Gondoljunk úgy a fákra, mint élőlényekre! Egyáltalán gondolkodjunk a fákról! Megjelennek a festményeinkben, irodalmi alkotásainkban, a hétköznapi szóhasználatunkban, a meséinkben, a különböző népek hiedelemvilágában, eredetmítoszaiban. Praktikus eszközeinket, használati tárgyainkat, bútorainkat, házainkat, ezt a könyvet is nekik köszönhetjük. Mindig a háttérben, soha nem főszereplőként, soha nem velünk egyenrangúként, soha nem élőlényként. Vegyük a fákat „emberszámba”, hiszen sok közös van bennünk. Számomra erről szól ez regény. Először is a történet egyik szereplője, Patricia Westerford (alakját Suzanne Simard kanadai erdőbiológus tudósról mintázta a szerző) így kezdi regénybéli könyvét az erdőről: „Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárdévvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.” Másodszor: „Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább annyira csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt.” A fákkal való foglalkozás kezd divattá válni, sok-sok elkötelezett ember kemény munkája nyomán született előadások, és persze könyvek, filmek ébresztenek rá bennünket arra, mire is mennénk a fák nélkül. A probléma az emberi társadalom haszonelvűsége és mohósága. Elveszünk, felhasználunk, és sajnos felélünk. Szeretünk kényelemben és biztonságban élni és nem vesszük figyelembe más fajok, az ökoszisztéma igényeit. Nem törekszünk egyensúlyra, pedig ez talán megoldás lehetne. Ezt sugallja a könyv mely a fák történetét és a fákhoz valóviszonyunkat járja körül, nagyon alaposan, mindenre kiterjedő részletességgel, többféle szempontból, kilenc ember, a családjaik, az egymást követő generációk változatos, fordulatos és érdekes élettörténetén keresztül. Megismerkedünk rengeteg különböző fával, sétálunk az USA erdeiben, a vadonban. Látjuk mi minden aljasságra képes az ipari lobby a haszon érdekében. Látjuk milyen az ökoterrorizmus, hogy lesz valakiből aktivista. Az erdőben a jót akaró, de elvakult favédő a csupán családját fenntartani akaró erdei munkással is farkasszemet néz, nemcsak a rendőrökkel. Látjuk, hogyan tesz tönkre a tudományos világ egy ragyogó fiatal tudóst, mert nem illeszkedik kánonba. A szerző felvázolja azt a csodálatos hálózatot, amelyet a fák hoztak létre. Ha olvastuk a fák titkos életét (Peter Wohlleben: A fák titkos élete Park kiadó, 2021) nem ér bennünket meglepetésként hogy a fák, közösségeket alkotnak és kommunikálnak egymással. Csodálatos világ és hálózat tárul fel előttünk. Hatalmas ősi erdőségek, egymást segítő, egymással beszélgető fák és gombafonalak finom hálózata. Dicséretes az is, ha a szomszéd parkban ültetünk két fácskát, pláne ha már van néhány idősebb is a közelben, de az összefüggő erdőségek azok, amelyekre vigyáznunk kellene. Oda vágyódik az egyik szereplő is, Neelay Mehta. Az ő történetének segítségével mutatja be a szerző a fák hálózatával ellentétes inorganikus, ember által létrehozott lélektelen hálózatot, az internetes világot - amely üressé és boldogtalanná tesz, mintegy feltéve a kérdést tessék választani. Úgy hiszem, hogy nem lehet választani, mindkettőre szükségünk van. Nem szabad lebecsülnünk a technikai vívmányainkat. Komolyan felmerül a jog kérdése is, a fáknak nem lehetnek jogaik? Panamában például nemrég jogot kaptak a tengeri teknősök arra, hogy emberi hatás nélküli területen éljenek Egy új törvény jogi védelmet biztosít a számukra: lehetővé teszi, hogy felelősségre lehessen vonni kormányokat, vállalatokat vagy személyeket az állatok jogainak megsértéséért. Ideje lenne elgondolkodni a fák jogairól is.
A regény gyönyörűen érzékelteti, hogy fel sem tudjuk mérni azt az erőfeszítést, amit a természet egy fa felnövelése érdekében tesz. Arányaiban 10 magból 1 lesz olyan szerencsés, hogy fává nőhet. Ugyanakkor az idő a fák oldalán áll. Egyéni életünk és az emberiség léte is rövidnek tűnik az évszázados faóriások és erdőségek mellett. Ők már léteztek, amikor mi nem voltunk és feltehetően lesznek, ha mi már nem leszünk. Nem tudnak nem eszembe jutni Cormac McCarthy Az út című regényének záró sorai arról, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. A regényben ezt így fogalmazza meg Powers: „Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” És még nem is említettem a könyvnek az a remek két oldalát amelyben az emberiség történetét vázolja fel, amely szinte nyúlfarknyi a fák történetéhez képest.
Nagyon szép a szöveg, különleges, a szerző azon törekvése, hogy bármiről mesél is legyen fa egy jelzőben, egy hasonlatban egy szófordultban. Az is különleges, hogy rengeteg szakkifejezést használ, alaposan megismerte és olvasmányosan tudja közvetíteni a történet mögötti tudományos hátteret. Olvasás közben rengeteg mindent megtanulunk a fákról.
A regény szerkezete olyan, mint egy fa, a fejezetcímek is a fa részeire utalnak: gyökerek, törzs, korona magvak. A történet során hőseink összetalálkoznak, természetvédők lesznek, részei lesznek egy radikális erdővédelmi mozgalomnak, majd egy szörnyű baleset után elmenekülnek, szétszóródnak. De talán az áldozatuk nem volt hiába, erről szól a Magvak című zárófejezet. meg kell próbálni kikényszeríteni egy olyan világot ahol a békésen létezhetnénk egymás mellett fák és emberek használva de nem kihasználva. „Legyetek türelemmel. Tíz vagy húsz évtized az egész. Nektek igazán gyerekjáték. Annyi kell csak, hogy túléljetek bennünket. Akkor aztán nem marad senki, aki kibasszon veletek” mondja Douglas Pavlicek a vietnámi veterán. Szeretném remélni, hogy nem így lesz. Szeretném azt hinni, hogy megérdemeljük rokonainkat, a fákat, ezeket a csodálatos élőlényeket.
