Ennivaló irodalom - régi új szakácskönyvek

A Nemzeti Örökség Kiadó sorra megjelenteti a régi híres, közkedvelt, sokak által használt szakácskönyveket. Így mi utódok is megismerhetjük, illetve újra felidézhetjük nagyszüleink, dédszüleink ételeit, süteményeit, konyhai fortélyait, főzési tudományát, „ételfilozófiáját”.
Egy nemzetet nem csak történelme, művészete és kultúrája határoz meg, hanem gasztronómiája is. Milyen ételeket eszünk, azok hogyan készülnek, milyen fűszereket használunk, mit és mivel fogyasztunk, hogyan tálalunk.
A receptek egy része amatőröktől származik. Olyanoktól, akik otthon, saját háztartásukat vezetve tettek szert tapasztalatokra, megőrizték és továbbfejlesztették a családi konyhai hagyományait. Voltak, akik nagy házat vittek, és az alkalmazott szakácsok segítségével is fejlesztették főző tudományukat. Egy-egy utazás vagy látogatás is jó alkalom volt új ételek, új főzési módok megismerésére. Minden ételt kipróbáltak, többször elkészítettek. Ilyenkor eszébe jut az embernek az a rengeteg Interneten keringő recept, amelyeknek jó néhány darabja elkészíthetetlen, vagy ehetetlen még jó, ha erre az első olvasás után rájövünk.
A könyvekből az érezhető, hogy minden étkezés örömünnep, a közös étkezés fontos része a család összetartozásának.
A recepteken keresztül nem csak a századforduló környékének konyháiba, étkezési sajátosságaiba pillanthatunk, hanem a háztartáson keresztül a korszak a gondolkodásmódjába, stílusába, attitűdjébe.
Több szakácskönyv kitér arra, hogy ha megváltoznak az anyagi viszonyok, ha a család elszegényedik, vagy eleve nem tehetős, akkor is lehetséges, az elképzelhetetlenségig kevés anyagból a lehető legjobb ételeket előállítani. Ezek a szakácskönyvek takarékosságra, ügyes beosztásra is intenek.
A célközönségben helyet kapnak a dolgozó, a hivatalt teljesítő nők is, akiket szintén arra bíztatnak, hogy lehet gyorsan és olcsón is jó ételeket készíteni.
E szakácskönyvek a magyarországi és erdélyi konyha legjobb, legérdekesebb, leghitelesebb receptjeit gyűjtik egybe.
A sorozatban megjelentek:
Rézi néni szakácskönyve 1876
Zilahy Ágnes: Valódi magyar szakácskönyv 1892
Toronyay Rákóczy Karolina: A magyar nemzeti szakácskönyv 1896
Urmánczy Nándorné szakácskönyve 1915
Biri néni szakácskönyve 1923
A két legtalányosabb szerző Rézi néni és Biri néni.
Rézi nénit Dolecskó Teréznek, asszonynevén Zsalosevits Józsefnének hívták, a szegedi piaristák szakácsnője volt. Több újítás is fűződik a nevéhez, például a „halpaprikás halászosan”, amikor minden hozzávaló egyszerre kerül a bográcsba, vagy a 35 tésztalappal készült „rétes-béles”.
Megemlíti Krúdy Gyula is a „Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája” című novellájában: Szortiment, a szerkesztő a Rézi néni féle szakácskönyv lapjai között őrizgette a költőknek szánt ötforintos bankókat. És Tömörkény István írását is sokszor idézik a könyv kapcsán: „Nem is ételek voltak azok, hanem költemények. Néha nehéz, súlyos alexandrinusok, máskor tréfás, játékos szerelmes versek.”
Egy szakácsnőnek tehát – ha többet akar, mint főzni éhes kortársainak – nemcsak a fűszerezéshez, hanem az íráshoz is értenie kell, másként hogyan válna egy kézikönyv nagyszerű, élvezetes olvasmánnyá.
Biri néni kiléte egyelőre pontosan nem állapítható meg. A könyvet a BRASSÓI LAPOK adta ki 1930 körül. Háziasszonyok generációi tanultak meg belőle főzni. Arányai, anyagai, eljárásai az igazi magyar konyha standardját képezik.

Újra és újra fordítani!?

Felmerülhet a kérdés, miért van egy irodalmi műnek, legtöbbször versnek több fordítása? Miért kell egy művet újrafordítani? Több fordítással foglalkozó oldal átböngészése után az alábbi okokat találtam:
Lehetséges, hogy a mű korábbi, addig bevettnek számító fordítása elavult, képtelen betölteni alapvető szerepét, azaz a közvetítést.
Lehetséges, hogy a régi fordítás alapjaiban nem avult el, de annyi tárgyi tévedést, értelmezési hibát tartalmaz, hogy ha nem is elkerülhetetlen, de kívánatos az új verzió.
Lehetséges, hogy nincs igazán megfogható oka az újrafordításnak, de az irodalmi világ, és persze a fordítók (ez esetben többnyire költők) úgy érzik, nem árt, sőt üdvös, ha alternatív, tulajdonképpen egyenértékű verziók léteznek egymás mellett. Nyilvánvaló, hogy a versek sokféle fordítása a leggyakoribb, már pusztán a kurta terjedelem miatt is. Rainer Maria Rilke Herbsstag („Őszi nap”) című költeménye alig 12 sor, ám a magyar verziók száma szinte beláthatatlan (egyes források szerint eddig 26). Ugyanez áll Paul Verlaine Chanson d’automne („Őszi sanzon”) című versére, vagy Goethe Wanderers Nachtlied („A vándor éji dala”) című pár soros költeményére: alig akad olyan valamirevaló magyar költő, aki ne kísérelte volna meg lefordítani. Ezekben az esetekben az újrafordítások nem azért születnek, mert a régiekkel valami baj lenne, hanem azért, hogy az olvasók a maguk ízlése szerint választhassanak a lehetséges értelmezések közül.
Az újrafordítások azért is szükségesek, mert egy fordítás, még a legjobb is az évtizedek alatt beporosodik, elöregszik, eltávolodik az eleven nyelvtől annak fejlődése, változása miatt. "Azért olyan romlékony a fordítás, mert a fordítói ízléseszmény és az élő nyelv szókincse is változik. Ami például szlengnek számított a 60-as években, az ma már avítt" - mondja Nádori Lídia, akinek 2015-ben jelent meg új Bambi-fordítása.
A nyelvvel együtt változik az irodalmi ízlés is. Salinger Catcher in the Rye (első fordítója Gyepes Judit volt, Zabhegyező címmel 1964-ben jelent meg, újrafordítója Barna Imre, új címe Rozsban a fogó, 2016-ban jelent meg) című regényének első, 60-as évekbeli fordításában például a „fuck you” kifejezést kipontozták, mert akkoriban úgy gondolták a szlengnek nincs helye az irodalmi nyelvben.
Időnként azért is kell újrafordítani a klasszikus szövegeket, mert minden kor másképp látja, másképp hallja, másképp olvassa őket, nem úgy, mint az előtte járó nemzedék.
Bizonyos időközönként mindent újra kell fordítani tehát, mert a fordítás nem része az eredeti mű életének, és ahogy a nyelv változik, úgy avul a fordítás.
Arra, a felvetésre, hogy az eredeti mű nyelvezete sem változik, Nádasdy Ádám kiváló műfordító azt a magyarázatot adja, hogy az eredeti szöveg kevésbé avul el: meggyőzőbb, természetes és őszinte marad.
Meg kell említeni még a fordítási norma változását is. A 20. század elejéig az adaptív fordítás volt a jellemző, a későbbi fordítások azonban egyre jobban eltolódnak a szöveghű fordítás felé. Míg tehát korábban az volt az elfogadott, ha egy fordítás olyan, mintha egy magyar szerző eredeti műve lett volna, ma már nem baj, ha a fordítás fordításként azonosítható. Ma már nem azt tekintjük a jó fordításnak, ami megóv az idegenség érintésétől, hanem éppen azt, amely lehetővé teszi, hogy az idegenséggel érintkezzünk.
Ádám Péter műfordító úgy véli, hogy bár kötődünk a régihez, nem szentségtörés hozzányúlni a korábbi magyarításokhoz, hiszen a legtöbb fordítás a szocializmus éveiben, az adott nyelvterülettől elzárva készült, így azok biztosan tele vannak az adott kultúrák hiányos ismeretéből fakadó pontatlanságokkal.
Leszűrhetjük tehát, hogy az új fordításokat az olvasó felé tett gesztusnak kell tekintenünk. Nyilván üzleti, kiadói érdekek is meghúzódnak a háttérben, de az újrafordítások alapvetően azért születnek, hogy minden nemzedék élvezhesse, befogadhassa és saját szemszögéből újra értelmezhesse a  műveket.
A fordítás tehát, legyen bármilyen tökéletes vagy véglegesnek tartott, már szinte a megszületése pillanatában újrafordításra szorul. Sarkítva: minden fordítás már eleve újrafordítás, a világ újraértelmezése.
Forrás:
http://www.forditascentrum.hu/blog/153-ujraforditas
http://www.forditascentrum.hu/blog/153-ujraforditas
http://harmaskonyveles.hu/barabas-andras-ujraforditas-mikor-miert/
http://www.franciaintezet.hu/budapest-hu/club-de-lecture-koezoeny-ou-az-idegen-nouvelle-edition-hongroise-de-letranger-de-camus/?lang=hu
http://www.e-nepujsag.ro/op/article/ford%C3%ADt%C3%A1s-nem-szent-sz%C3%B6veg
http://www.konyvjelzomagazin.hu/hir/camus-ujrahangszerelve

Gárdos Péter: Hajnali láz

   

Gárdos Péter Hajnali láz című könyve inkább forgatókönyv, mint regény állapítottuk meg, októberi összejövetelünkön. Képszerű, néhol elnagyolt, a karakterek nem kidolgozottak, de szinte látjuk magunk előtt a jeleneteket, ahogy egyik áttűnik egy másikba. A filmrendező képekben lát, még akkor is, ha regényt ír.
Ez az a regény, amelynek érdekességét és szépségét maga a különleges történet adja. A regény családtörténet – Gárdos Péter szüleinek a története, azaz egymásra találásuk története. Miklós és Lili mindketten holokauszt túlélők, mindketten Svédországba kerülnek, hogy ott feltáplálják és gyógyítsák őket. Miklós halálos beteg, tbc-és, amit nem akar tudomásul venni, élni akar és elhatározza, hogy megismerkedik egy magyar lánnyal, egy sorstársával és megházasodik. Zseniális levelet ír, Debrecen környékéről származó, különböző svédországi kórháztáborokban ápolt lányoknak, szám szerint 117-nek. Mindenkinek ugyanazt:
Kedves Nóra, kedves Erzsébet, kedves Lili, kedves Zsuzsa, kedves Sára, kedves Szeréna, kedves Ágnes, kedves Gizi, kedves Baba, kedves Katalin, kedves Judit, kedves Gabriella....
Azt már valószínűleg megszokta, hogy ismeretlenek megszólítják, ha magyarul beszél – azon a címen, hogy ők is magyarok. Lassanként egészen neveletlenek leszünk.
Én például azon a címen írtam a fenti bizalmas megszólítást, hogy földik vagyunk. Nem tudom, hogy ismer-e Debrecenből – én addig, míg haza nem „hívott”” munkaszolgálatosnak, a Független Újságnál dolgoztam – apámnak pedig a Püspöki palotában volt könyvesboltja.
Nekem rémlik, így a névről s korról, hogy ismerem Magát – ugye a Gambrinusban laktak?
Ne haragudjon, hogy ceruzával írok, de orvosi rendeletre pár napig újra ágyban kell feküdnöm.
Micsoda csajozós levél!!! mondanánk ma, aminek köszönhetően ismeretség majd szerelem szövődik Lili és Miklós között. A regény ezt a folyamatot meséli el, teletűzdelve levélrészletekkel, a túlélők svédországi hétköznapjainak bemutatásával, megismerkedünk egy svéd családdal Björkmanékkal, Kronheim rabbival, szimpatikus svéd orvosokkal, egy magyar nővel, aki orvosfeleségként él Svédországban.
A könyv csak érintőlegesen beszél a holokausztról - Miklós 25 kiló, Lili úgy maradt életben, hogy a tábor felszámolásakor, az utolsó pillanatban tett egy apró mozdulatot, amiből kiderült még él, Hirsch Tibi és felesége története. A leggonoszabb az irigy, féltékeny, magát becsapottnak érző és nagyon szerencsétlen Gold Judit. Gárdos Péter inkább arról beszél, hogy lehet túlélni. A Hajnali láz a remény és újrakezdés könyve. Előre kell nézni, kapaszkodókat kell keresni, hinni és bízni kell. Miklós és Lili számára a szerelem a kapaszkodó.
A szerelem mellett van a regénynek még egy témája, a szégyen. Kinek kellene szégyellnie magát, hogy mindaz, ami megtörtént megtörténhetett. Miért hallgattak olyan sokáig a túlélők? Miért nem beszéltek arról, ami velük történt még családon belül sem? Miért nem beszélt a Don-kanyart, a hadifogságot....sorolhatnánk történelmünk legszörnyűbb időszakait megjárt édesapa, nagyapa? A kézenfekvő válasz az, hogy felejteni akartak, nem akarták újra átélni a borzalmakat. De van egy másik lehetséges válasz is, az hogy szégyellték magukat. Szégyellték, hogy velük ezt meg lehetett tenni. Ezt az érzést úgy gondoljuk, csak a kibeszélés oldhatja fel, el kell mondani, ki kell beszélni. Ezért fontosak a mostanában megszaporodó visszaemlékezések, interjúk, beszélgetések, irodalmi művek. A Hajnali láz ebből a szempontból is fontos mű, kortörténet, romantikus történet, a múlt  kibeszélése egyszerre.

Mit találtam:))

Az olvasás egyike a legfontosabb szokásainknak; a személyiség- és intellektusfejlődés elengedhetetlen része, a verbális kultúra egyik alappillére. A világ nem politikai erővonalak mentén van szétszabdalva, hanem aszerint, ki olvas, és ki nem olvas, az előbbit olvasás+-nak, utóbbit olvasás— -nak nevezhetjük. Mit olvastál az elmúlt héten, és én megmondom, ki vagy, mondhatjuk tetszés szerint bárkinek, és jószerével nem hibázunk. A biblioterápia az a segítő szakmai módszer, amely a szépirodalmi olvasásélményre építi a segítés stratégiáit. A laikus „biblioterápia” pedig emberek önkéntes társulása abból a célból, hogy egy-egy nagy írót együttes erőfeszítéssel feldolgozzák, átbeszéljék, saját életükkel összefüggésbe hozzák. És mindezt játékosan, lazán, élvezetesen. A Jane Austen Könyvklub című film (Robin Swicord, 2007) pontosan egy ilyen laikus „biblioterápiát” mutat be pergőn, elevenen, játékosan. Egy-egy hónap egy-egy Austen regény feldolgozását jelenti, miközben a szereplők élik az életüket, és közben ösztönösen vagy tudatosan folyamatosan az Austen-regényhősökhöz mérik magukat, úgy bánnak velük, mint családtagokkal, szeretik, utálják őket, vagy közömbösek irántuk. De elkelne néhány ilyen könyvklub Magyarországon is!
http://mozis.blog.hu/2016/10/12/laikus_csoportos_biblioterapia_angolszasz_modra

Az ajtóról még egyszer...

Az ajtóról többször is beszélgettünk. Rengeteg mindent elmondtunk róla, és rengeteg mindent lehet olvasni róla. Az a furcsa, hogy ha az embernek - például séta közben - eszébe jut a regény, mindig valami más jut az eszébe róla. Nekem ma reggel például az, hogy fér meg együtt a könyörtelenség és védelmezés. Hogy jut el valaki odáig, hogy kilenc macskát tart a lakásban, gondoz és etet (kilenc kistányér...mennyi gyöngédség van ebben a két szóban - kistányér, hogy kényelmesen lehessen enni belőle, kilenc, hogy mindenkinek jusson) de nem enged ki egyet sem. Nem engedi ki, mert fél, hogy bajuk lesz. És leginkább attól fél, hogy ezt már nem tudná elviselni. Nagyon kemény ez a nő a felszínen, de ez a keménység  sérülékenységet takar. Emerenc fél! Azért könyörtelen, azért kapaszkodik a rituáléiba, azért szól le mindent, amit Magda szeret, azért nem nyitja ki az ajtót, azért idomítja be olyan kegyetlenül Violát, mert fél. Hogy jut el ide valaki, miken kell átmenni, miket kell átélni, hogy ide jussunk? Jogunk van ilyennek lenni? Lehetünk ilyenek? Igen, de bele fogunk pusztulni!
Számomra rejtélyes ez a regény, annyi árnyalata van, rengeteg kérdést vet fel és sokfajta választ ad, mindig mást...

Olvasóklubunk a 100 szóban a Bródy pályázatán - Chászár Alice különdíjas írása!

Kedves Alice, nagyon szépen köszönjük ezt az írást magunkról, az "irodalomszeretőkről" :))

Egy csésze tea mellett ülik körül az olvasóterem nagy asztalát.  A 12-14 jelenlévő felszabadultan, kötetlenül cseveg közös olvasmányélményükről. A Bródy Olvasóklubban vagyunk.  Harmadik éve összetart a Fekete Ildikó és Oroszi Katalin vezette olvasóklub, mögöttük van már a világ- és  a magyar irodalom számos remeke. Ez az irodalomszeretők klubja, ők elég nyitottak arra, hogy gondolataikat, érzéseiket kitárják az olvasmányélmények hatására.

Itt nem szokás elintézni csak azzal az olvasott művet, hogy „tetszett”. Ez kevés. Itt alaposan körbejárják a művet, tartalmát, nyelvezetét, hangulatát, hatását az olvasóra, sőt, megjelenési formáját, küllemét is elemzik. Személyes vélemények csapnak össze a könyv tartalmával kapcsolatosan, őszintén, humorosan vagy éppen keményen. Ha egy-egy író ellátogat ide, itt aztán megkapja ….. az olvasói visszajelzéseket.

A Stoner képekben - Chászár Alice gyűjtése