Franciaország önéletrajza - Annie Ernaux: Évek

 

Egy hivatásos forradalmár, örök elégedetlen, lázadó útkereső, balos értelmiségi, elvált, két fiú édesanyja, aki a regény végén szakít 40 évvel fiatalabb szeretőjével és tűpontosan összefoglalja és megmagyarázza mi volt a célja a könyv megírásával és ezt a célt milyen módon szándékozta elérni.
Hihetetlen ez a regény, amit egyesek szerint nem is nevezhetünk regénynek, hiszen nincs benne történet, nem más, mint annak a felsorolása, hogy saját életének 80 éve alatt mi történt Franciaországban, hogyan változott az élet, hogyan változtak az emberek, a közgondolkodás és hogyan változott ő ebben a világban.
Önmagáról egyes szám 3. személyben ír, hosszabb időközökben készített fotók adják a regény szerkezetét, ezek segítségével tagolja az időt és tart rövid értékelést épp aktuális önmagáról és a fotót körülvevő világról. Ernaux elmondja mit gondol az egyházról, a közoktatásról, a szexualitásról, a fogyasztói társadalomról, az AIDS-ről, a feminizmusról, a bevándorlásról, a terrortámadásokról, a technikai változásokról, családról, anyaságról, nyugdíjazásról, politikáról, 68-ról. De Gaulle-t nem kedvelte, Sarkozyt gyűlöli, de Miterrandról sincs nagy véleménye. Van egy álma, mint Martin Luther King-nek, híres beszédében, de míg M.L.K. álma konkrét, Ernaux-é homályos. Ő úton szeret lenni, magát a küzdelmet szereti, a lázadást valami ellen és homályos marad az, amiért küzd. Talán a legpontosabban akkor fogalmaz, amikor erkölcsi alapon álló kormányzást sürget, jelentsen ez bármit is. Mert nem tudjuk mit jelent…Ahogy azt sem tudjuk mennyi az önéletrajz és mennyi a fikció, a abban, amit saját történetéből felvázol. Nekem sérült, boldogságra képtelen embernek tűnik.
Miért tetszett mégis az Évek? Mert különleges összefoglalása egy korszaknak, egy történelmi korszak egyéni hangú megjelenítése, ahogy a Nobel-díj bizottság értékelésében olvashattuk. Mert saját magunkra ismerünk a sorokban. Ez nálunk is így volt, kis fáziskéséssel, de mi is átéltünk valamilyen módon mindent, amiről ír. Hogy csak Brigitte Bardot színésznőt említsem, akiről én gyerekként nem tudtam ki is ő, kezdetben csak a B.B. monogramot ismertem, mint a romlottság, szabadosság, valami kimondhatatlan eltévelyedés, titkos bűn szimbólumát. Visszatekintve ez a viszolygás és gyűlölet érthetetlen és nevetséges. Nagyot változott a világ….Mert gyönyörűen és érdekesen ír egy száraz témáról, néha egészen költőiek a sorai. Mert számomra megkapó, ahogy az emlékezetről ír. Hová lesznek az emlékeink, ha mi már nem leszünk…talán benne lesznek mindannyiunk kollektív emlékezetében?

 

 

De hát mit keresne ő Reykjavíkban? – Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Nevezhetnénk levélregénynek is, bár egyetlen levélről van szó, Bjarni gazda leveléről, amelyet szerelmének Helgának írt. A másik levél, amire válaszként ez a levél megíródik csak érintőlegesen jelenik meg a regény végén, amelyben Helga leír egy szót, „szeretlek”, amely talán elindította ezt a hosszú számvetést életről, szerelemről, hovatartozásról, munkáról, kötelességről.

Egyetlen hosszú monológ, válasz nincs hiszen Helga már nem él. Bjarni olvasott, ügyes, bölcs ember, olyan döntést hoz, amely hatással lesz egész életére.  El kell hagynia egyetlen szerelmét és nem nevelheti fel egyetlen lányát. Mégis úgy érezzük nem dönthetett másképp.

Sok témát érint ez a nagyon rövid 90 oldalas kis regény. Stílusa egyszerre költői és vulgáris, fennkölt és földhözragadt, ugyanakkor hihetetlenül vicces is. 

Többek között arról beszél, hogy döntéseket kell hoznunk és együtt kell élnünk azok következményeivel, beszél a pletyka természetéről, a halálról, az önazonosságról, a saját útról, a korlátoltságunkról és ennek felismeréséről, az áldozathozatalról.

Ez számomra egy globalizmus ellenes regény, meg is lepődtem rajta. Az izlandi táj kegyetlen szépsége, a természet közeli vidéki életforma, a munkakultúra, a kétkezi munka öröme, a közösség, az összetartozás, a józan ész, az északi mitológia áll szemben a fogyasztás kultúrájával, a hagyománytagadással, idegen érdekek kiszolgálásával.

Bjarni marad, nem megy Helgával Reykjavíkba, eltemeti meddő és keserűségbe merevült feleségét, és elgondolkodik a sorsáról. Amikor befejeztem a regényt azt éreztem, hogy egész életében ott volt, ahol lennie kellett és azt az utat járta be, amit be kellett járnia.

Bjarni a Hörgárhreppur járás jószágfelügyelője, a Kolkustaðir tanya vezetője nem tud változtatni az életén, nem lenne helye a fővárosban. Elgondolkodhatunk persze, mennyire kell együtt élnünk a változásokkal, minden változást el kell -e foganunk, fel kell-e teljesen adni addigi életünket. Számomra ez a regény azt mondja, hogy próbáljunk meg együtt élni illetve élni a változások adta lehetőségekkel, de ne feledkezzünk el a múltunkról, és semmit ne adjunk fel, ami számunkra fontos. De azt is mondja, hogy nem kaphatunk meg mindent, áldozatot hozunk, és nem ússzuk meg veszteségek nélkül. A veszteségekkel pedig együtt kell élnünk. Talán ez a boldogság egyik titka. És benne van ebben a szövegben a divatos mindfulness, a tudatos jelenlétnek, a pillanat megélésének felemlegetése is, mint olyan hozzáállás az élethez, ami átsegíthet minket a veszteségeken.

Részlet a regényből:

„Itt, a vidékünkön fontos voltam. És ha nem is lettem volna, legalább úgy éreztem, hogy az vagyok. Óriási különbség. Itt láttam a kétkezi munkám eredményét. Még nem voltam ötven, amikor elmentem az öreg Jón Eysteinssonhoz, a Földművelési Bank igazgatójához, és minden kölcsönömet visszafizettem.

Azon siránkoznak a városiak, hogy nincs helyük a világban, hogy céltalanok és tompák, ezért drogokkal és szeretőkkel próbálnak kielégülni, nem? Aztán már csak az a kérdésük, hogy megöljék-e magukat. Vagy inkább várjanak még egy kicsit. Van szörnyűbb annál, mint arra várni, hogy elteljen az élet? Ahelyett, hogy összeszednék magukat és munkához látnának. És aztán verseket meg novellák írnak a város hidegéről és magányáról. De minek is mentek el vidékről? Ki kérte őket? Mert ha minden élet költészet, ahogy mondják, nincs-e több növekedés és jóság a mezőkön, több fény és szabadság itt a levegőben? 

….Megtanultam olvasni a bika orra taknyából. Éreztem, ahogy körülvesz és éltet a jószágok természetadta akarata. Láttam kékbe öltözött álfokat, és hallottam őrszellemeket kopogtatni az ajtómon. Éreztem rejtett erőket áradni dombokból és elvarázsolt helyeken, és üldöztem el földszellemeket, amikor megbokrosodott a lovam. Láttam régi fényt. Senki sem érti, hogyan lehet régi fényt látni, de ez nem zavar különösebben. Megtanultam olvasni a felhőket és a madarakat és a kutya viselkedését. Felfogtam a honfoglalás csodáját, és hogy milyen nagyszerűek voltak az első izlandiak. Éreztem a levelek félelmét holdfogyatkozáskor, és a lankákra felnézve éreztem felszállni magamból a lelket, amikor a Farmallomon ültem. hallottam a hasamat mennydörgésre visszamorogni, kis ember a nagy ég alatt; hallottam, ahogy a patak azt súgja örök. Szerelmemmé tettem a földet. Fogtam két kezem közt erős lazacot. Eltanultam a rókától a ravaszságot. Sajnáltam meg célkeresztben lévő fókát, amikor a szemébe néztem, és hagytam útjára menni. éreztem a gyilkosbálna vadságát és az anyai szeretet lágyságát, és találtam menedéket a világtól ott, ahol a hattyúk alszanak….”

Óvatosan a szavakkal - egy mágikus realista Japánból - Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Különleges ez a regény, úgy indul, mintha a ma divatos olcsó és sokszor betarthatatlan féligazságokat megfogalmazó életvezetési könyvek számát gyarapítaná. Az ember elgondolkodik, hogy folytassa-e az olvasást, töltse-e ezzel az idejét és meg sem fordul a fejében, hogy a végén majd kicsordul egy könnycsepp a szeméből. A regény eredetileg sikeres színdarab volt… Ennek megfelelően a szerkezete is olyan, mintha jelenetekre oszlana, szinte látjuk, ahogy felgördül a függöny, a néhány jelen lévő szereplő életre kel például elkezd poharakat törölni, majd belépnek az új szereplők elkezdődik a jelenet, taps, jelenet vége, lemegy a függöny. Giling-galang -olvassuk a regényben, de nem igazán értjük mit is jelenthet. Talán a színpadias megoldásra utal, változás a színpadon. Vagy arra, hogy életünk hullámvasútja éppen lefelé vagy felfelé tart? Erre utal a kávézó elnevezése is, a Funiculi Funicula egy híres nápolyi dal, amely a Vezúvra felvezető siklóvasút (funikulare) átadása alkalmából született. Tokió egy kis sikátorában van egy kávézó, amely az Edo-korszak óta áll ott, ahol gondosan főzött kávét lehet inni. A helyi legenda szerint az ajtótól legtávolabbi ponton van egy szék, ez a szék tud utazni az időben. Négy látogató keresi fel a kávézót abban a reményben, hogy megtehetik ezt az utat. De az időutazás nem olyan egyszerű, szigorú szabályok vannak, amelyeket be kell tartani. Az utazókra veszély leselkedik, nem jól határozzák meg az időpillanatot, amelybe vissza szeretnének térni, kihűl a kávé és ők az időn kívül rekednek, hiszen a legfontosabb szabály az, hogy az utazás csak addig tarthat, amíg a kávé kihűl. A Funiculi Funicula kávézó egy bizonyos székében ülve tehát utazhatunk az időben, hogy újra átéljük a pillanatot, hogy jóvá tegyünk valamit, hogy megtudjuk mi lesz a döntésünk következménye. A szabály szerint nem változik semmi, az élet ugyanúgy halad tovább, mintha mi sem történt volna. A történelmet nem lehet újra írni, nincs második esély, de talán megnyugodhat háborgó lelkünk. Ennek ellenére az a négy ember, akikkel megismerkedünk vállalja a veszélyt és visszatér élete döntő jelentőségű vagy annak gondolt beszélgetéséhez, pillanatához. A bizonyos széken, hogy az utazás még bonyolultabb legyen, egy kísértet ül, aki nem itta meg időben a kávéját. Egy nap csak egyszer áll föl a székből, hogy kimenjen a mosdóba. Olvasással mulatja az időt, mosdóba jár inkább vicces, mint félelmetes. Kiszámíthatatlan, hogy mikor áll fel, megfenyegetni, kérlelni nem lehet. Egy racionalitáson túli szereplő ő, vagy nevezzük sorsnak, ugyanis kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan. Ez a harmadik olyan japán regény, amelyet mostanában olvastam és amelyben a transzcendencia, értsünk alatta bármit is megjelenik, mint a történések fontos szereplője. A sors, a véletlen nagyon fontos része az életünknek, ha nem is határozza meg teljesen, de nagy hatással van a saját történetünkre. A regény számomra az empátiáról szól, arról mennyire vagyunk képesek rá, és mennyire merjük kifejezni azt, amit érzünk. És arról is mennyire vagyunk képesek fogadni, a másik ember felénk irányuló érzelmeit, megérezzük-e, hogy mit vár tőlünk, minek örülne, mi tenné boldoggá. Tudunk-e őszinték, megértők lenni, tudunk-e áldozatot hozni. A másik érzés, ami olvasás közben felmerül, a bizonytalanság. Bizonytalanok vagyunk a saját és mások érzelmeiben, bizonyosságot szeretnénk, mert akkor érezzük magunkat biztonságban. Bizonyosságot szeretnénk a sorsunk alakulásáról is, néha úgy szeretnénk a jövőbe látni, hogy megtudjuk mi lesz a döntéseink következménye. De talán nem kell meginni azt a bizonyos csésze kávét, talán elég visszaidézni egy szituációt, mélyen elgondolkodni rajta, tenni egy belső utazást a múltba, agyunk egy rejtett zugából fogódzót kaphatunk a múltra és a jövőre is. És az sem biztos, hogy semmi sem változik és talán a sors is befolyásolható. Az utazók ugyan nem a megváltozott jelenbe térnek vissza, a jelen ugyanolyan, de ők maguk változtak, és ez az, ami életük történetét is megváltoztatja. „Kadzu … a mai napig hisz abban, hogy bármilyen nehézségekkel szembesülnek is az emberek a jelenben, mindig lesz elég erejük legyőzni azokat. Ha tehát a szék megváltoztathatja valakinek a szívét, a dolog máris elérte a célját.”

A 194 éves feltaláló - a mi Verne Gyulánk

1828. február 8-án született Jules Gabriel Verne. [zsülvern] mondja így valaki? Nekünk magyaroknak ugyanis Verne Gyula marad, nem is mondhatnánk másképpen. Nem lehet tudni miért, de egy időszakban divat volt a nevek magyarra fordítása. A fordítók műve volt, valamilyen kultúrpolitikai baklövés, vagy a korabeli újságírási gyakorlat magyarított, hogy közelebb hozza az embereket, a történéseket az olvasóhoz, nem tudom. De a sok furcsán keletkezett magyar név közül kettő megmaradt nekünk May Károly és Verne Gyula. Én sokáig azt hittem, hogy ezek ketten magyarok. Nagyon korán megtanultam olvasni, elsős korom óta vagyok rendszeres olvasó és könyvtártag. Úgy emlékszem, a hetvenes évek elején lehetett, amikor Egerben a Gyermekkönyvtár ideiglenesen a Művelődési Házba költözött, és úgy emlékszem innen került át a Forrásba, a mostani helyére. Gondolom az egyik teremben működhettek és volt egy pici szobányi raktára is, gyakorlatilag egy plafonig érő stelázsi és a stelázsi legtetején kb másfél sor „vernegyula” amit én szisztematikusan végigolvastam. Előre féltem, mi lesz majd, ha elfogy. Zárójelben jegyzem meg, hogy rátaláltam Winnetou-ra. Jágerné Ildikó gyermekkönyvtáros, későbbi kollégám, akkor talán még Borhy Ildi néni szedegette le nekem a könyveket egy hatalmas létra segítségével.
Vernét ma a sci-fi irodalom egyik megteremtőjeként tartják számon. Regényeiben kiválóan sikerült ötvöznie a természettudományt, a műszaki ismerteket a fantasztikummal. A könyveiben leírt száznyolc terv és találmány döntő többségét mára már megvalósították.
De én nem ezért szerettem. A kalandok vonzottak, a különleges helyszínek és ismeretlen világok. A sivatagok, a tengerek, a Föld mélye. A titkok, amik lassan kiderültek, ahogy haladtam előre a történettel. Közben persze találgattam, izgultam, de soha nem lapoztam előre, mert tönkretette volna az élményt, az utat amit én is bejártam a szereplőkkel együtt. A regényhősök vonzottak, akik a legképtelenebb helyzetekben is feltalálták magukat, akik lovagiasak voltak és talpig úriemberek, akikben én is megbíztam volna. Mikor már-már veszve volt minden, eszükbe jutott valamilyen apróság valahogy úgy mint a mai sorozatokban MacGyvernek. Természettudományos ismeret, egy technikai ötlet ami tovább lendítette főhőseinket az útjukon. Az ész, az intelligencia, a zsenialtás vonzott. És az is, hogy mindig volt valami apró csavar a történetben, mint amikor kiderült, hogy Phileas Fogg a föld körüli utazás során, átlépett egy időzónát és nyert egy napot, így percre pontosan tudott belépni a Reform Klubba.
Érdekes cikkre bukkantam az interneten, amely szerint csak kilencven évvel Verne halála után jelent meg egy 1863-ban írt regénye, Párizs a XX. században címmel. A könyv egy fiatalemberről szól, aki felhőkarcolók között él, nagy sebességű vonatokon és gázüzemű autókon utazik, számológépeket és egy világméretű kommunikációs hálózatot használ, mégsem találja a boldogságát, és élete tragikus véget ér. Mivel kiadója úgy vélte, hogy a regény pesszimizmusa lerombolná Verne bimbózó karrierjét, azt tanácsolta neki, hogy húsz évvel halassza el a megjelentetését. Így is történt, Verne a kéziratot elzárta, ám teljesen megfeledkezett róla. Az ükunokája találta meg 1989-ben. Először 1994-ben adták ki. A regény óriási szenzáció volt, hisz felfoghatatlanul pontos jóslatot ad a modern időkről: részletesen leírja a légkondicionálást, az autókat, az internetet, a televíziót és más, később rendkívül hasonló módon megvalósult eszközöket. Egyértelműen kiderül belőle, hogy a francia zseni nemcsak íróként volt lángész, hanem a tudomány szinte minden területén fantasztikus dolgokra lett volna képes. (https://www.borsonline.hu/aktualis/2012/06/verne-1863-ban-megalmodta-az-internetet)

Paul Auster: Timbuktu

A Timbuktu egy ostoba fiatalemberről szól, aki elherdálja az életét, áttételesen egy Gurevitch nevű Lengyelországból menekült zsidó házaspárról, akik Brooklynba érkezve már nem tudtak be- és visszailleszkedni egy másik életbe, egy érzelmileg magára hagyott kínai kisfiúról és zsarnoki apjáról, néhány nemtörődöm, önző kölyökről, egy kedves kislányról, akinek a szülei egy elsietett házasság kalitkájában ragadtak. És egy öreg, keverék kutyáról Csonti úrról, aki igazi társ, mondhatnám társállat, aki az egyetlen igaz, a végletekig alkalmazkodó, mindig mindent megbocsátó önzetlen jó „ember” ebben a történetben.
A cselekmény egyszerű, mégis magával ragadja az embert, a mese stílusa személytelen, tárgyilagos. A világot a kutya naiv szemszögéből látjuk. Pedig Csonti úr nem buta, érti a helyzetét, van magához való esze, mégis nagyon kiszolgáltatott lesz mentora és barátja Willy nélkül még akkor is, ha vele együtt is csak a társadalom legalsó szintjét tudta elfoglalni.
A legmeglepőbb az egészben, hogy befejeztem az olvasást majd egy idő után éreztem, hogy növekszik bennem a düh. Régen éreztem magam ennyire dühösnek és arra, hogy bármilyen regény ehhez hasonló dühöt váltott volna ki belőlem még nem volt példa. Auster az egyszer szöveg mögött, csalárdul olyan alapvető emberi igényről ír, mint a szabadság és annak lehetetlensége. Ránk telepszik a múlt, az értetlenség, a szívtelenség, az unalom, a közöny, saját ostobaságunk, nem választhatunk.
Kivételt talán csak Csonti úr képez, aki megpróbálja a lehetetlent, átmenni a forgalmas országút túloldalára, és éppen úton van, amikor elköszönünk tőle… A Timbuktu nem állatregény, de  olvashatjuk úgy is, hogy nagyon szépen megírt történet a barátságról, a szeretetről, amit a kutyánk iránt érezhetünk és amit a kutyánk érez irántunk. A gondoskodásról és annak hiányáról, felelősségről, jóságról, bizalomról de arról a szeszélyes világról is, amiben nem szabad kiszolgáltatottnak lenni.
A kutyák megbocsátanak, ezt kutyatartóként én is tudom. Az én kiskutyám már több mint 5 éve esett át egy patella műtéten, ami után természetesen kímélni kellett a lábát egy ideig. Ez nagyon nehezen ment az én örökmozgó, nagyon kíváncsi és nagyon önfejű Bijou nevű kiskutyámnak, aki egyszer séta közben leugrott a parkot az úttól elválasztó fal egy magasabb részéről, ahová fel se kellett volna engednem. A félelem miatt, hogy tönkreteszi az amúgy remek műtéti eredményt és mi lesz vele, ráordítottam, magamból kikelve üvöltöttem, mint a sakál, és jól ráhúztam a póráz végével. Szegény a mindig fölfelé kunkorodó farkát behúzta a hasa alá, úgy mentünk haza, otthon én bőgve hívtam fel azt a kutyakiképzőt aki segített a nevelésében (menhelyről örökbefogadott, az elején komoly viselkedési problémákkal küzdő kutyáról van szó), hogy elvetettem a sulykot, meggyűlöl, vége.... A kiképző annyit mondott, hogy megbocsát, mindig megbocsátanak. És így is lett, megbocsátott. Én pedig legszívesebben sírnék, amikor erre gondolok. Auster ismerheti a kutyákat is...

Murakami Haruki: A kormányzó halála – ha megszólal a csengettyű…

A kormányzó halála tipikusan az a könyv, aminek az elolvasása után nem tudjuk megmondani miről szól a regény, mert annyi mindenről szól.

Adva van egy harmincas portréfestő határozatlan, sodródó, unalmasnak tűnő figura, aki a feleségével való szakítás után (a feleség hagyja el őt!) beutazza Kelet-Japánt majd Odavarában, barátja édesapjának régi házában köt ki, ahol megfesti egy titokzatos megrendelő portréját. A barát édesapja az egykor híres Japán-kép festő és operarajongó Amada Tomohiko ma demens öregember. 

Főhősünk, a történet elbeszélője a padláson megtalálja Amada Tomohiko elrejtett festményét, egy csodálatos műalkotást, amely különös, bizarr, megmagyarázhatatlan, mágikus események láncolatát és természetfeletti figurák megjelenését indítja el. Röviden talán ennyi a kiindulópont. A festés és rajztanítás mellett a zenehallgatás, az olvasás, a főzés, a szexualitás tölti ki az életét.  Röviden ennyi a cselekmény. Pedig ennél sokkal többről van szó:

1, például arról, hogy a nyugati kultúra milyen gazdag és sokrétű, és ennek Murakami milyen kiváló ismerője. A regény tele van európai mítoszokkal, európai zenével, irodalmi utalásokkal. De ott van mellette a keleti kultúra és világszemlélet, ami nagyon eltér a nyugatitól. A Japán-kép festés vagy az élő Buddha szokusinbucu (rituális önmumifikáció) ami a cselekmény egyik fonalának elindítója. A szerzetesek a közösség érdekében vállalták a buddhává válást, a XII-XV. században gyakorolták. Úgy hitték, hogy mágikus erőre tesznek szert, amivel enyhíteni tudják a közösség szenvedéseit. Először is ezer napig csak bogyókat és magokat fogyasztottak, hogy megszabaduljanak a testzsíroktól. Az ezt követő ezer napon át csak fakérget és gyökereket ettek majd ennek a szakasznak a vége felé az urusi fából nyert mérgező folyadékot is inni kezdték. Amellett, hogy a folyadék nagymértékben felgyorsította a testnedvek elvesztését, a test túl mérgezővé is vált a férgek számára. A harmadik szakasz is ezer napig tartott, ekkor egy akkora kősírba ült be a szerzetes, amiben lótuszülésben éppen csak, hogy elfért. Itt amíg életben volt, mindennap egy kis csengőt kellett megcsöngessen, hogy a levegőt szolgáltató csövet ne húzzák ki a betemetett sírból. Miután a csengő már nem szólalt meg, a légcsövet kihúzták, a sírt pedig lezárták. A többi szerzetes várt újabb ezer napot, majd felnyitották a sírt. Ha sikeres volt a mumifikáció, úgy ítélték meg, hogy az aszkéta szerzetes elérte a buddhaságot.

2., például arról, hogy a történelem kegyetlensége milyen módon teszi tönkre egy nemzedék, egy család sorsát és ebben nem különbözik Európa és Japán

3., például arról mennyire ismerjük önmagunkat, milyennek látjuk magunkat, mit gondolunk mire vagyunk képesek. Lehet, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amivel nincs merszünk szembenézni?

4., például a titkokról. Mindig minden titkot meg kell ismernünk? Gondoljunk „tiltott szoba” motívumra az európi néphagyományban. Nem kell minden ajtót kinyitni, és minden titkot felfedni. A szomszéd Mensiki úr, akinek a főhősünk a portréját festi egyszerre titokzatos és hétköznapi. A dolgok is egyszerre lehetnek titokzatosak és hétköznapiak.

5., például a felnőtté válásról. Murakami nagyon szeret azzal foglalkozni, hogy mikor válunk felnőtté? Most azt mondja, ha képesek vagyunk másokért felelősséget vállani. Ha családunk lesz. Ha képesek vagyunk egy gyermeket elfogadni és felnevelni. Ha túl tudunk lépni azon, hogy elveszítettük egy szeretett rokonunkat.

6., például a transzcendenciáról. Arról, hogy a világ több, mint amit magunk körül látunk. Az anyagi világ több mint amit be tudunk fogadni. Be tudjuk-e engedni az életünkbe, el tudjuk-e fogadni a valóságon túlit valóságosnak. El tudjuk-e fogadni, hogy a világunk egyszerre földhözragadt és spirituális. El tudjuk-eképzelni, hogy ez a két világ összefonódik és természetesnek vesszük-e, ha megszólal a csengettyű.

7., például a művészi inspirációról és a művészet erejéről. Mi mindent indít el egyetlen festmény? Hogy lehet úgy megfesteni egy arcképet, hogy nem is a modellt ábrázolja, mégis minden benne van, ami a modellt jellemzi?

Az Amada Tomohiko házának udvarán megtalált mágikus tulajdonságokkal rendelkező kútszerű verem, egy valaha élt szerzetes sírja a regény legerősebb szimbóluma. Átjáró az e világ és a valóságon túli világ között. Ha megszólal a csengettyű megjelenik a valóságon túli világ. Az átjáró, amin keresztül kell mászni lehet a születés, de a meghalás szimbóluma is. Arra is gondolhatunk, hogy újjászületünk, abban az értelemben, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat és újra kezdjük az életünket. Lehetőségünk van kijavítani a hibáinkat, szembenézni azzal, amit rosszul csináltunk. Újra gondolhatjuk korábbi választásainkat, tetteinket. Szembenézhetünk kudarcainkkal és kételyeinkkel, és ehhez kell a csengettyűszó, kezdetben mindenképp.

A regény nagyon lassú, a stílus könnyed, de részletező. Olyan történetfolyam ez, amiben elmélyülhetünk. Az „ideák” a spirituális szereplők beszéde furcsa, mondataik nyakatekertek. Ez még jobban lelassítja az olvasást. 900 oldal, két kötet. Rá kell szánnunk az időt!

Kertész Erzsi: Éjszakai kert - misztikus meseregény

 

A könyvek visszapakolása nem tartozik a legizgalmasabb könyvtári feladatok közé, bár hasznossága vitathatatlan. Céljára már az önkéntes munkájukat nálunk letöltő diákok is ráébredtek: ha nem a megfelelő helyre kerülnek vissza a könyvek, nem találjuk majd meg őket, és nem tudjuk hol keressük, ha a következő olvasó kérné valamelyiküket.
Visszapakolás közben egyszer csak a szemembe nézett egy kifürkészhetetlen tekintetű macska…Kertész Erzsi Éjszakai kert című könyvének borítójáról bámult rám, jóllakottnak és kisé szemrehányónak tűnt. A borítóról kiderítettem, hogy misztikus meseregényről van szó, Zsoldos Réka illusztrálta, ő rajzolta tehát a macskát, a könyvet a Cerkabella Könyvkiadó adta ki. További kutakodás után kiderült, hogy a Macska Rezzenéstelen Pillantású és az Éjszakai Kertben lakik. A nem mindennapi történet úgy indul, hogy Senora Cupapanas (ejtsd. Szenyora Csupapanasz) detektíveket keres mert ellopták a tavát, az udvarán lévő, a közeledő party alkalmára felturbózott tó eltünt…így kerülnek a képbe a detektív ikrek Tódor és Teória, akik majd kiderítik mi történt…nekik kell majd elmenni a sötét és hűvös kertbe, hogy kiderítsék az igazságot… A kert a város közepén van, a városban minden csupa napfény, lárma, kutyák és gazdik, vaníliás péksütemények, galambok… A Kert a Zsák utcában található, már az utca is komor, ahová egy kis éjszaka  kiszivárog… Egy fordított "Titkos kert". A Kert lakói valamiről nevezetesek, és minden karakter a névvel azonos gyakorlati tevékenységgel bír: Levélhordó, Sziromszámláló, Varjakat Vigasztaló, Rügyeknek Éneklő, Kőkoptató, Árnyékban Bujkáló, Ködcsapoló. Kiderül, hogy a Macska nem pislog, nem nyávog, nem dorombol, tulajdonképpen a kertet tartja szemmel. Óhatatlanul eszünkbe jut Csukás István névadási gyakorlata is.
És az is, hogy ez a könyv tele van szimbólummal, ikerház, tó, víz, kert, éjszaka… a szimbólumok megfejtésre várnak, hiszen több mindent is gondolhatunk róluk.
Egy kis gyöngyszem ez a könyv, humoros, könnyed ugyankkor körmönfontan részletező, stílusa tehát körmönfont... látszólag nem szól nagy horderejű dolgokról, nagy igazságokról. Egy kis nyomozás és más semmi, vagy pont arról szól, amit belelátunk, amit a történésekből a magunk számára megérteni szeretnénk, vagy azokról az érzésekről, amik olvasás közben eltöltenek bennünket például a Varjakat Vígasztalók fejezet alatt. Egyrészt gondolt már így bárki is a varjakra...? Másrészt az jut eszünkbe, milyen az, ha együtt tudunk érezni valakivel.
Kertész Erzsi meseregényét 8 éven felülieknek ajánják, tehát mindenkinek aki elmúlt 8, de szerintem az ovisok is boldogan hallgatnák.