Erről beszélgettünk - Alice Munro: Drága élet

 

Alice Munro novellái nem könnyű olvasmányok és nem is arattak osztatlan sikert a könyvklubban. Ezek a novellák megosztják az olvasókat és a szerint tudjuk elfogadni illetve elutasítani őket, hogy milyen a világszemléletünk, hogyan élünk, milyen az élet kultúránk.
A novellák rövidek, és bár rendkívül részlet gazdagok akár egy-egy mondatban is összefoglalhatók.
Ennek ellenére rengeteg karakter, történet, melléktörténet zsúfolódik bele egy-egy darabba, a szöveg néhol olyan sűrű, hogy Munro akár regényt is írhatott volna belőlük. Sokszor elkalandozik, újabb szereplők és történések bukkannak fel. A szöveg ezért időnként első olvasásra szinte követhetetlen, vissza kell lapoznunk, újra fel kell vennünk a fonalat. Szándékosan homályban hagy dolgokat, csak azért, hogy néhány oldallal vagy sorral később megkapjuk a magyarázatot, vagy az utalásokat a hézagos történetrészekhez. Minden novella visszaemlékezés, a narrátor egy történetet mesél, úgy ahogy eszébe jut, olyan időrendben, ahogy eszébe jut, olyan hangsúlyokkal, ami számára fontos. Néha múlt időben, néha jelenben fogalmaz. Amiről nem akar, arról szándékosan nem beszél, vagy csak érinti a témát. Hiszen így emlékezünk, nem mindig időrendben, nem mindig pontosan úgy, ahogy történt, hiszen az emlékek, az emlékeink vagy megkopnak, vagy éppen kiszínesednek, de mindenképpen változnak az évek során. Az emlékezet nem a nagy képet őrzi, hanem a részletekbe kapaszkodik, írja Vallasek Júlia. Ha Alice Munro valamelyik szereplője belép egy házba, akkor mindjárt azt is megtudjuk, hány szobás a lakás, milyen bútorok vannak benne, és hogyan kerültek oda, ha elhúznak egy függönyt, látjuk a mintázatát, érezzük az anyag textúráját. Tudjuk, hogy mit evett a szereplő, mi volt a vonaton szemközt ülő (a cselekmény során többet semmilyen jelentőséggel nem bíró) utas csomagjában.
Mindez azonban nem puszta információ, hanem nagyon is fontos építőeleme az elbeszéléseknek.
http://epa.oszk.hu/01000/01050/00130/pdf/EPA01050_holmi_2014_10_1271-1277.pdf
Hogy az emlékek mennyire fontosak a számunkra, hogy mennyire egyek vagyunk az emlékeinkkel, azt épp az a novella (Kilátás a tóra) mutatja nagyon szépen, amely arról a betegségről szól, ami az emlékek elvesztésével jár. Ha már nincsenek emlékek, talán megmaradnak az álmaink, gondolja Munro, és a lélegzetünk is eláll, hogy jutott eszébe… álmodik-e, mit álmodik az alzheimeres beteg? És ha nincsenek meg az emlékek, talán az agyunk kitalál, újra alkot, újra épít majd számunkra … emlékek nélkül nem lehet élni.
Miről szólnak novellák? Találkozásokról, arról, hogy valaki jön, valaki meg elmegy, hirtelen elhatározásokról, egy báli estéről, egy rosszul végződő románcról, egy furcsa meghívásról, egy balesetről, egy betegségről, a határok, a konvenciók feszegetéséről, meggondolatlanságról és bűnhődésről, az élet elviseléséről.
A Munro novellák időben és térben jól behatárolhatók. A múlt század, azaz a XX. század a 30-as évektől egészen a 70-es évekig. A 2. világháború, a gazdasági válság, a háború utáni gazdasági fellendülés, ami együtt járt a kultúra és a szokások, a morál változásával, egy újfajta sznobizmus megjelenésével. Egy kontinensnyi ország egy régiója, a Huron tó vidéke, a kisváros és a vidék, a farmok, a tanyák. Ez az a hely, amit jól ismer. Alice Munro Winghamben egy ontarioi kisvárosban született, és bár ez az országrész, Ontario állam déli része két nagy iparvárosnak is otthont ad, inkább mezőgazdasági terület elszórt gazdaságokkal, sok protestáns szellemiségű kisvárossal. Alice Munro bár élt Vancuverben is, szinte az egész életét itt töltötte, egyetemi évei is ide kötik, és jelenleg is itt él, egy Clinton nevű kisvárosban Winghamtől nem messze.
A novellák hősei, ha lehet egyáltalán hősöknek nevezni őket, mindennapi, köznapi emberek. A kisember, ahogy mondani szoktuk, és ami nagyon rosszul hangzik. Mindenféle emberek - talán ez egy kicsit tetszetősebb megfogalmazás - akik köztünk élnek… a munkatársam, a szomszédom, az unokatestvérem barátnője, a fiú a szemközti üzletből, a lány, akivel a fodrásznál találkoztam. Nem mind szerethetők, ódzkodunk attól, hogy azonosuljunk velük, nem értjük őket. Sodródnak, gyengének és passzívnak tűnnek, nem élik az életet, nem irányítják a sorsukat, hanem hagyják megtörténni az eseményeket. Mintha félnének az élettől. Ha változtatnak, azt hirtelen módon, szinte motiváció nélkül teszik. Akik viszont megpróbálják kezükbe venni a sorsukat és kitörni egy helyzetből, egy halódó, unalmas házasságból többnyire rajta vesztenek. Többen kegyetlennek mondták, mert csak magukkal törődnek, mások megengedőbben önzőnek nevezték őket. Az biztos, hogy a cselekedeteik átgondolatlanok, és olyan tragédiába vagy majdnem tragédiába torkollnak, amelyek másoknak is felesleges fájdalmat, veszteséget és szenvedést okoznak.
A novella ideje, és a valós idő egyes esetekben nagyon elválik. Vannak olyan történetek, amelyek hihetetlen technikai bravúrral, a szereplők életének megváltozására utaló finom jelzésekkel éreztetik, hogy egy egész élet, egy emberöltő, egy hosszabb életszakasz sűrűsödik bele egyetlen rövidke darabba. Az emlékezés mellett Munro másik nagy témája, a szexualitás és a szerelem. A szerelem ezekben a novellákban frusztráló, ellentmondásos. Néha elszalasztott lehetőség, máshol gondoskodó és sokszor kegyetlen.  Ez egy férfi központú társadalom, a morál, a társadalmi elvárások csak lassan változnak. Az Eljutni Japánba hősnőjéről, az ötvenes évek felfogásáról például így ír:
„Idősebb korában nehéz volt elmagyaráznia, akkoriban mi volt oké és mi nem. Azt ki lehetett jelenteni, hogy a feminizmus, hát az nem.[...] akkoriban az is gyanút keltett, ha valakinek volt egy komoly gondolata, nemhogy célja, vagy esetleg olvasott egy igazi könyvet, az ilyesmit volt szokás felhánytorgatni, ha aztán a gyerek tüdőgyulladást kapott, egy hivatalos vacsorán elejtett megjegyzés meg a férj előléptetésébe kerülhetett. Függetlenül attól, melyik politikai pártról volt szó. Elég volt, hogy egy nő jártatta a száját.”
Azt, hogy egy nőt mennyire semmibe lehet venni, az érzéseit szabad nem komolyan venni olyan gyöngyszemekből tudjuk meg, mint például az Amundsen vagy a Corrie. De változnak az idők, változik az erkölcsi valóság, a Révben már arról ír, hogy, egy antiszociális és megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, tanult de igen önző és bárdolatlan férj felesége válaszút elé kerül. Szabadság és családi kötöttség, függetlenség és valahová tartozás között kell választania. Érdekes, hogy a kettő együtt nem megy.
A Drága élet 14 novellát tartalmaz, az utolsó négy önéletrajzi ihletésű, saját összefoglaló címük van, Finálé. Igazából nem válnak el élesen a gyűjtemény többi darabjától. A novellákból megismerjük a szülőket, a testvéreket, a gyermekkort, a gyermek Alice Munrot, és erőfeszítéseit, hogy meghatározza önmagát, aki nem azt az utat szeretné járni, amit az édesanyja kijelölt a számára.
„Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja a Finálé bevezetőjében.
Érzései a szülei irányába ambivalensek. Anyja, aki kemény munkával küzdi fel magát a társadalmi ranglétra alsó középosztálybeli fokára, tartani akarja a színvonalat és ezen igyekezetében nevetséges, nem szeretett társasági kívülállóvá és házi zsarnokká válik. Apja próbálkozásai sorra csődöt mondanak, végül öntőgyári alkalmazott lesz, ami ad némi megnyugvást és biztonságot. Az édesapával jobb a kapcsolata, annak ellenére, hogy apja a kor gyermeknevelési szokásaihoz mérten egyáltalán nem kirívóan időnként szíjjal elveri, nehogy a lány azt képzelje már, hogy valamit jobban tud. Az Éjszaka című novellában a gyermek Munro egy súlyos műtét után lábadozik, nem tud aludni, sötét gondolatok kísértik, attól retteg, hogy megfojtja kishúgát. Egy éjszaka összetalálkozik apjával, a házban, aki egyszerű, elfogadó és megértő mondataival átsegíti a kislányt ezen a nehéz időszakon, a rémálmok világából visszahelyezi „világunk talajára.”
Anyját lehetetlen nőnek nevezi. Anyja az, aki A szem című novellában elrángatja a kislányt a balesetben elhunyt bébiszittere temetésére, a ravatalon meg kell néznie az elhunyt Sadie-t, figyeli, hogy a kislány ne hunyhassa le a szemét, és ekkor furcsa módon a kis Alice jelet kap, mintha a halott Sadie egyik szeme egy picit, megrebbenne. Misztikus és mágikus! És a kis Alice félelme elmúlik, hiszen kapott egy saját üzenetet, egy figyelmeztetést, vigyázzon az életére, hiszen az élet drága, egy pillanat alatt vége lehet. A címadó novellában árnyaltabban ábrázolja anyjához fűződő viszonyát, úgy látjuk, hogy gyermekként talán kritikusabbak vagyunk a szüleinkkel, mint kellene, mert nem látjuk a viselkedés mögött megbúvó okokat. Nagyon szép az a rész, amikor arról ír, ahogy anyja elrejtőzik a bébi Alice-szal a szomszéd bolond vagy csak szenilis nő elől, hogy mentse a baba „drága életét”.
Novelláiban Alice Munro józanul, érzelgősség mentesen beszél az élet apró dolgairól, arról, hogy az élet néha furcsa, veszélyes és váratlan fordulatot vehet. Arról, hogy az élet, az emberi sors elviseléséhez is kell erő. Arról hogy, hogy a veszteség mindig is veszteség lesz, akkor is, ha elfogadjuk és akkor is, megbocsátunk magunknak.  A túléléshez viszont szükségünk van a megbocsátásra, sokszor saját magunknak kell megbocsátanunk. És egyébként is, minden élet drága...az is amit külső szemlélőként nem látunk annak. Vigyázzunk rá!

Alice Munro 82 éves, első novellája egyetemista korában jelent meg 1950-ben. Iskolai évei alatt pincérként és könyvtári kisegítőként is dolgozott, de az is előfordult, hogy nyári idénymunkaként dohányt szedett a földeken. Három lánya született. Második gyermekét még egynapos korában elvesztette. Kétségbeesetten írt a terhességei alatt, mert azt hitte, hogy utána soha többé nem lesz képes. A Drága élet címe könyve 2013-ban jelent meg, ekkor kijelentette, hogy nagy eséllyel ez az utolsó könyve. „Valószínűleg nem fogok többet írni”, nyilatkozta akkor.
A Nobel történetében eddig 12 nő nyerte el az elismerést, Munro a tizenharmadik, egyben ő az első kanadai díjazott.
A New York Times szerint általában a nyerteseket a bejelentés előtt telefonon értesítik, ám a Svéd Akadémia - a Nobel-díj twitter oldala szerint - nem tudta elérni Alice Munrot, így üzenetet hagytak neki. Az írónő épp a lányánál volt, amikor elérték a hírrel ottani idő szerint hajnali 4 órakor. Első reakciójában a következőket mondta: „Lehetetlennek tűnik. Olyan pompás, ami történt, le sem tudom írni, több, mint amit mondhatnék." Később hozzátette „őszintén remélem, hogy ez ráébreszti az embereket arra, hogy a novella egy fontos művészet és nem pusztán valami, amivel eljátszadozik az ember addig, amíg regényt ír."