Első ránézésre pont olyan volt, mint sok más társa; selymes-fekete, kis fehér mellénnyel, érzékeny bajszocskával, figyelő fülekkel és lobogó farkincával. Elegáns lustasággal járt-kelt egy bérház földszinti lakásában, büszkén, és szabadon. Őmacskaságát Fricinek hívták. Így nevezte el őt a már nem éppen fiatal, de még mindég szép hölgy, aki gondoskodott róla. Már nyolc éve, hogy minden reggel kopogtatott az erkély üvegén, ha éjszakai csavargásai után otthonra, reggelire vágyott. Miután kegyesen elfogadta a felkínált ételt és simogatást, befészkelte magát kedvenc foteljába, hogy kipihenje a kalandos éjszakát. Olykor jóváhagyó dorombolással nyugtázta, hogy ez így van rendjén. Neki mindenről lehetett mesélni. Örömökről, csalódásokról, a pályáról, arról, hogy most épp fáj valami, meg arról, hogy mit is lehetne tenni a közeli öregotthon elhagyott, idős lakóiért, vagy épp egy rászoruló szomszédért. Ha a gazdi hazatért, puha ugrással termett az ajtóban, hogy a belépőt üdvözölje. Így éltek, békében.
Egyszer aztán az öreg kandúr beteg lett. Állatorvos, injekció, fájdalom. Kétségbeesett tekintetek, feladott büszkeség, félelem. Eljött a reggel, amikor nem hallatszott a megszokott időben a kéredzkedő kopogás az ajtón.
- Meg kell keresni!!!
Ezért a már nem éppen fiatal, de még mindég szép hölgy elindult, hogy kifaggassa a környék alig rügyező bokrait a hűvös márciusi reggelen. Nem kellett messzire mennie, az egyik bokor szemérmesen rejtett egy fájdalmas görcsbe merevedett fekete tetemet. Koporsója egy hullámdoboz, útravalója a gazdi parfümjével beszórt művirág, nyughelye az Eged békés lankája. Néhány titkon elejtett könnycsepp, emlék, és várakozás. Ennyi volt.
(Németi Klári beszélgetőtársunk a "Könyv és kakaó" olvasóklubban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése