is olyan melegséget árasztanak, hogy az egész telet segítenek átvészelni.
Kár, hogy a magyar kiadás nem tudta átvenni az eredeti borítókat illetve azok hangulatát.
Cserébe megosztok most néhányat.