Szeretem a mágikus realista regényeket, az első, amit először olvastam azonban nem a műfaj legismertebbje a Száz év magány volt, hanem a Mester és Margarita...csak akkor még nem létezett a műfaj, vagy nem tudtam róla. Szeretem, ha nincs határ valóság és álom, valóság és képzelet, valóság és mese között és minden, ami lehetetlen megtörténhet. Ha mindent valóságosnak és természetesnek érzünk, ha a misztikum természetes módon csúszik bele a valóságba...Az Őskor és más idők is ilyen könyv. Így:
„ -Te csak lógsz és mosolyogsz, Jóasszony, a kutyák meg kieszik az ajándékaidat – mondta félhangosan Florentynka. – Az emberek néha nehezen értik meg a kutyákat. Te, Jóaszony, biztos egyformán érted az állatokat és embereket. Biztos még a hold gondolatait is ismered…
Florentynka felsóhajtott.
- Megyek, imádkozom kicsit a férjedhez, te meg addig vigyázz a kutyámra.
Kikötötte a kutyát a csodatévő kép előtti korláthoz, a kosarak között, melyekre horgolt kendőt terítettek.
- Mindjárt jövök.
Helyet talált magának az első sorban, az ünneplőbe öltözött jeszkotlei asszonyok között. Észrevétlenül elhúzódtak mellőle, és sokatmondóan néztek egymásra.
Közben odalépett a Szűzanya mellékoltárához a templomszolga, aki a rendre vigyázott a templomban. Először valamimozgolódásra lett figyelmes, de a szeme sokáig nem tudta összerakni, amit látott. Amikor rájött, hogy ez a nagy, gusztustalan, rühes kutya garázdálkodott imént a megáldandó ételekkel teli kosarak között, a felháborodástól alig tudott megállni a lábán, arcába vér tolult. A szentségtöréstől felindulva odaugrott, hogy kikergesse az arcátlan állatot. Megragadta a kötelet, s a rettenettől remegő kézzel próbálta kibogozni. Ekkor a kép irányából egy halk női hang ütötte meg a fülét:
- Hagyd azt a kutyát! Az Őskorba valósi Florentynka megbízásából vigyázok rá.”
Olga Tokarczuk Dél-Sziléziában él, a család a neve alapján valószínűleg ukrán eredetű. Ez a hely azért is fontos, mert az itt fellelhető legendákat, meséket szövi bele a történeteibe. Interjúkban, a könyv magyarországi bemutatóján is elmesélte, hogy a mű fontos inspirációját jelentették számára gyermekkori történetei, melyeket nagymamája mesélt.
Eredetileg pszichológus, pszichoterapeuta, a 90-es évektől kezdve jelennek meg írásai, ő a 2019-es irodalmi Nobel-díjas, de fontosabb talán az, amit Mihályi Zsuzsa, egyik magyar fordítója mond róla, hogy visszahozta a hagyományos történetmesélést a lengyel irodalomba.
Az Őskor és más idők színtere egy falu, Őskor a neve, négy arkangyal Rafael, Gábriel, Mihály és Uriel őrzi. Az angyali asszisztencia megpróbálja távol tartani bűnöket és veszedelmeket, mindegyik más-más gonoszsággal néz szembe, mégis lehetetlen az ártatlanság és naivság megőrzése.
Bent ugyan mintha megállna az idő, de a kinti világból be-beszűrődő eseményekből tudjuk, hogy kb. 70 év telik el, háborúkkal terhes évek zajlanak a világban. A regényidő az első világháború környékén kezdődik és a 80-as években ér véget. Az egyes fejezetek önmagukban is megállnak, mint egy-egy önálló novella, de ha összeillesztjük a rövid fejezetekben megbúvó szállakat, több nemzedék története is kibontakozik. A történtek magával ragadnak bennünket, sok rossz és sok szenvedés is meg van írva a tárgyilagos, távolságtartó sorokban, de ilyen az élet, jó és rossz, kinek kicsit több a jó, másnak több a rossz, de mindegy is, mert minden elmúlik egyszer. Ez az, amiról ez a regény szól, az idő, az idő múlása. Az idő az élet rendező elve, strukturálója, az idő az élet megélésének kulcsa. A mi életünknek is az idő teszi értékessé? Minden fejezet valakinek vagy valaminek az ideje, arra az időre ő lesz a középpont, róla szól majd a fejezet. Az idő néha egészen lelassul, mint a gombaszövedékek esetében. Máskor ciklikus. Az állatok és az egészen kicsi gyerekek számára csak a jelen idő létezik. A tárgyak számára az idő végtelen, az ember ideje véges.
Születünk, élünk és meghalunk ez az idő körforgása számunkra. Az élet körkörös, magába forduló, folytonos, de nem az élők számára. Mi is elmúlunk, és elmúlik minden, ami velünk történt. „Az idő múlása különösen májusban aggasztotta Misiát. (…) A kertben arra gondolt, nem lehet megállítani a fák virágzását, a szirmok menthetetlenül lehullanak, a levelek idővel megbarnulnak és leesnek. A gondolat, hogy jövőre is így lesz, nem vigasztalta, mert tudta, hogy nem igaz (…) Sosem ismétlődik meg ez a virágzó ág. Sosem ismétlődik meg ez a teregetés – gondolta. – Sosem ismétlődöm meg én sem.”
A halál azonban nem jelent megsemmisülést, a halál átlépés az egyik létformából a másikba.
Talán kikerülünk a térből, de valahogy benne maradunk az időben?
A prédikátor könyve 3. fejezetében ezt olvashatjuk:
Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.
A könyvben idejük van a személyeknek, állatoknak, fáknak, tárgyaknak, az angyaloknak, a Szűzanya képének, a háznak, a szellemeknek, a világot rendező őselveknek, sőt Istennek is. Ezek az idők tagolják fejezetekre a regényt. A fejezetcímek ismétlődése is az idő múlására utal. Biztosan sokunkban él a kép az olvasót morzsoló nagymamákról, vagy az esti kukorica morzsolásról, így morzsolódik az idő is lassú monotóniában. A paraszti kultúrában az idő határozott meg mindent, a világosság és a sötétség határozta meg, hogy mikor dolgoztak, a munka rendje, hogy mikor jutott idő szórakozásra, mesélésre, összejövetelre, a naptár, hogy mikor lehet vendégeket hívni névnapokra, ünnepnapokra...Mindenre volt idő, és mindennek szabott ideje volt. Ez behatárolta az életet, kereteket szabott. Úgy tűnik, most felborult ez a keret, ez a rend. Gyakran mondjuk, hogy nincs időm, elcsúsztam az idővel, elvesztem az időben, holott mindennek megvan a maga ideje, csak elfeledkeztünk róla, vagy túl bonyolult lett ehhez a világ?
Ahogy a mese keveredik a valósággal, úgy keverednek a különböző szemléletmódok, világfelfogások, filozófiák a katolicizmus, a hinduizmus, a szláv mitológia, a judaizmus, a buddhizmus, a miszticizmus, a Tibeti halottaskönyv útmutatásai, a szabadkőművesség a regényben. Azt sugalmazza, a világ sokszínű, higgyünk abban, amiben szeretnénk, ami megragadja a képzeletünket, vagy ami megnyugvást hoz.
Számomra megnyugtató, és megható az, ahogy a tárgyakkal bánik, a tárgyak valakihez tartoztak és magukba foglalják a személyt is akié voltak. Megmagyarázza miért őrzünk meg tárgyakat a szeretteinktől.
Mindannyian a nagy egész részei vagyunk, emberek, állatok, növények, tárgyak – én így szeretném látni a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése